Vásárhely és Vidéke, 1897. július-december (15. évfolyam, 54-106. szám)
1897-07-01 / 54. szám
Hundsarhely, Csütörtök julius I. 54-ik szám. Tizenötödik évfolyam 1897. Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi lap. Előfizetési dij: Egy évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik : CSÜTÖRTÖKÖN és VASÁRNAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. ker. Lehel-utcra 2. szám alatt, a kiadóhivatal könyvnyomdájában. Aratás. Az aratás, melyre egész éven át vártak gazdáink, már kezdetét vette városunk határában s a tágas rónaságon, a halásztenger közepén már sok helyen harsog a kasza és dőlnek a rendek a munkáskezek alatt. Fölös aggodalommal és kétkedve tekintettünk még csak napokkal ezelőtt is az aratási munkálatok elé, mert a hírek, melyek országszerte el voltak terjedve, olyasfélét engedtek sejteni, hogy a munkások egy nagyobb és teljesen szervezett sztrájkra készülnek az aratás alkalmából. És nemcsak mi, kik itt élünk a magyar Alföld kellős közepén, voltunk eltelve aggodalmakkal, hanem érezték a helyzet válságos és nehéz állapotát illetékes körökben, a minisztériumokban is, ahol a munkáskérdés fölött tanácskozások folytak s azoknak eredményeképen olyan hivatalos intézkedések tétettek, melyek az esetleg bekövetkezhető aratási sztrájk fenyegető veszedelmeit elhárítani lettek volna hivatva. Az Alföld bizonyos pontjain, — eltekintve attól, hogy a rend fenntartása érdekében és az esetleges zavargások megakadályozása czéljából a csendőrség mindenütt kirendeltetett és megerősittetett, idegen vidékekről exportált munkások állottak és állanak készenlétben, hogy abban a pillanatban, a mint reájok valahol szükség mutatkozik, munkába álljanak s az aratás eredménye ez által a gazdáknak biztosítva legyen. Hogy az óvatosság e részben mennyire terjedett, bizonyítja az, hogy szükség, mondjuk azt, hogy végszükség esetén még a katonaságot és a rabokat is felhasználták volna az aratási munkálatokhoz. Ürömmel és jól eső megnyugvással adhatunk hírt arról, hogy Vásárhely városában a gazdák és munkások megértették egymást az aratási munkálatokra vonatkozólag s bár még egészen elején vagyunk a dolgoknak, azt hisszük, hogy nálunk sem a zsandárszuronyokra, sem az idegenből importált munkaerőre az idén nem lesz semmi szükség, mert az aratás a legbékességesebb módon és a legszebb rendben fog lefolyni. Nem mondjuk, hiszen nem volna semmi értelme a tagadásnak, alkudozások, szerződés-felbontások, akadékoskodások és másodszori szerződéskötések fordultak elő nagy számmal az idén is, mint minden alkalommal, de hát ez még magában véve nem olyan jelenség, mely fenyegető veszedelmet takargatna. Ez a tünet mindig jelentkezik olyan alkalmakkor, midőn a terméskilátások gyengébbek s a munkás előtt azon valószínűség áll, hogy a rendes, megszokott aratórész mellett nem képes magának annyit szerezni, mennyit más körülmények között szokott. A szocialista propagandának a keze csupán abban látszott meg, de ezt már egész határozottsággal fel lehetett ismerni, hogy a munkások nagyobb igényekkel és fokozottabb mérvű követelésekkel állottak elő az idén, sőt bizonyos időpontig, bizonyos gazdákkal szemben vonakodtak is alkuba állani, azonban később, mikor már végleges alkura került a sor, megkötötték az aratási szerződéseket, melyek mindkét félre nézve méltányosak és igazságosak. A munkások, kikről tartozunk elismerni, hogy magyar emberhez illő komolysággal és higgadtsággal viselték magukat, nem állottak elő lehetetlen és képtelen kívánalmakkal s még kikötött feltételeiket is redukálták, mikor azoknak teljesíthetetlen voltáról meggyőződtek. A gazdák viszont nem zárkóztak el indokolatlan merevséggel a munkások jogos kívánságai elől s e tekintetben olyan engedményeket tettek, minekről pár évvel ezelőtt még a legmerészebb fantáziájú szoczialista munkás sem mert volna álmodni. Értjük ez alatt a részesedési minimumnak a legtöbb esetben történt megállapítását, ami teljes garancziát nyújt arra nézve, hogy az arató munkás minden körülmények között megkapja dolgának és fáradozásának tisztességes diját. Egy szóval a kölcsönös engedékenység jellemezte a gazdák és munkások közti alkudozásokat s a mi minket megnyugvással tölt el nem egyéb, minthogy meg tudták érteni egymást anélkül, hogy valamelyik félre a megállapodásokból kifolyólag hátrányok származtak volna. Látszólag ugyan a dolog úgy tűnik fel, mintha a birtokos osztály húzná a rövidebbet, mivel a gyenge és sok helyen alig közepesnek nevezhető terméssel szemben nagyobb munkabéreket fizet. Ámde ez csak látszat. Mint ugyanis gazdáink tapasztalhatják és láthatják, a búza ára rohamosan emelkedik s a fővárosban már a 9 forintot is elérte, ami azt jelenti, hogy jövedelmük a csekélyebb mérvű termés daczára is arányban fog állani a korábbi évek jövedelmeivel. És ez a körülmény minden esetre rájuk nézve is csak megnyugtató lehet. Óhajtjuk és reméljük azért, hogy ez a békességes viszony, mely most fennáll gazdáink és munkásaink között, továbbra is megmaradjon, sőt még inkább megerősödjék, mert ezerféle bajaink között talán erre a békére van városunknak a legnagyobb és legégetőbb szüksége. A méregkeverők végtárgyalása. Hétfő, ötödik nap. Tárgyalás alig 50 főnyi hallgatóság előtt pontban 9 órakor veszi kezdetét Szaai Jäger Mari és Gulyás Kiss Sámuel elővezetésével, kik Köti Julis elmérgezésével vannak vádolva. Ebben a gyilkossági ügyben ez már a harmadik napi tárgyalás, melynek vontatott és hosszadalmas menete nemcsak az ügyvédek, de a közönség türelmét is teljesen kifárasztotta. Ennek konstatálja, hogy Farkas János tanú időközben elhalt s igy ki nem hallgatható. Dobák főügyész leértére azonban az első tárgyalás alkalmával és a viszgálóbiró előtt tett vallomásai felolvastatnak, melyekben azt állítja, hogy Köti Julist Gulyás Kiss Sámuel íratta be a társulatokba s azt mondotta, hogy Köti Julisnak nincsen rokonai. Ezután Móricz József, Kun Pál, Kiss Imre, Égető Imre, Fazekas Mihály, Fodor Lajos, Varga János, Heilenbach Károly, Papp Sándor, Czegllédi Imre, Szathmáry Elek és Patócs István tanukat hallgatták ki a temetkezési társulatok dolgaira nézve, s mindannyian előbbi vallomásukat erősítők meg. Zsarkó Sándor: Elnöke a Il-ik korosztályos temetkezési egyletnek. Elmondja, hogy Köti Julist 1895. június 30-án ő vette fel a társulatba, a kit Gulyás Kiss Sámuelné vezetett el hozzá. Elnök: A haláleset után mennyi öszszeget fizettek ki. — Tanú: Egy krajczárt sem. — Hát miért ? — Mert mikor Gulyásné eljött hozzám a pénzért, kikérdeztem őt a Kóti Julis dolgáról s akkor megtudva, hogy Kóti Julis még csak nem is rokon Gulyásékkal, azt mondottam, hogy vigyázzanak, mert még baj lehet, mire Gulyásné nagyon elsápadt. Én erre kiutalványoztam ugyan a pénzt, de Hermann Béla ellenőrt értesítem, hogy ne írja alá az utalványt, mert az eset gyanús. Hermann azonban már akkor szintén aláírta az utalványt, de hirtelen elment a pénztárnokhoz s szóval mondotta meg neki, hogy Gulyásnénak a pénzt ne fizesse ki. A pénztárnok aztán nem is fizetett. Hermann Béla. Ellenőre a Il-ik korosztályos temetkezési egyletnek s elmondja, hogy már a haláleset alkalmával kifejezte gyanúját-