Vásárhely és Vidéke, 1993. augusztus (3. évfolyam, 731-754. szám)

1993-08-02 / 731. szám

2 Erős várunk a mi iskolánk Csaj­ágiak találkozója Nevezetes esemény színhelye volt szombaton délben a csúcsi olvasókör nagyterme: egykori csajági tanyai is­kolások - 1935 és 1944 közötti tanu­lók, mintegy százan - adtak egymás­nak 50-60 év után első ízben találkát. Őszbe csavarodott fejű, történelem barázdálta arcú koros emberek ölel­keztek össze az egymásra ismerés kitört örömében, könnyes-boldog arc­cal, és merültek bele a közös emlékek felidézésébe a terített asztalok körül. A csajági egy volt Vásárhely széles határának 40 tanyai iskolája között, abban különbözött a többitől, hogy a múlt századi államosítás után egyedül maradt egyházi (katolikus) kezelés­ben. A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc fejedelem Csajághy nevű tá­bornokának leszármazottja ajándékozta hozzá a telket, és azon épült föl 100 esztendővel ezelőtt az azóta sajnos már lebontott épület. Úgy­nevezett osztatlan iskola volt, egy tanteremben egyszerre tanult el­sős, másodikos, föl egészen a hatodi­kosig, (a későbbi fejlesztés után nyol­cadikosokig), de egy tanévben így sem voltak többek úgy 50 főnél. A különböző csoportok párhuzamos fog­lalkoztatása a tanítóra rótt rendkívüli terheket, dehát mint minden mester­ségnek, így ennek is megvolt a maga technikája. Kiváló nevelők tanítottak Csajágon, az egyháznak érdekében állott, hogy a legjobbakat küldje oda - 1936-ig Tóth Sándor, utána Koncz Ernő akit leá­nya, Gyulafalviné Koncz Márta kép­viselt a találkozón, Hídy Mihály, aki leventeoktató is volt a határrészben, végül Kurunczi Margit, aki ugyan 1946-ban került oda, de jelenlévők közül még többeket tanított vagy mint nagyobbakkal az olvasókörben foglal­kozott. Ő személyesen jelen volt. Mindezeket - a Himnusz közös eléneklése után - Horváth István, nyu­galmazott gimnáziumi tanár, a csajádi iskola egykori neveltje, a találkozó szóvivője mondotta el meghatott han­gon, nem feledkezve el az életből eltávozott társakról, tanítókról; em­léküknek néma felállással adózott a gyülekezet. Ezután Gyulafalviné Koncz Márta - maga is pedagógus - idézte föl édesapja alakját, és befejezésül, mint­egy őhelyette, így szólt a jelenlévők­höz: Legyen ez a nap az emlékeké, az újabb kézfogásoké, a barátság és össze­tartás megpecsételéséé. Aztán amint az az iskolai találkozó­kon lenni szokott, következtek a sze­mélyes beszámolók. Borsiak, Hor­­váthok, Lukácsok és Pásztorok - ki tudná felsorolni mind - emelkedtek szólásra, és adtak számot eddigi életük alakulásáról. Szinte mindüket újon­­gás, taps fogadta­­ az egykori móka­mestereket, „ főcsibészeket” meg ked­ves derültség. Egyszerű parasztembe­rek,­­ asszonyok néhány közvetlen szóban foglalták össze múltjuk leg­fontosabb eseményeit. A történelem rossz emlékeit alig említették, akkor is dramatizálás nélkül és a jelenre sem panaszkodtak, csak annak csuk­­lott el a hangja, aki nemrég temette el férjét vagy feleségét. „ Elvagyunk... Többet dolgozunk, mint amikor a kol­hozba jártunk, de azér’ megvagyunk... Nem panaszkodhatok...” Többnyire így summázták jelenbeli állapotukat. De mindnek sugározni kezdett az arca, mihelyt az unokákról kezdett el be­szélni. (Az is megfigyelhető volt, hogy szembetűnően kevesebb volt a fiúk száma, mint az unokáké.) Egy bájos „ kisnagylány” unoka gyönyörű magyarsággal köszöntőt ol­vasott föl a találkozónak címezve. Egy versíró hajlamú magyar rigmu­sokban emlékezett meg a hajdani is­koláról, iskoláséletről, tanítókról. Akadt festő hajlamú is, aki képben örökítette meg a régi kedves épületet. Egyikük arról számolt be, hogy nép­rajzi film szereplőjeként örökítették meg alakját. Csak a nóta, a közös éneklés maradt el, amit néhányan sze­rettek volna, de a tömérdek mesélni­­valótól ezúttal nem jutott rá idő. A beszámolókat úgy középtájon meg kellett szakítani, mivel a gyomrok korgása az idő előrehaladtára figyel­meztetett. A jubilánsok lányai, unokái - tűzről pattant menyecskék - frissen­­gyorsan fölszolgálták az ínycsiklan­­dozóan párolgó birkapaprikást meg a hozzávalókat. Az esti órákig nyúlt az önfeledt társalgás, barátkozás. Még mielőtt fel­oszlottak volna, megállapodtak, hogy a következőkben évenként megrende­zik a találkozót, de nem Vásárhelyen, hanem lehetőleg közelebb Csajághoz, hogy a tanyán lakók is nagyobb lét­számban részt vehessenek rajta. Vé­gezetül egy kis küldöttség kivitte az előre elkészített szalagos koszorút a boldog emlékezetű Koncz Ernő tanító bácsi sírjára a katolikus temetőbe. Ennyi boldog idős embert látva, a küzdelmes múltban való helytállás pél­dáit hallva, a kívülállóban is megerő­södik a hit: tanyai iskoláink valóban az emberség, a magyarságnak­­ a becsület „ erős várai” voltak, arra neveltek. F. B. Mit nekünk Gorsium! Olvastam lapunk július 13-i szá­mában, hogy 3,777 milliárd forint­tal támogatta a nemzetiségieket „ A magyarországi nemzetiségi és etni­kai kisebbségekért" alapítvány. Ezt követően a Vasárnapi Hírek 25-i számában akadt meg a szemem az „ Olaszok Gorsiumért" című cik­ken. Abban pedig az szerepelt, hogy a Magyarországi Olasz Szövetség a mai napig egyetlen fillér támoga­tást sem kapott. Indoklás is volt hozzá: „Az olaszok nem minősülnek Magyarországon honos népcsoport­nak". Na és most mi van? — mond­hatná az egyik kisebbséghez sem tartozó magyar állampolgár, mint én is. Azért a dolog elgondolkod­tat. Az olaszok Gorsium ásatásait támogatták volna a pénzzel. Gorsi­um a római Pannónia tartomány szakrális központja volt a II.-IV. században. Lévén, hogy a város nem lakott terület alatt „ nyugszik", semmi nem gátolja a feltárást. Mo­numentális ókori várost reprodu­kálhatnánk. A két cikket egymás mellé téve számomra kiderült, hogy a támoga­tások odaítélésében politikai moti­vációk dominálnak és nem a nemes cél segítése. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy a magyar kuturális tevékenységet folytató kisebb szer­vezetek részére nincs ilyen hatal­mas megpályázható összeg. Nem vagyok politikus. Nehezen fogadom el a lépten-nyomon politi­kai tendenciáka tükröző döntéseket. Kult­úr lény szeretnék lenni, és mint ilyen a deszki szerb görögkeleti egyházközösség, vagy a tótkomlósi szlovák iskolák színjátszók semmi­vel sem mondanak többet, mint az „Olaszok Gorsiumért”. Vagy sem­mi közünk hozzá? Akkor még sehol nem voltak a magyarok? Számomra a szülőföldemen talál­ható összes megkopott kő fontos és annak megőrzésére tett kísérleteket meglehetősen nemes célként értéke­lem. Túl ezen a kisebbségekkel való törődést humanista alapokra he­lyezném. Csak erről beszélni kényes dolog, mert bár mindenkiben él a nemes érzelemre való hajlam, de reszketnek a sovinizmus vádjától. Mindössze arról van szó, hogy na­gyon örülök annak ha a kisebbsé­gek kapnak támogatást, de nagyon sajnálom azokat, akiknek nem jut. Az az indoklás, hogy az olaszok a kisebbségnél is nagyobb kisebbség­ben vannak, nem elfogadható. Rozmann Sándor VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE 1993. augusztus 2., hétfő Tapintsd meg, nézd meg! A hamis bankjegyek a jelenlegi papírpénzek között is gyorsan fölta­lálhatók, de a bank minden polgárnak a bankjegyek alaposabb tanulmánya. Csak a fákat sajnálják Megszűnt a Z-bérház ciszternája (Folytatás az 1. oldalról) A combvastagságú fatörzsek gyö­kerei egy idő után már nem tudtak szabadon terjeszkedni és nekimentek a ciszternának, megbontották a cisz­ternát körülölelő falat. A probléma akkor kezdődött, ami­kor a fák gyökerei olyannyira meg­rongálták a kőkerítést, hogy a pado­kon ülő embereket az a veszély fenye­gette, előbb-utóbb a fejükre esik egy jókora kerítésdarab. Egyszóval életve­szélyessé vált az udvar középén álló létesítmény. Ekkor kezdődött az aláírásgyűjtés, hogy az életveszélyes állapotot szün­tesse meg a tanács. Ám megoldás csak az önkormányzat idejében szüle­tett. A lehetőségeket megvizsgálva a műszaki iroda illetékesei úgy döntöt­tek, megszüntetik a ciszternát, figye­lembe véve azt, hogy az ott a lakók pihenőpark létrehozását kérték. A gö­dör betemetése mindenképpen szük­ségesé vált. Annál is inkább, mivel fennállt a veszély, hogy valamelyik fa rádől a lakóépületre. A ciszterna felbontásakor felmerült, hogy némely fát meg lehetne mente­ni, de az építménybe fúródott gyöke­rek ezt lehetetlenné tették. Nem ma­radt más hátra: a betemetett ciszterna­gödör helyén apró facsemetéket kel­lett elültetni. A ház lakói így árnyat adó lombok nélkül maradtak. Egyesek súlyos ez­rekért redőnyöket vásároltak ablaka­ikra, hogy csökkentsék a hőséget. Az a hír járja, mióta rendeződött a cisz­terna-ügy, a körzeti orvosnak szapo­rodott a munkája. A kánikulát az idős emberek - különösen a szívbetegek - nehezen viselik. De azok a frissen ültetett, alig több mint ötven centis tujafa csemeték egyszer biztosan ta­karos fákká serdülnek, mert szakértői vélemény szerint akár tíz méter ma­gasra is megnőhetnek. Csak türelme­sen ki kell várni. Ráadásul a nyár sem tart örökké. Rummel Csilla Pénzről van szó Egy kis bankjegyismeret Manapság annyi mindent bedobál­nak az emberek levelesládájába, hogy már szinte ügyet sem vetünk rá. Rek­lámújságok, cégismertetők, szolgálta­tási ajánlkozások, politikai röplapok, prospektusok. Valóságos felüdülés volt a papírhalomban rátalálni egy kis gusz­tusos leporellóra, ami nem kínál sem mosóport, sem szárnyas betétet, csu­pán ismeretet. A Magyar Nemzeti Banknak egy kis tájékoztatójáról van szó, melynek címe: Ismerje meg a forint bankjegyeket. Egyre nagyobb címletek Meglepetés: a Magyar Nemzeti Bank még hetven éves sincsen. 1924- ben alapították, mint jegybankot. Fo­rintot 1946 óta bocsát ki. Akkor csak 10 és 100 forintost nyomtak, rá egy illetve két évvel újabb 10, 20 és 100 forintosokat bocsátottak ki. Ötven fo­rintosunk 1953 óta van, 500-asunk 1970 óta. Nem nagy öröm, hogy még nagyobb címleteket is forgalomba hoz­tak, hiszen az infláció meglódulásá­nak következménye az 1000-es ban­kó, amely idén tíz éves, s az 5000-es, ami két éve van forgalomban. Ezzel párhuzamosan mint bankjegy kive­szett a forgalomból a zöldhasú 10-es és a kék árnyalatú 20-as, mint „ aprót” érmék helyettesítik. A magyar bankjegyek esztétikusak és a hamisítóknak sem kínálnak sike­reket. Nyomtatási technikája miatt (vastag festékréteg és az egy színen belüli árnyalat gazdaság) nyomdai ha­misítása is igen bonyolult lenne. A nyolcvanas évek óta ugyan a repro­dukciós módszerek igen kifinomod­tak, de az MNB 1995-től minden tekintetben új, korszerűbb bankjegy­­sorozatot tervez. Mását és megismerését ajánlja. Jól felfogott személyes érdek ez, hiszen hamis pénz elfogadása esetén semmi­féle kártérítésre nem számíthatunk a banktól, de tévedésünk esetén további kellemetlenségeknek is kitehetjük ma­gunkat. Ha jóhiszeműen kerülünk ha­mis bankjegy birtokába és azt forgal­mazzuk, nem fognak ugyan eljárás alá bennünket, de amíg jóhiszeműségünk bebizonyosodik, elég nagy tortúrát kell kiállnunk. A szándékos hamisítók vi­szont akár tíz év börtönt is kaphatnak. Az egyszerű polgár számára a bank azt ajánlja: a bankjegyek tapintása legyen az egyik módszerünk. A met­­szetmélynyomtatás rendkívüli festék­vastagságot eredményez, így a valódi pénzeknek „domborzatuk” van, rajzo­latuk kitapintható. A szemrevételezés ugyancsak eredményes lehet, ugyanis a valódi bankjegyek finom színes, folyamatos nyomtatású vonalai nem utánozhatók másolási technikával. A másolt bankjegyen ezek az árnyalatok nem mutatkoznak. A hamis bankjegy általában simább, fényesebb, színei­ben sápadtabb, „ maszatosabb”. De a papír minősége is árulkodó lehet. Fi­gyelmes tanulmányozással fölfedez­hetünk a papír szövetében apró piros szálakat, amiket csak bankjegypapír tartalmaz. Ultraviola fénnyel való meg­világítás esetén ezek a szálak fluo­reszkálnak. (De ez a vizsgálat nekünk már nem áll kézre.) Az 5000 forintos bankjegy azonban már tartalmaz egy fém biztonsági szálat is, amely átné­­zetben jól érzékelhető. Már négyszeres nagyítóval is jól kivehető azonban néhány további sa­játosság, mint pl. az alnyomat, amely a színes hátteret képezi, s ennek min­dig folyamatos éles vonalakból kell állnia. Segít a mikroírás is, ami szin­tén az alnyomat része, s ennek betűi vagy számai szintén folyamatos vo­nalból állnak, jól olvashatók, míg ha­misítványokon elmosódnak, szétesnek, olvashatatlanná válnak. A bankjegyek sorszámozása ugyancsak támpont azo­nos sorozatszámú és folyószámú bank­jegyek legális pénzjegynyomdában nem készülnek. Valutát megbíz­ható helyről! Rosszmájú vagy jóhumorú emberek szerint a forintot nem érdemes hami­sítani, mert... De azért fel-felröppen, hogy itt vagy ott... A magyar bankje­gyeket kis odafigyeléssel mi magunk is meg tudjuk „ vizsgálni”. A külföldi pénznemekkel már nehezebben bol­dogulunk. Ilyeneket viszont igen koc­kázatos az illegális „ valutapiacon” váltani. A pénzintézetek teljes meg­bízhatósággal tudják ezeket megvizs­gálni, tehát valutát inkább csak onnan vásároljunk. Egy százdolláros, száz­fontos vagy százmárkás bankjegy már elég nagy tétel forintban is ahhoz, hogy ellenértékével külföldi hamisító­kat gazdagítsunk. Nem is beszélve arról, hogy ha ezt a pénzt valahol külföldön hamisnak találják!... A két­heti szabadság aligha lenne elég ma­gunk tisztázására. Régen azt mondtuk: pénz olvasva... Mostanában tegyük hozzá: jól megta­pogatva és jól megnézve!... Hát még ha kevés van belőle - az legalább jó legyen! E kedves intelmek után fogtam a házi kasszát és megejtettem a privát ellenőrzést. Gyorsan végeztem vele. Ha hamisak lennének pénzecskéim, nagy kár úgy sem érne. S. I.

Next