Vásárhely és Vidéke, 1993. szeptember (3. évfolyam, 755-780. szám)

1993-09-01 / 755. szám

1993. szeptember 1., szerda VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE Olvasóink tollából Idából Zakariás? „ Tisztelt Szerkesztőség és főként aki a keresztnevekkel - köszöntőkkel foglalkozik! Mivel negyven év alatt eltöröltetett a szeptember 6-ikai „Ida" rk. naptári név, s helyette Zakariás szerepel teljes alapossággal, így csa­ládom összes tagja „ Zakariásként" köszönt, pedig a keresztségben Ida lettem - írja Kissné (Lázár u. N­A), s bár nem kér választ, szívesen időzünk gondja fölött. A naptárt nem mi szer­kesztettük, de a névnapi köszöntőkhöz a Magyar utónévkönyv a kalauzunk, amely a naptári névnapjegyzésnél jó­val gazdagabb. Ebből idézzük az Ida szócikket: „ Több germán név egybe­esése. 1. Az Itis-előtagú női nevek rövidülése. 2. A név a germán id­­szótőből, jelentése: tevékeny, serény. 3. Az Ida-kezdetű és - ida végű női nevek rövidülése. (Pl. Idaberga, Ida­­berga, Alida)... Névnap: márc. 13., ápr. 13., máj. 6., szept. 4., 6., nov. 3." A közhasználatú naptárban ennek el­lenére az Ida név csak április 13-ikán szerepel. Hasonló panaszt mindenki joggal tehetne. Mi előre is köszönjük és névnapi megemlékezésünkben ter­mészetesen ott lesz a neve Zakariás, Aidán, Beáta, Csanád, Harkány, Mag­­nusz és Pamína mellett. Egy századeleji karikatúrán, ami egy basát ábrázolt, az aláírás az volt: „ szidjatok, szidjatok, csak szivaroz­zatok”. A dohányárulás mindig állami monopólium volt. Csak a második világháború után árulhatta vak-világ­talan a legutóbbi időig. Az első világháború után a hadirok­kantak kaphattak engedélyt dohány­árusításra, nem úgy mint manapság, hogy az élelmiszerboltok is korlátla­nul árulhatják. A hadirokkantak meg­kapták az engedélyt, a kikötés az volt, hogy pavilont kell építeni. Ilyen volt a Kossuth tér sarkán az akkori Erzsé­bet szálló, a későbbi Úttörő ház, a nagyállomási sorompó, a Tabáni temp­lom mellett, a Rákóczi utca, a Köl­csey utca sarkán. A Szentesi utcai kanális tetején három volt, körülbelül 500 méterre egymástól. A Lázár utcá­nál volt Endre Béláné Zsóka asszony, a Pálfi utcánál Virágné, a Lévai utcá­nál a Cz. Nagy trafik. Ez volt a nagyapámé. Ő az első világháborúban légnyomást kapott, ezzel lett hadirok­kant. Ennek előtte kőművesként dol­gozott. Erdélyben sok épület őrzi a keze munkáját, többek között a ma­rosvásárhelyi Kultúra Háza is. A rok­kantság miatt nem tudta folytatni a mesterségét, ezért megkérte a do­hányárusítási engedélyt. Meg is kapta a kanális tetejére. Nem kis dolog lehetett a 3 méter mély árok tetejére építeni. Az elázott földbe mély alapot kellett ásni, hogy eleven földet érje­nek. Nagyon sok pénzbe is került az építkezés, még nyomási föld ára is volt a pavilonban. Végre elkészült. A „ nagytőzsdéről” bizományba besze­rezte a dohányárut. A papírkereskedő­től a levélpapírt, borítékot, bélyeget, szállítólevelet a postáról. Ezeket köte­lező volt árusítani. Jöttek az ügynökök pipát, pipaszá­rat, cigarettaszipkát ajánlottak. Bein­dult az üzlet, ami biztos jövedelmet adott a családnak. Kisgyerek­korom­ban nagyon szerettem a trafikban len­ni. Az emberek jöttek-mentek. A lo­vaskocsik zörögtek a „ kongótégla” úton. Ha dohányhozás volt a nagy­­tőzsdéről, akkor a talicska kint volt a trafik előtt. Abba beleültem és „ lo­­­­vaztam”. Amikor nőttem, vagy mi unokák nőttünk, minket is elküldött nagyapám dohányért a nagytőzsdére. Akkor Talián Andor volt a vezetője. Egy olasz származású úriember A mámdik világháború után csősz lett belőle Kishomokon, amikor elvették tó kört. E ndnek '9 8 volt a vásár­Piaci napokon, piac után a gazdák megvették az egész heti füstölnivalót. A törött pipa helyett is kellett másik. A cseréppipa könnyen tört, nem szá­mított pelmed­a, vagy makra. A gyufa is fogyott, ha biztonsági volt, a piros­fejű masina. Ezzel megjártam. Igen kicsi lehettem a pulton ültem. Az itatós tapperrel volt az ablak kitá­masztva. A tapper eldőlt, ráesett egy csomag pirosfejű gyufára, az egyből belobbant az ütéstől. Lett hirtelen hipp-kapp. Nagyapám dobálta ki az ablakon az égő gyufacsomagokat. De megúsztuk nagyobb kár nélkül. A dohányellátás zavartalan volt a háborús időt kivéve, de a törzskun­csaftok akkor is megkapták a fejada­got, ha a trafikos finánc nem látta dohányt szívott is. Mert volt ilyen is. Akkor nagyon sűrűn jártak a „ pénz­ügyőrök” ellenőrizni. De azok is is­merősek voltak és mindent nem néz­tek meg és lehetett árulni a csempé­szett tűzkövet. A piacon is lehetett hallani „tűzkő gyújtó, kupak, kerék!”. Az mondta, aki el akarta adni az ilyen „ ne szólj” dolgokat. Ha netán elkap­ták és ideje volt, akkor lenyelte az árukészletét. A trafikok bizonyos hír és véle­ménycserék kifogó helyei is voltak. Sok ember sokfelől bejárt, sok hírt hallott és adott tovább. Különösen munkavégzés után álltak meg az em­berek, ha többre nem is, de egy cigaretta erejéig. Reggel hattól este hatig volt nyitva. A reggelit, ebédet ott ette meg nagyapám, de delelni 1-2 órát megengedett magának. Ez idő alatt nagyanyám helyettesítette. Ek­kor jöttek a barátnők egy kis „ traccs­­partira”. Megbeszélték ki mit főzött, milyen ruha készült, a gyerekek dol­gát, kenyérsütést, mosást stb. A Cz. Nagy trafik legendás hírű volt. Nagyon sokan bejártak Gutfre­­und gyógyszerész, Weiszel doktor. Hős Nagy Kálmán a Kossuth szakál­­lával mint hhj. bizottsági tag. Fekete mészáros, Hacsek bádogos, Tápai bor­bély, Kutasi borbély, ezek közvet­lenül egymás mellett voltak és megél­tek. Gy. Molnár nagygazda, a Tárká­­nyok, Sibán szomszéd, Almási papu­­csos, Molnár, az okos suszter. Hajdú a favágó, Citus ács, Tóth Bálint ács, Berdisz, Szenti, Kerekes fuvarosok, Németh, Molnár, Bálint, Kiss rend­őrök, mivel közel volt a rendőrőrs. Herceg kovács a két fiával. A kis Mún, tolta, a sten plass­ rögei. Juhász kőművesek, Szénási Guszti a cigányprímás. Csókán tanító­és csak levélpapírt és borítékot vett, de ha ott voltam, mindig kaptam tőle egy szem fodormenta cukrot. Probika bácsi az elmaradhatatlan csi­­bukjával is sűrűn betévedt. Kotormán úr a lakatosmester is naponta tartott előadást. Molnár András bátyám, ha már otthon meg akarta ölni az una­lom, akkor fogta a botját és elballa­gott a hűvös oldalon, pedig olyan vastag szemüvege volt, mint a szó­dásüveg feneke, de csak eltapogató­zott egy kis beszélgetésre Cz. Nagy úrhoz. Fekete Mihály a Rákóczi utcá­ról járt el, olyan asztmás volt, hogy alig tudott levegőhöz jutni, de azért nagyon szívta a cigarettát. Természe­tesen rajtuk kívül még nagyon sokan bejártak egy kis diskurzusra, így ment ez 1951-ig. Ekkor államo­sították a trafikokat. A nagyapám, aki már ekkor 70 éven felül volt, emellett a szívével is sok baja volt, majd belebolondult abba a tudatba, hogy a két kezével épített üzletet kicsavarták a kezéből és ha rá akar gyújtani egy cigarettára, annak az árát be kell tenni a kasszába, nehogy hiány legyen. Nem is bírta sokáig. 1957 novemberében meghalt. Hegyi Flórián Az olvasóköri ünnepség szónoka megemlékezett arról, hogy 1948 októ­berében még megtartották évforduló­jukat - innen aztán ismerjük a folyta­tást. Mindenkinek egyéni dolga, hogy miként ítéli meg azt az időt, én vi­szont nagyra értékelem az utóbbi há­rom­ évet, s amit a lakosság és a köz érdekében végeztek. Az sem le­becsülendő azért, amit a kerület tö­megszervezetei 1952-1989 között vé­geztek közösen a helyiségért. Mivel a VI. kerületben olyan kicsi volt a párt­házi bérlemény, hogy nem tudtak he­lyet biztosítani a civil szervezeteknek, az olvasókört 1950-ben feloszlatták és bérbeadták, raktárnak. A lakosság már akkor kérte vissza, 1952-ben tanácsta­gi kérelemre vissza is adták. Az akko­ri vezetőség és a lakosság sok társa­dalmi munkával rendbe hozta, így szívesen találkozott itt minden kor­osztály. Akkor még nem volt tévé, diszkó, video, presszó, így a fiatalok színjátszó-csoportot alakítottak. Szín­padot is építettek. Tagdíjat nem kellet fizetni, anyagi támogatást a HNF adott világításra és fűtésre. Szívesen emlékeznek az akkori fia­talok Mészáros Imrére és Kugler Ist­vánra, akik a színdarabokat betanítot­ták. Egy-egy darabot többször is be­mutattak, mert kicsi volt a terem és az érdeklődő közönség egyszerre nem fért be. Volt itt író-olvasó találkozó, vendég volt Kárász József, Fekete Gyula, Balázs Anna, Horváth Teri, Dömötör János stb. A vöröskereszt mindig eredményesen dolgozott, vér­­adónapokat szervezett, tisztasági moz­galmakat kezdeményezett, a ház előtti kis virágágyak is így készültek. A vöröskereszt központja aranyjel­vénnyel jutalmazta ezt a társadalmi munkát. Igen jó volt a kapcsolatunk a kerület iskoláival és óvodáival, a ta­nulók sok kedves műsort mutattak be. Amíg a Dózsa iskola bővítése nem készült el, egy napköziscsoportot itt helyeztek el. Sok értékes szakelőadást hallgat­tunk, kertbaráti kört, énekkart szer­veztünk közös kirándulásokon vettünk részt és megismerhettük országunk legszebb tájait. Kívánom, hogy a körnek a jövőben is sok értékes rendezvényén lehessünk együtt barátságban, megértésben, párt­állástól, és vallási hovatartozástól füg­getlenül. Üdvözlettel: Nagy Jánosné Tölgyfa u. 25. Az olvasóköri ünnephez A V. és V. augusztus 23-iki számá­ban megjelent írásukra szeretnék rea­gálni, melyben megemlékeznek a Su­­sáni Szabadság Olvasókör 120 éves évfordulójáról. Egyben arról is írnak, hogy Ráróson ezután szeretnének ol­vasókört szervezni, alapítani. Nagyon tetszik Kotormán László gondolata és gondolkodása, hiszen már most úgy alakítja baráti körét, hogy különböző gondolkodású embereket hív meg esz­mecserére saját tanyájába. Így vagyok én is Herczeg Mihály városi képviselőnkkel, kivel ugyan nem vagyunk egy pártállásúak, mégis sok ügyben egyetértünk, például ab­ban, hogy ráférne a lakosságra a pol­­gáriasodás, ha nem is azzal a farkas törvénnyel, miszerint aki bírja marja. Trafik basa alattvalói A családi albumból Harmadszorra jelentetünk meg régi fotókat Vásárhelyről a családi albumból. Ezeket a képeslapokat is Szabó Ernő gyűjteményéből kaptuk. Várjuk a továbbiakat. 3 Ráfogások Olvastam a V. és V-ben egy ópusztaszeri riportot, amiben egy éremárus valami olyasmit mon­dott, hogy Horthy Miklós ország­lás­a alatt „ Magyarország Euró­pa tíz legelső országa közé tarto­zott". Egy éremárus természete­sen azt mond, amit akar, mert el szeretné adni a Horthy- meg az Attila-érmeket. A Horthy Miklós körüli ájuldo­­zás csípi a szememet. Katonája voltam. Ha nem is a legszebb, eléggé odaadó. Életre szóló rok­kantságot szereztem a hadseregé­ben, azon a nagy földön, ahová tábornokai vezényeltek Európa-méretű államférfi... és balkáni szegénységű nemzet — hogy jön ez össze? A harmincas évek szörnyű magyar szegénysé­gével Európa élvonalában? Mi­csoda ráfogások! Elhiszem én, hogy van a mai Magyarországon tíz-húsz-ötven-ezer ember, aki áhí­tattal tiszteleg majd a kenderesi újratemetésen. Régi kedvezménye­zettek, persze, leróhatják háláju­kat. De hogy maiak, akik Őfőmél­­tóságáról csak hallottak vagy ol­vastak, miért bőszítik nyilatkoza­tokkal a szomszédságot, meg nem fejthetem. Mi itt szórakozunk a dák le­gendákon. De komolyan vesszük a hun-magyar összefüggést. Mi itt igazi demokráciáról álmodo­zunk és fejedelmi temetést ren­dezünk H. M.-nak. A múlt heti olvasói rovatban K. F. azt írta, hogy „ életében törőd­jön mindenki a nemzettel!" Na­gyon igaz. S úgy temessük, ahogy életével kivívta magának. A halott Horthy már nem ve­szélyes. Az „ élő” Horthyt pedig engedjük át a történelemnek. ________________

Next