Vásárhelyi Ellenzék, 1904. december (1. évfolyam, 229-254. szám)

1904-12-01 / 229. szám

I. évfolyam. Hódmező-Vásárhely, 1904. csütörtök, december 1. 229. szám. VÁSÁRHELYI ELŐFIZETÉSI ÁR : Helyben házhoz hordva félévre 3, negyedévre 1*50 Kor. Vidéken postán küldve félévre 6, negyedévre 3*5 Kor. FÜGGETLEN NAPILAP Felelős szerkesztő: Dr. GONDA JÓZSEF Szerkesztőség és kiadóhivatal: Andrássy­ utca 12. Megjelenik minden nap, fontos alkalommal hétfőn is Hirdetései a díjszabás szerint vétetnek fel. Ipar- és kereskedelmünk pangása. — november 30. Évtizedes tapasztalatainkat le­szűrve, arra a meggyőződésre kell, hogy jussunk, hogy Magyarország azon közgazdasági szerepét, melyre hivatva volt, csakis mesterséges akadályok miatt nem töltötte be mindez ideig. Sötétbe ugrásnak nevezik a ma­gyar iparosok és kereskedők kö­vetelte intézmények sürgős felállí­tását, ámbár legyen az sötétbe ug­rás, még akkor is, sőt semmi fárad­ságtól vissza nem rettenve, megfe­szített erővel küzdjünk azért, hogy gazdasági függetlenségünk újra a régi fényével ragyogjon fel. Ha végigtekintünk a népek gaz­dasági történetén, nem fogunk ta­lálni egy pontot sem, mely bizony­ságot tenne arról, hogy egy más tényezőtől való függés egy ország gazdaságának megerősödésére szol­gált volna, hanem ellenkezőleg, azt fogjuk tapasztalni, hogy minden or­szág iparából úgy lett versenyké­pes, hogy iparának megvédését a túlnyomás és a csírájában való megölés ellen úgy védelmezte, hogy az iparcikkeit minden módon védel­mezte. Minél több iparpártolási egyesü­let keletkezik, annál jobban kez­dünk a csüggedéssel alábbhagyni s ha a társadalom kellőképp felfogja ezeknek a hívó szózatát, úgy az­­ eredmény nem fog elmaradni, azon­ban fájó érzéssel kell kimondanunk, hogy legtöbb iparpártoló egyesüle­tünk semmi eredményt sem ért el, azon oknál fogva, hogy minden gyakorlati érzék és szaktudás nél­kül működnek. Mindennél fontosabb, iparfejlesz­tési tényezőknek tartjuk a kereske­dőket. Ők állanak közvetlen össze­köttetésben a gyárosokkal, ennél­fogva ők, ha hazafias hivatásukat kellőképp felfogják, közvetítői sze­repet kell játszaniuk a magyar ipar fejlesztésében. Fényesen igazolja ezen állításun­kat egy fővárosi kereskedőnek eléggé nem dicsérhető, eredményekben gaz­dag iparfejlesztése, mely nem a szavakban, hanem a tettekben nyil­vánul. Ez a cég 550,000 korona for­galmat csinált az 1903-ik évben tisztán hazai iparcikkekből. A na­gyobb vasúti állomásokon árucsar­nokokat állított fel s a hatóságok ellenőrzéssel ügyelnek arra, hogy csakis magyar iparcikkeket árulja­nak. Sok anyagi áldozatába került a cégnek, mig sok, eddig nem lé­tező iparágat megteremtett; oktatta az iparosokat s ezek látva, hogy munkájukat megbecsülik, fokozott buzgalommal igyekeztek azon, hogy­­ készítményeiket versenyképpessé te­gyék. íme, ha minden nagykeres­kedő így fogná fel nemzeti hivatá­sát, mily óriási lendületet nyerne a­­ hazai ipar! Nálunk nincsen vállalkozói szel­lem, nincsenek képzett iparosaink, kik iparvállalatok létesítésére vál­lalkoznának, ezeknek hiányában ipart teremteni nehéz dolog. Ná­lunk a produktív foglalkozásokat nem becsülik meg s ez az oka, hogy míg nyugaton nagyképzettségű ipa­rosok kezeiben összpontosulnak az iparvállalatok, addig nálunk, min­den képzettség nélkül, fognak hozzá az iparvállalatok alapításához. Ez­ mutatja a mi maradiságunkat, a mi­­ gyámoltalanságunkat, a mi ariszto­kratikus, indolens vonásunkat. Hátramaradásunkat még nyomasz-­ tóbbá teszi az, hogy közgazdasági­­ tényezőink örökös háborúban van­nak egymással. A közgazdaság al­katelemeinek összetartása, egymás kölcsönös gyámolítása volna ama hatékony eszköz, amely gazdasági fejlődésünket magas fokra emelné. Ha a kereskedelem, ipar és mező­gazdaság nem képeznek egy szer-­­ves egészet, ha ellenséges lábon állanak egymással, úgy mindenik­­nek a fejlődése szárnyaszegett s az ellenséges indulat a legjobb akaratú törekvés érvényre jutását is meg­gátolja. De nem elég a békés egyet­értést és a kölcsönös támogatást hangoztatni; ideje, hogy az tettek­ben is nyilvánuljon. Kereskedelmünk gyengeségének az az oka, hogy egy idegen ipar-­ nak a meghódoltja. A magyar gyá-­­ ros, aki vagyonát, életét áldozza a nemzeti munka szolgálatába, honfitár­­­­sai közönye miatt nem képes magát­­ fentartani, kereskedőink önként meg­hódolnak a fogyasztók ama ferde felfogása előtt, hogy csak a külföldi gyártmány képes a finomabb ízlést­­ kielégíteni, nemcsak, hanem sok kereskedő egyenesen közreműködik az idegen iparcikkek nagyobb kelendősé­gének előmozdításában, mintha szo­ros rokoni kötelék fűzné őket az osztrák iparhoz s annak ama gyárt­mányait is előszeretettel veszik, amelyekhez hasonlót úgy az ár, va­lamint minőség tekintetében hazai iparunk is produkál.­­­ Magyar címer használata ipar­cikkeken. A kereskedelemügyi mi­niszter a szegedi kereskedelmi és­ iparkamarához intézett leiratban közli, hogy a miniszterelnökkel egyetértőleg szabályozta a magyar címernek iparcikkeken való alkal­mazása körüli eljárást és kimondta, hogy ezentúl az 1883. évi XVIII.­­­z.-czikknek megfelelően csak akkor­­ kell kormányhatósági engedélyt kér­ni a címernek iparcikkeken való al­kalmazásához, ha azt az érdekelt­­ iparos vagy kereskedő személyével vagy cégével alkalmazza és az egyén vagy cég minőségének lep­lezésére szolgál. Ha ellenben vala-­­ki a címert magát késziti vagy áru­sítja, vagy pedig a cimer puszta ékítményt képez valamely árucik­ken, minden vonatkozás nélkül az előállító vagy elárusító személyére, vagy cégére, ez nem tekintetik az 1883. évi XVIII. t.-c. szerint minő­sülő címerhasználatnak és ezért eh­hez engedély sem szükséges. Mint­hogy azonban a magyar címer al­kalmazása az illető iparcikk magyar származására utal, ezt csak magyar eredetű iparcikkeken lehet alkal­mazni és aki a címert idegen ere­detű tárgyakon alkalmazza, az ipar­törvény 58. §-ába ütköző kihágást követ el, melyet az iparhatóságok hivatalból kötelesek szigorúan meg­torolni. A magyar ipar védelmére nézve értékes határozat ez, mert a közönség a magyar koronát az ipar­cikkek magyar eredetének kifeje­zéseként fogja tekinteni és am­eny­­nyiben a hatóságok ellenőrzése meg­felelő lesz, hatékonyan fogja védeni a címerhasználat a közönséget at­­­­tól, hogy amint most gyakran elő­fordul, magyar gyártmányok helyett egyesek külföli portékát adnak el a hiszékeny vevőknek. Az ipartörvény revíziója. — Kivánságok és javaslatok. — III. Az iparostanulók munkaviszonyá­nak kérdésénél az inastartási jog körül a kívánalmak egész sora me­rült föl, a­melyek legnagyobbrészt oda tendálnak, hogy inastartási jog csak olyan iparosnak adassék, a­ki maga is szakképzett, képesített ipa­ros, és e mellett megbízható. Szá­mos kamara azt a kívánságot han­goztatta, hogy az inasok száma arányba hozandó az illető iparos által tartott segédek számával. Az 1902. évi országos ipartestületi gyű­lés egyenesen kimondani kéri, hogy az az önálló iparos és kereskedő, a­ki segéd nélkül dolgozik, két inas­nál többet ne tarthasson, továbbá minden egyes segéd után egy-egy inast, összesen azonban 5 inasnál többet senki se alkalmazzon. Arra nézve, hogy milyen kor és előkép­zettség kivántassék meg az inastól, a vélemények igen eltérők. A szé­kesfővárosi elüljárók 1904. évi ér­tekezlete és vele együtt számos ipartestület minimumnak a betöltött 14. életévet mondja és előképzett­ségül az elemi iskola 4 osztályát követeli, míg mások az elemi nép­iskola 6 osztályának, sőt a 8 főele­mi osztálynak elvégzését követelik. A kereskedőinasoknál általában az elemi iskolánál nagyobb előképzett­ségei kívánnak, sőt a magyar vas­kereskedők országos egyesülete azt akarná, hogy vaskereskedésben ta­nuló csak olyan ifjú lehessen, a­ki legalább 3 középiskolai, vagy pol­gári osztályt sikerrel elvégzett. A tanulóidőt többnyire 3 esztendőben vélik a megállapítandónak, de nem hiányoznak az olyan vélemények sem, a­melyek az inas betöltött 16. életévét veszik be határnak azért, hogy kissé éretebb korban lépjen a segédi állapotba. Sokfélék és vál­tozatosak a kívánságok a segédtar­tási jog, a munkaszerződés, a föl­mondás, a munkabér tekintetében. A­mi különösen a fölmondást illeti, többfelől változtatni óhajtanak a mai állapoton, a­mely szerint a föl­­mondási idő 14 nap. Így a székes­­fővárosi kerületi elöljárók 1904. évi értekezlete azon az állásponton van, hogy fontosabb teendőkkel megbí­zott iparos, vagy kereskedősegédek tekintetében a fölmondás 3 hónap legyen, és hogy annak a megalapí­­tása, hogy kik tekintessenek ilye­neknek, az iparhatóságra bizassák. Az otthoni foglalkoztatást az úgy­nevezett Litz-munkarendszert leg­inkább megszüntetni szeretnék, de minden­esetre kívánatosnak tartják a kérdés szabályozását olyképpen, hogy az otthon dolgozó munkások iparossegédeknek tekintessenek és iparigazolvány váltására köteleztes­­senek. A segédek munkaviszonyá­nak szabályozása iránt az 1903. évi III. országos ipartestületi gyűlés készített szabályrendelettervezetet. Külön fejezetet szentel a munkálat a kere­skedelmi alkalmazottak szel­

Next