Vásárhely és Vidéke, 1897. július-december (15. évfolyam, 54-106. szám)

1897-07-01 / 54. szám

Hun­dsarhely, Csütörtök julius I. 54-ik szám. Tizenötödik évfolyam 1897. Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi lap. Előfizetési dij: Egy évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik : CSÜTÖRTÖKÖN és VASÁRNAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. ker. Lehel-utcra 2. szám alatt, a kiadó­­hivatal könyvnyomdájában. Aratás. Az aratás, melyre egész éven át vártak gazdáink, már kezdetét vette városunk határában s a tágas rónasá­­gon, a halásztenger közepén már sok helyen harsog a kasza és dőlnek a rendek a munkáskezek alatt. Fölös aggodalommal és kétkedve tekintettünk még csak napokkal ezelőtt is az aratási munkálatok elé, mert a hírek, melyek országszerte el voltak terjedve, olyasfélét engedtek sejteni, hogy a munkások egy nagyobb és tel­jesen szervezett sztrájkra készülnek az aratás alkalmából. És nemcsak mi, kik itt élünk a magyar Alföld kellős köze­pén, voltunk eltelve aggodalmakkal, hanem érezték a helyzet válságos és nehéz állapotát illetékes körökben, a minisztériumokban is, a­hol a mun­káskérdés fölött tanácskozások folytak s azoknak eredményeképen olyan hiva­talos intézkedések tétettek, melyek az esetleg bekövetkezhető aratási sztrájk fenyegető veszedelmeit elhárítani lettek volna hivatva. Az Alföld bizonyos pont­jain, — eltekintve attól, hogy a rend fenntartása érdekében és az esetleges zavargások megakadályozása czéljából a csendőrség mindenütt kirendeltetett és megerősittetett,­­ idegen vidékek­ről exportált munkások állottak és ál­lanak készenlétben, hogy abban a pil­lanatban, a mint reájok valahol szük­ség mutatkozik, munkába álljanak s az aratás eredménye ez által a gazdák­nak biztosítva legyen. Hogy az óvatos­ság e részben mennyire terjedett, bi­zonyítja az, hogy szükség, mondjuk azt, hogy végszükség esetén még a katonaságot és a rabokat is felhasz­nálták volna a­z aratási munkálatokhoz. Ürömmel és jól eső megnyugvás­sal adhatunk hírt arról, hogy Vásár­hely városában a gazdák és munkások megértették egymást az aratási munká­latokra vonatkozólag s bár még egé­szen elején vagyunk a dolgoknak, azt hisszük, hogy nálunk sem a zsandár­­szuronyokra, sem az idegenből impor­tált munkaerőre az idén nem lesz semmi szükség, mert az aratás a leg­­békességesebb módon és a legszebb rendben fog lefolyni. Nem mondjuk, hiszen nem volna semmi értelme a tagadásnak, alkudo­zások, szerződés-felbontások, akadékos­kodások és másodszori szerződés­köté­sek fordultak elő nagy számmal az idén is, mint minden alkalommal, de hát ez még magában véve nem olyan je­lenség, mely fenyegető veszedelmet takargatna. Ez a tünet mindig jelent­kezik olyan alkalmakkor, midőn a ter­méskilátások gyengébbek s a munkás előtt azon valószínűség áll, hogy a rendes, megszokott aratórész mellett nem képes magának annyit szerezni, mennyit más körülmények között szo­kott. A szoc­ialista propagandának a keze csupán abban látszott meg,­­ de ezt már egész határozottsággal fel lehetett ismerni, hogy a munkások nagyobb igényekkel és fokozottabb mérvű követelésekkel állottak elő az idén, sőt bizonyos időpontig, bizonyos gazdákkal szemben vonakodtak is al­kuba állani, azonban később, mikor már végleges alkura került a sor, meg­kötötték az aratási szerződéseket, me­lyek mindkét félre nézve méltányosak és igazságosak. A munkások, kikről tartozunk el­ismerni, hogy magyar emberhez illő komolysággal és higgadtsággal viselték magukat, nem állottak elő lehetetlen és képtelen kívánalmakkal s még ki­kötött feltételeiket is redukálták, mikor azoknak teljesíthetetlen voltáról meggyő­ződtek. A gazdák viszont nem zárkóztak el indokolatlan merevséggel a munká­sok jogos kívánságai elől s e tekintet­ben olyan engedményeket tettek, mi­nekről pár évvel ezelőtt még a leg­merészebb fantáziájú szoczialista mun­kás sem mert volna álmodni. Értjük ez alatt a részesedési minimumnak a legtöbb esetben történt megállapítását, a­mi teljes garancziát nyújt arra nézve, hogy az arató munkás minden körül­mények között megkapja dolgának és fáradozásának tisztességes diját. Egy szóval a kölcsönös en­gedékenység jellemezte a gazdák és munkások közti alkudozásokat s a mi minket megnyugvással tölt el nem egyéb, minthogy meg tudták érteni egy­mást a­nélkül, hogy valamelyik félre a megállapodásokból kifolyólag hátrányok származtak volna. Látszólag ugyan a dolog úgy tű­nik fel, mintha a birtokos osztály húzná a rövidebbet, mivel a gyenge és sok helyen alig közepesnek nevezhető ter­méssel szemben nagyobb munkabéreket fizet. Ámde ez csak látszat. Mint ugyanis gazdáink tapasztalhatják és láthatják, a búza ára rohamosan emel­kedik s a fővárosban már a 9 forintot is elérte, a­mi azt jelenti, hogy jöve­delmük a csekélyebb mérvű termés da­czára is arányban fog állani a korábbi évek jövedelmeivel. És ez a körülmény minden esetre rájuk nézve is csak megnyugtató lehet. Óhajtjuk és reméljük azért, hogy ez a békességes viszony, mely most fenn­áll gazdáink és munkásaink kö­zött, továbbra is megmaradjon, sőt még inkább megerősödjék, mert ezerféle bajaink között talán erre a békére van városunknak a legnagyobb és legége­tőbb szüksége. A méregkeverők végtárgyalása. Hétfő, ötödik nap. Tárgyalás alig 50 főnyi hallgatóság előtt pontban 9 órakor veszi kezdetét S­z­a­­­a­i Jäger Mari és Gulyás Kiss Sámuel elő­vezetésével, kik Köti Julis elmérgezésével vannak vádolva. Ebben a gyilkossági ügyben ez már a harmadik napi tárgyalás, melynek vontatott és hosszadalmas menete nemcsak az ügyvédek, de a közönség türelmét is tel­jesen kifárasztotta. E­n­n­e­k konstatálja, hogy Farkas János tanú időközben elhalt s igy ki nem hallgatható. D­o­b­ák főügyész leértére azon­ban az első tárgyalás alkalmával és a visz­­gálóbiró előtt tett vallomásai felolvastatnak, melyekben azt állítja, hogy Köti Julist Gu­lyás Kiss Sámuel íratta be a társulatokba s azt mondotta, hogy Köti Julisnak nin­csen rokonai. Ezután Móricz József, K­u­n Pál, Kiss Imre, Égető Imre, Fazekas Mi­hály, Fodor Lajos, Varga János, Hei­lenbach Károly, P­a­p­p Sándor, Czegl­l­é­d­i Imre, Szathmáry Elek és Patócs István tanukat hallgatták ki a temetkezési társulatok dolgaira nézve, s mindannyian előbbi vallomásukat erősítők meg. Zsarkó Sándor: Elnöke a Il-ik­ korosztályos temetkezési egyletnek. Elmondja, hogy Köti Julist 1895. június 30-án ő vette fel a társulatba, a kit Gulyás Kiss Sámuelné vezetett el hozzá. Elnök: A haláleset után mennyi ösz­­szeget fizettek ki. — Tanú: Egy krajczárt sem. — Hát miért ? — Mert mikor G­u­l­y­á­s­n­é eljött hoz­zám a pénzért, kikérdeztem őt a Kóti Ju­lis dolgáról s akkor megtudva, hogy Kóti Julis még csak nem is rokon Gulyásékkal, azt mondottam, hogy vigyázzanak, mert még baj lehet, mire Gulyásné nagyon elsápadt. Én erre kiutalványoztam ugyan a pénzt, de H­e­r­m­a­n­n Béla ellenőrt értesítem, hogy ne írja alá az utalványt, mert az eset gya­nús. Her­m­a­n­n azonban már akkor szin­tén aláírta az utalványt, de hirtelen elment a pénztárnokhoz s szóval mondotta meg neki, hogy Gulyásnénak a pénzt ne fizesse ki. A pénztárnok aztán nem is fizetett. Hermann Béla. Ellenőre a Il-ik korosztályos temetkezési egyletnek s elmondja, hogy már a ha­láleset alkalmával kifejezte gyanúját­­­­-

Next