Vásárhelyi Ellenzék, 1904. november (1. évfolyam, 203-228. szám)

1904-11-01 / 203. szám

. évfolyam. fiókmező-Vásárhely, 1904. kedd, november 1. 203. szám.­­ VÁSÁRHELYI ELŐFIZETÉSI ÁR: Helyben házhoz hordva félévre 3, negyedévre 1*50 kor. Vidéken postán küldve félévre 6, negyedévre 3*5 kor. FÜGGETLEN NAPILAP Felelős szerkesztő: Dr. GONDA JÓZSEF Szerkesztőség és kiadóhivatal: Andrássy-utca 12. raneviniai ííuííí' ,.y­­egjelenik minden nap, fontos alkalommal hétfőn . Hirdetések díjszabás szerint vétetnek fel«. ‹,!¡V "TM.......... 'HJ .‹».■‹!■ M Memento... — október 31. Rezülő világában a sír­ avarnak, bus gyepágyak fölé szúrt korhadó keresztek tövén, egekbe néző már­vány pyramisokat ölelő temetői ker­tek illatos légkörében rendre kigyul ma a kegyeleti láng. Ott csak sercegő gyertyák im­bolygó fénye, emitt ékes, szikrázó­­­luszterek szinekbetörő lángolása. Ott csak gyorsan fakuló őszi virág ró szőrű a hantolatlan földön, emitt örökzöld babér, délszaki myrtus le­­beli szét illatlelkét . . . Amott forró, szívből fakadó könyek áztatják a a rőtülő pázsitot, emitt tömjénfüst száll, avagy parfümillat hivalkodik. úgy regélik vala még a regősök is. ugy írja az íré­s, a Szent, úgy pengeti lantján sok-sok alanyi költő és úgy vallja még egyik-másik filo­­zóf is, hogy a halál az igazoló, a kiegyenlítő, a diadalmas örök igaz­ság .. . Járván a temetők dérlepte utalt ezen a fázós, ködös novemberi es­tén, a lelkembe támadó hangulatok özönét sehogysem bírja le ez a méla elmélet. . . Mert keresem az Igazságot, nem a bibliait, nem az elméletit, nem a költőit, sőt nem is a filozófiait, ha­nem az élő, a vérből és húsból szitu-­­­ált Igazságot és nem találom. Ezer-­ szer kitaposott ösvényén az írás művészetének barangolni nem sze­retvén, nem is hozakodom elő a hiú temetői pompák és törött keresztek, szikrázó luszterek és imbolygó gyertyalángok között vonandó földi differenciák sablonos felpanaszolá-­­ával, mert hiszen végtére is, ez a föld alatt porló anyag szempontjá­ból sem filozófiai, sem morális súly­­lyal nem bír. A napnyugati, modern felfogás a halaira vonatkozó igazságait a ter­mészet evangéliumából vezeti le s a midőn az egy érd élet értékét, a mindenekfelett való grádusra ker­geti fel, a midőn tényként állapítja meg, hogy az életen kivül sem szin, sem erő, sem érzés, sem hangulat nincs, csak horribilis csend, hulla­szag és az anyagnak alakváltozta-­­­tása, akkor a halál igazoló és ki­egyenlítő elméleteiről hiába prédi-­­kál nekünk a hit miszticizmusa, re­gősök regéje, költők kobra! A pillanattal, a­midőn a testből kiröpült az anyagok konglomerátu­mát átfogó élet, megszűnt az egyén s az egyénre a — világ és ezzel — minden. A foszfor, az oxigén, a hyd­­rogén s a sokféle sav és elem, mi­ből a porló, törékeny test volt egy­begyúrva, hihetetlen gyorsasággal oszlik szét a földben, vízben leve­gőben s válik rónák rengő kalászai­nak, erdők zugó akácainak, avagy vizek halainak és a jég madarainak százezredrészévé, alkatává. Hol van az egyén ? És hol van az igazoló, kiegyenlítő, diadalmas igazság ? Az egyén szempontjából a halál után nem következik többé semmi! Az egyén minden konstruk­­cionális szenvedése, minden orga­nikus fájdalma, kínja, kéje, gyöngü­­sége, láza egyszerre és tökéletesen véget ér, nem egyenlíttetik és nem igazoltatik semmi. A halál tehát sem nem igazság, sem nem igazságtalanság, sem nem igazoló, sem nem kiegyenlítő erő, a halál egyszerűen csak az egyéni élet vége, a szerves organizmusnak szervezetlen anyaggá való oxidációja, alakcsere, kémiai és fizikai folya­mat, a­melyről sem hitágazati cik­keket, sem költői regéket, de még csak bölcselmi dissertációkat sem vola érdemes írni, lévén ő tulajdon­képpen nem is halál, de inkább az örökkévaló, a soha el nem múló, anyagélet logikus következménye és határjelzője, az új életek egész tö­megének a forrása. Csak a lélek, a vérkeringés, az agyi és organikus idegrendszer e sajátszerűen titokza­tos velleitása enyészik el, a test, az anyag tovább él, új alakot ölt, ezerfélekép variálódik . . . Az egyén szempontjából nézvést azonban mindenha e tételt, a halál utáni anyagcsere módfelett kevéssé érdekelhet valamennyiünket. A­mint­hogy a mi életszikránk kipattanása előtt is volt összélet, volt világ, volt fény, tűz, víz, volt gyönyör, kéj, volt civilizáció, kultúra, volt te­remtő, önmagát sokszorozó faji és nemi működés, úgy lesz a mi egyéni életlángunk kilobbanása után is, lesz velünk, vagy nélkülünk, a szerint, a­mint a mi organizmusunkat ké­pezett anyagokat és elemeket, szer­ves, avagy fizikai testek anyagává tömöríti-e vagy sem a világrendet uraló, forgató és alakító erő! A­mi az egyént, az individuumot érdekelheti a mi napnyugati, ma­­teriálisan komor filozófiánk dogmái szerint, az a halál előtti anyagállapot. És járván végig a temetők ciprus­­illatú világát, erős, sötét kontúrok­ban bontakozik ki a lelkem előtt az a véres, szilaj, parázna, csúf kavarodás, a­mely a betevő fala­tért, egy perc tobzódó késéért, hírért, illúzióért, mámorért féktelen vad­sággal gázol keresztül a szeretet fakadó bimbóin, az erény fehér szár­nyán s a becsületes munka gyön­gyös verejtékén. Kápráztat, izgat az élet ezer variációjából kiizzó mar­káns egyéni igazságtalanság ... A frázisokon és konvenciókon épülő jogszabályok impertinens sofizmával sajátítják ki a természet minden kincsét és erőforrását, a földet, a vizet, a levegőt, a sziklák ércét, misztikus hitágazati enunciációk a vakság fekete fátyolával borítják be az emberi elme világosságát és a teremtett, észszel és akarattal ren­delkező emberi lények millióit mé­szárszékre kergeti a mohó étvágyú Caezár vértől gőzölgő kardja . . . Szociális allűrökbe tévedő írá­somnak azonban szakadjak vége, minekutána im az agyam rapszodi­­kus, bizarr gondolatköréből papírra vetettem egyes mozaikokat. Elvégre is találja rendjén min­denki, ha bolyongván a retülő ava­ron, színes, lobogó lángú luszterek­­kel ékes birodalmában az alakot változtatott szerves egyedeknek, a majdan szinte átalakulásra preades­­tinált organizmus, bizarr teóriákkal igyekszik megnyugtatni reszkető, gyáva idegzetét, hogy mi lesz, ha majd egyszer megszűnik lenni? Hogy pedig a záró defilé moll akkordja se hiányozzék, a Remete Szent Pál rend istenfélő tagjainak komor jeligéjét variálom. Memento móri! Gondolj a halálra! Éppen ezért el ne felejtsd hát én vérem, hogy az élet velőket forraló, idegeket gyújtó, elméket ihlető láza után reád nézve már csak a szürke, a nagy, örökkévaló Nihil követke­zik .. . Szétszórt, alkatrészeire bon­tott anyagod a mindenség anyagává válik s ha csak nem hiszesz a nap­keleti buddhismus teóriáiban, róluk azon sovány vigasztalásról is le kell mondanod, hogy a Térben bolyong!) lelked, a lélekvándorlás törvényeinél fogva, valamelyes más teremtett lény anyagába költözik idő­vel"." Gondolván tehát a halálra, jutSöh eszedbe az élet is, az egyedü­lval­ó, a rövid, a korlátolt élet és játvára rétülő világában a sir­ avarnak, hóh­a ne horgásszá fejed, de kevély aác­­cal s hányiveti pózzal se nézz ke­resztül felebarátaid feje fölött . Dr. Gonda József:­ ­ Munkás és vállalkozó. E na­pokban a nagybereznai vasútépítő vállalat megbízottja Hódmezővásár­helyen járt és munkásokat keresett. A korona 50 fillér napszámra szer­ződtetni akart egy csomó munkás embert. Igazán csodáljuk a vasút­építő vállalat vakmerőségét, hogy ily koldusmódra akarta idegenben megfizetni a jó vásárhelyi munkás kezet. A vállalat megbízottja nyil­ván azt hitte, hogy az itt munka nélkül álló 800—1000 munkás kapva kap a pár garason és beadja a de­rekát. De a vásárhelyi munkás azért magyar, hogy az eszit is elő­vegye, ha szükség van reá. A vá­sárhelyi munkások között egyetlen egy sem akadt, a ki 2 korona 50 fillérért idegenben vasútépítő válla­latnál munkát vállalt volna s a vasu­­építő vállalat megbízottja hosszú orral és munkások nélkül hagyta el a várost. Megbotránkoztató, hogy akadnak vállalkozók, a­kik nem röstellik kiszipolyozni a szegény munkást és annak a zsírjából akarnak meggaz­dagodni. Nem igazánó barom a vá­sárhelyi munkás, hogy majdnem ingyen dolgozzék, mert hiszen 2 ko­rona 50 fillér napibérrel a vásár­helyi munkás kezet még hozzávetőleg sem lehet megfizetni. A vásárhelyi munkások tehát nagyon okosan és helyesen cselekedtek, a­mikor nem fogadták el az alamizsnaszerű bért és kiadták a megbízott kura útját. Ha a munkás kell a vállalkozó­nak, ad az többet is 2 korona 50 fillérnél s ha munkások továbbra is kitartanak, akkor majd bővebbre szabja a napszámot a vállalkozó. A példájukkal a vásárhelyi mun­kások megmutatták, hogy összetar­tásukkal meg tudják akadályozni, a napibér erőszakos leszorítását és meg­vagy­unk győződve arról, hogy az ily összetartás a munkás napibéré­­nek a fölemelését fogják eredmé­nyezni. 11 Azt hisszük azonban, hogy nem­csak a vásárhelyi,­ de a másvidéki

Next