Vásárhely és Vidéke, 1883. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1883-01-04 / 1. szám

ják is azt a boldog új évet, egészen közönyösen veszszü­k, nincsen semmi bizodalmunk hozzá , hisz a múlt év elején is hallottuk, szép reményekkel is voltunk iránta s ezen reményeinkben is csalat­koztunk. Gazdáink, hosszú évek megpróbáltatása után, learatták a gazdag termést, de nagyobbrészt még most is meg van az csűrjeikben ; nincs a gabo­nának ára, várják a jó szerencsét, a gabona­árak emelkedését. — Iparosaink széltében panaszkod­nak, jó termés, rosz termés, nekik mindig rosszul megy; koldussá tette őket a külföld gyáripara s a széles alapokra fektetett, kétségtelenül liberális, de czélszerű­tlennek bizonyult szabad ipar. Annyi az iparos, hogy a sok kontár közt az a kevés jó mester­ember sem tud megélni, csak tengődik máról holnapra. — Kereskedőink nem panasz­kodnak ugyan, de miért? mert elég praktikusok tudni azt, hogy nincs aki panaszukat meghallja. Különben is ők nagyobbrészt csak a helybeli szükséglet kielégítését közvetítik, s jóféle bors, meg karton viganóért a múlt évben sem mentünk be Szegedre, tőlük szereztük azt be s igy nekik csak olyan volt a múlt év mint a többi, sem jobb, sem rosszabb. — Gabna kereskedőinknek voltak szép kilátásaik, de ezek sem valósultak ; alacsony gabona áraknál csak nagy forgalom mel­let van tisztességes üzleti haszon, ámde terme­lőink tartózkodók voltak az eladásban. — Kissebb fizetésű városi hivatalnokaink is elestek a remény­től, melyet piaczunk drágasága folytán, az általuk kért drágasági pótlék megszavazásához méltán fűztek. Ügyvédeink, orvosaink s általában szellemi kapitalistáink a múlt évben is csak a létért küz­döttek , különben városunkban ismeretes dolog, hogy a szellemi tőke nagyon soványan kamatoz. Daczára tehát a múlt évi jó termésnek, tár­sadalmi osztályaink nagyobbrészt csalatkoztak vára­kozásaikban, melyeket a múlt évhez fűztek s ily körülmények közt még jól esnék, ha közügyeink vagy társadalmi életünk terén találnánk valami örvendetes feljegyzésre méltót, ámde városunk két kiválóan érdemes polgára, Kovács Ferencz és Nagy András Jánosnak a közügy oltárára hozott nemes áldozatain kívül, alig találunk a múlt évben fénypontot, melyre most az új év beköszöntésével örömmel visszapillanthatnánk. A személyes huzavo­nák, ambicziózus klikk-vezérek terrorizmusa, kicsi­nyes magánérdekek előtérbe tolása, léha érdektelen­ség s csüggeteg bizalmatlanság minden jobb várása iránt, jellemzik közviszonyainkat, s ily körülmé­nyek közt, nagyon de nagyon itt volna az ideje, hogy az új év csakugyan boldog új év lenne városunkra nézve, s hogy az uj év városunk pol­gárainak általános jóléte mellett, közügyeink iránt is meghozná az önzetlen érdeklődést s a közjó munkálására és előmozdítására bírná a személyes érdekek elfogult uszályhordozóit! De hagyjuk a múltat, hisz a jövő ködfátyo-­ján keresztül egy varázskép tárul szemeink elé- Valami bűvös igézet fogja el lelkünket s mi látni véljük a jövőt ... Az uj­ templom előtti szépen befásított téren monumentális közkút emelkedik, melynek medenczéjében­­a kristály viz ezerszere­sen veti vissza a gázláng fényes sugarait; váro­sunk szépen kivilágítva; pompásan kövezett és csatornázott utczáin fogatok robognak a Szajol- Szentesről érkező vonat elé; sürgés-forgás az utczákon s a lóvonatu vasút gabona rakomány­nyal most indul a Tisza felé; a „Sas“ mellett díszes színház emelkedik, melybe ép most özön­­lik a nép; a régi toldozott toldozott városházának se hite, se hamva, — a gymnasiummal egy szín­vonalban palota-szerű épület, díszeleg, melynek kapujában fegyveres őr áll, csákóján a város czi­­merével; a járásbíróság épülete helyén modern stylben épült elméletes ház áll: a kir. törvényszék, ügyészség és járásbíróság épülete, a „Csúcs“ he­lyén rendezett utczák, é­s általában az egész város a legnagyobb rendet, tisztaságot és jólétet tünteti fel. Lelkünk elfárad a csudás kép nézésében, s örömittasan felkiáltunk: oh, te bűbájos szép jövő, varázsképed mikor fog megvalósulni ? ! E kérdésre válaszképen hirtelen egy másik kép tárul fel lelki szemeink elé s az Üdvözí­tőt látjuk korbácscsal kezében, amint kergeti az Úr templomából a zsibárusokat és kufárokat. Ha­nem csodálatos: az Úr temploma hirtelen elvál­tozik s a városházát látjuk magunk előtt, amint zöld asztalánál a közérdek harczosai szétriasztják a kufárok és zsibárusokat, kiknek helyét tettre kész, higgadt s a­­közérdeket szivükön viselő kép­viselők foglalják el. . . . • De elég a képzelet világából, legyünk reáli­sak s vonjuk le a tanúságot az ábránd képeiből s akkor nem lesz oly nagyon messze tőlünk a fent, vázolt aranyos szép jövő, mely hogy mi­előbb bekövetkezzék, őszintén óhajtjuk s ebben a a versben, a hallgatók türelme fogytában volt és a különben nyugodalmas tanár is izgott-mozgott a székében. De a mi ifjúnk csak szaval, szünet­len szorongatván keblére kedvesét és egyre biz­tosítván őt örök hűségéről. Amidőn vége felé kö­zeledik és kivágja halni kész szándékát, én olyat találtam köhinteni, hogy az egész hallgatóság ho­­méri kaczajba tört ki és a végvonaglásban gyöt­rődő szerelmes versének végső strófája az általá­nos derültség zajában veszett el. Ekkor már Gre­­guss sem fojthatta el a jóízű nevetést és amint az óra véget ért, kimenőben azt mondja nekem: ez a köhintés volt a legjobb kritika. De a komoly és tartós eredményű sikerek­nek műhelye is gyakran volt ez a stilgyakorlatok­­nak nevezett óra, néha erős küzdelmek színhelye, melyekben öröme telhetett a szigorú kritika min­den barátjának. A régebbi időből azt mondják, Váradi Antal volt egyik leggyakrabban megtáma­dott tagja a stilgyakorlatok gyülekezetének és maga Greguss említé egyszer épen Váradira hivatkozva, hogy ebben a körben nem egy nevesebb író ment át az írói ujoncz­ évek kereszt­tüzén. Az én ko­romban Szinney József, a nemzeti múzeum őre, a kitűnő finnista, ki már akkor, 18—19 éves ko­rában nyert akadémiai pályadíjat és tagtársai közt nagy tekintélyben állott, volt ezen irodalmi kör legelső tagja és írója; ellenfele pedig, még pedig félelmes egy ellenfél, egy Angyal Dávid nevű ifjú kit magunk közt általánosan kis Gyulainak ne­veztünk . Szinnyei dolgozatait rendre ő bírálta és bírálatai — bár elismerek a tudomány és szor­galom iránt — kegyetlen szigorúak voltak. Ő a kritikai gondolkozás mintaképe volt és aki körmei közé került, az épen alig került ki. Különösen a fordításban tündökölt és valóban Makaulay Barere Bertrandjának fordítása, mely az Olcsó könyvtár­ban az ő tollából jelent meg és melyet először a­­gyakorlatokon olvasott fel, remeke a prózai szi­­nak. Különösen erre helyezett nagy súlyt ere­­, a stílusra; sohse firtatta annyira a felolvasott szések irodalmi becsét, erre ő ritkán tett ész­­, de ő az irály ízléses és választékos val­­legpic­ibb ízületig éber őrzője volt. Szive- Ta a legaprólékosabb megjegyzést ezen­­ irányban : egyszer egy kezdő bölcselőt megdicsért, mert észrevette valamelyik bírálatban azt a hibát, hogy mindig szerzőről beszélt az értekező, holott névelővel, a szerzőt kell vóla mondania. Máskor én ezt a szót használtam „közbiztonság,“ persze mindjárt felpattant egy mérges orthológus és meg­oktatott, hogy miként bátorkodom én módhatáro­zóhoz ragasztott főnévképzőből faragott monstrum­mal élni, ha már szerelmes vagyok ebbe a szóba, hát miért nem mondom „közbiztosság.“­ De Gre­­gussnak nem tetszett sem az egyik, sem a má­sik, hanem figyelmünkbe ajánlotta a régi jó köz­bátorságot, melyet — úgy­mond — kár volna teljesen elfelejteni. A stílgyakorlatok esteli órákban tartottak ; ezt úgy hiszem, szándékosan rendezte így Greguss, hogy az óra végeztével hazahívhasson néhány hall­gatóját egy kis beszélgetésre. Mert az a szokása volt, hogy az őszi és tavaszi hónapokban minden keddi estére meghitt vacsorára három vagy négy ifjút. Ezek a vacsorák rendes jours fixes voltak, mentek minden feszességtől és külsőségtől. A meg­hívás rendesen úgy történt, hogy egy meghittebb emberét az óra kezdete előtt behívta a tanári szo­bába és megnevezte azon hallgatóit, kikkel haza szeretne sétálni. Ez a m­ajordomus óra közben szét­osztotta a csipetnyi papírszeletekre irt meghívót és óra végeztével indultak az ifjak azon módon, a­mint a poros padokról hétköznapi ruhában fel­keltek, élükön a szeretett tanárral. Greguss nagyon messze lakott, Budán, a Krisztinaváros egyik félreeső utczájában. Lakása valóságos villa, tiszta és csinos, bizonysága annak, hogy a ház ura aesthetikus, ki az építkezés aest­­hetikájáról mérnök növendékek előtt tartott előa­dásokat. Belseje nem mondható fényesnek, de elő­kelő s finom. A szű­kes tornáczból k­ószobájába léptünk, ahol megható jószívűséggel mutogatta könyveit, csecse­becséit s kiválóbb emlékeit. Min­denki számára volt figyelmes szava és nem fogyott ki a biztatásból, hogy csak úgy érezzük magun­kat, mintha otthon volnánk. Az ifjabb vendégek­kel folytonosan évődött, különösen gyengéjükre szeretett czélozgatni. Nagyon természetes, hogy­ mi nem találtuk bele magunkat egy könnyen a helyzetünkbe és igy jó magam is, amidő­nek és nőrokonának, ha jól emlékszem r­iának bemutatott, fülig pirultam s alig tu­makogni a bemutatáskor szokásos szavakat, ettőlfogva az egész estén át ezt a gyengé pogatta ; oda ültetett a kisasszony rokona mindig nógatott, hogy ne csak hozzá szól nem beszéljek már a jobbik szomszédon és pirongatott, miért nem ügyelek jobban van-e a kisasszony csészéjében b­en? így évődött hellyel közzel, mert kon tanulságos beszélgetés is folyt estém­. Sokat az egyes írókról, az irodalmi viszonyok, néha a politikáról is. Egy ízben akkor vol vacsorán, amikor heves kiegyezési viták f6 képviselőházban, épen azon a napon, a­­ kormány 86 szavazattal győzött a mindent le ne törő ellenfeleken. Úgy vettem észre Greguss épen nem örült ennek a diadalna bár nem foglalkozott a politikával, de érde a közviszonyok iránt és határozott politikai lét vonult át szavain. Nem volt meg elég­ tanügyi politikával sem, és a­midőn egyik közoktatás-ügyi miniszterről megjegyezte, furcsa egy ideges ember az a Trefort,­­ megjegyze: olyan mint a politikája. Ő a párti tradíc­iók embere volt, nem is olvasó politikai lapot, mint a „Pesti Naplót.“ A budapesti ifjakat hitt meg, részletesen tud­­ott szülőhelyük viszonyairól, sőt családi kön­nyeikről is. Vásárhelyt nem egyszer említ nem emlékszem, hogy említette volna, mik már itt. Ha a tér nem szabna határt, még sokat írhatnék e férfiúról, ki mintaképe a ványai iránt szivvel-lélekkel érdeklődő tan. Kitűnő író és tudós volt; de nem tudom, érnek-e fel irói érdemeivel azok, melyeket pályáján szerzett. Munkáival nagy tudósnak bizonyult,­­ és eredeti felfogású írónak; de mint tanú bizonyitá, hogy ő nagyobb mint ember, és ér, tudom, melyiket becsüljem benne többre­ minek e kérdések, mikor az ő sírja felett egy szónak lehet helye : Áldott legyen az reményben iránunk boldog uj évet­á­ros polgárai­nk s lapunk barátjainak! Kas, nőnk és intelligent Társadal­m életünk miserabilis jobban illuszta­ja az a felhívás, melyly választmánya a­­mit hó 17-én tartott­­­tekezletre egybehívta városunk érteli E felhívásban al legerősebb szemrehán­taltatnak városunk intelligens közönség és méltán, mert kétségtelen, hogy csa gentiánk részvétletsége idézte elő azt, szinó fentarthatása majdnem kérdése: most — ötvenezer lakost meghaladó­vá egy huszonkét évet jó és rosz viszonyt élt társasegylet létele és nem lételéről S ki tagadná, mégis csak volt va­ségérzet, mely a kaszinót életre hívta s­­ eszmeként azon férfiakat vezérlé, kik i­s megalkotók ! E szükségétet tart még fájdalommal kell registrálnunk, hogy ki jelenlegi körülmények közt nem képes­­ érzetet kielégíteni. E szükségérzet: a levő összes intelligens elemek tömörít súlyt nyerjen az értelmiség a társadal­­­műveltségű osztályaival szemben, s hog­telligentia is számot tegyen közéletünk­ forgácsolt elemeinek egyesülése által, váró ügyei közül is kivívja a vezérszerepet, a sorban hivatva van. Ha azt kérdezzük: megfelelt-e kas­­ irányban hivatásának ? — sajnálattal kell­­hogy: nem ! Ténynyel állunk szemben, hiába s a dolgot: a kaszinó bukófélben van. B van pedig épp­ azért, mert nem volt két fájának megfelelni: nem volt képes az i­s elemeket összehozni, tömöríteni. — Kik tényezők voltak ennek az okai, ne.bolyg Elég az hozzá, hogy a mai korban, művelt országban, s minden városban,­­­ladni és boldogulni akar, a közép­osztály körében az intelligentia viszi a főszerepe­telligentia, csekély kivétellel, városunknak javát képezi, s kell, hogy városunkban követelje a magáét! Ámde nekünk nincs erős közép­osztályunk, intelligentiánk­­ részét képezi a város nagy testének, s­­­gáló elemeit nem sikerül az összeség kö­­dekében egyesítenünk, ha az erre legalk.

Next