Vásárhelyi Hiradó, 1904. április (5. évfolyam, 77-106. szám)

1904-04-01 / 77. szám

o­ dákat és iparosokat tárgyaik ki­állítására, a nagyközönséget pedig arra, hogy megrendelésekkel moz­­dítsák elő a kiállítás erkölcsi és anyagi sikerét. Ilyen plakát 300 példányban fog nyomatn­ 1­­70 falragaszul fog szolgálni, 50 drb szét fog osztatni az olvasókörök­ben, nyilvános helyiségekben és üzletekben, 150 darab pedig a külterületen nyer elhelyezést, a közönség által látogatott helyisé­gekben. Nagyfontosságú kérdés tárgya­lására került ezután a sor. Fel­­olvastatott a Baromfitenyésztők Országos Egyesülete elnökségé­nek levele, mely szerint ez a gaz­dasági kiállítás keretében rende­zendő nemes baromfi - kiállítás rendezésére késznek nyilatkozik, ha azok kiállítása költségeihez a mi kiállításunk is hozzájárul. Ezen költségek mérve iránt az igazga­tóság megkeresi az egyesület el­nökségét. Ha ez a kezdeménye­zés sikerre vezet: a baromfineve­lést annyi előszeretettel és ha­szonnal űző közönségünknek al­kalma nyílik a legbiztosabb for­rásból szerezni be tisztavérű, ne­mes tenyészállatokat. A jószág­­kiállítással határos */­ holdnyi területen elhatározta az igazgató­ság a zöldségtermelés bemutatá­sát és ezen terület egy részén kistermelőknek is helyt ad, kik is eziránt Németh Pál titkárnál jelentkezhetnek. Végül elnök jelenti, hogy a szegedi iparkamara 1000 koronát szavazott meg az ipari kiállítás céljaira; ebből 500 koronát kész­pénzben ad, 500 koronát pedig az iparosságnak a kiállításra való segítésére fordít és pedig rajzok, tervek és szakszerű útm­­utatások utján. Váltig csitította a gazda, de a Gazsi szava már akkor elröpült s elszállt a csendőrök fülébe is, így történt aztán, hogy valla­­tóra fogták Gazsit. Nagyon ha­mar kimondta a Dénesi nevet s most már ketten vallottak. Beismerték, hogy a Lázár Imre takarmányát ők perzselték fel, még pedig egy vagyonos pusztai gazda felbujtására öt köböl bú­záért. A búzát ki is kapták a csa­pósán. A rendőrség a két gyújtogató, valamint a felbujtó ellen a bün­­fenyitő eljárást folyamatba tette. Sokba kerül még nekik ez a kis mulatság. Gazsi könnyen beszél, ő már hozzá van szokva, hanem majd a haragos magyar?! . . . Gyújtogatás a tanyán. — Tűz öt köböl életért. — Hunvásárhely, márc. 31. Tegnap délután 4 óra tájban vasra verve hoztak be két em­bert a városba a vásárhely-kutasi csendőrök. Sok nézője akadt az érdekes látványnak, de a kiváncsiak ér­deklődésére nem adott választ a lehorgasztott fejű két ember. Suba Gáspár volt az idősebb, Dénesi Sándor béres az ifjabb. Amaz a híres Suba Gazsi, kinek neve holmi lyúk eltűnésekkel kap­csolatosan elég jó hangzású már a közönség előtt. Még a múlt esztendő novem­berének egyik zimankós éjszaká­ján történt, hogy vereskakas szál­lott a Lázár Imre tanyájára s el­hamvasztotta az egész takar­mányt. Keresték, kutatták a tűz okát, de az kideríthető nem volt. A napokban aztán kipattant a titok. Elszólta magát a bepálin­kázott Suba Gazsi és az elszó­lást többen hallották. — Azt hiszi kend? Mondta Gazsi egy pusztai magyarnak. Hogy az a rongyos öt köböl ocsu elég volt a Lázár Imre ta­karmányáért ? 1904. péntek, április 1. Az elpáholt legények. — Susán szenzációja. — Széltében mulatnak mostanában a Kistópart utca környékiek az alábbi kis histórián: jómódú öreg gazda lakik ott valahol özvegyi sorban, két fel­nőtt fiával. Jóvérű két legény a — mondjuk — Pista meg a Marci. Szeretik a jó bort, meg a nótát. Mostanában az öreg megsokalta már a mindennapi duhajkodást, pénzpocséklást, éjszakai felkur­­jongatások tűrését. Szigorúan leintette a legényeket. Este aztán nyugalomra tértek. Alighogy az öreg horkolni kez­dett, a két fiú illt a berek, kisu­hant a házból. Ám a ravasz öreg nem aludt. Fölkelt. Tudta, hogy a két jó madár a kapuhasízék alá rakja el a kulcsot. Elvette onnan és várt. Éjféltájon jön az egyik gyerek. Keresi a kulcsot. Nem találja. Egy kicsit káromkodik. Azt véli, a másik már bizonyosan ha­zakerült és elfeledte visszatenni. Mit tegyen ? Nagy keservesen felmászik a kerítésre és belülről ereszkedik lefelé. Ahogy szépen végignyúlva, épen ugrani akar, valami keserves puf­fanás dörren meg az éjszakában és hasonlóan keserves nyilalás sajog végig a Marci hátulsó felén. Az öreg volt. Jó furkós bottal alaposan beadta az apai intést lumpoló fiának. Aztán szó nélkül bementek. Marcit izgatta a dolog. Pista még nincs otthon, hát még nagyobb lump, mint ő és az ne kapjon a leckéből. Megvárta, míg az öreg elaludt. Aztán nyakába kerítette az öreg subáját, felvette a botot és várt. Jött a Pista legény. Amint az imént! Kulcskeresés, morgás, má­szás és irgalmatlan husángolás. Reggel gyanakvó pislogással nézte egymást a két fiatal. Az öreg pipázott rendületlen flegmával. Végre Pistából tört ki a pa­nasz : — Hejnye apámuram, de ir­galmatlanul végig húzogatott raj­tam az éccaka. — De még rajtam is, lódította a ravasz Marci. Amin aztán az öreg csodálko­zott el szörnyen. De hamarosan kapiskálta dolgot. Most már Pista is nyitjára jön, hogy itt megírtuk. Már hogy Pistának, Marcinak hívják-e a két legényt, mellékes. De hogy így esett a sor, arról jótállunk. Történet. Zongorája mellett szép, fiatal asz­­szony Ott ült minden este, Méla zene szárnyán epedező lelke Az eget kereste. Meg-meg csendült ajkán szomorúan, [szépen-Fájó, siró ének. Mi csak kérdezgettük vig­szóbeszéd [közben: Mi baja szegénynek ? Hiszen olyan szép volt, mint a nyíló [rózsa, Mint a fehér rózsa, Huszonegy tavasznak ragyogó su­­gára Nevetett le róla. Egyszer csak elnémult zongoraszó, [nóta, Csönd lett a kis házban, Nagy komolyan jártak tudós urak [ki s be Néha ketten, hárman . . . Koporsója mellől jajongva szárnyalt a temetési ének .... Ekkor tudtuk hald meg, mért volt a­­nótája Szomorú szegénynek! . . . Gulyás József, a remete király. Szegény boldogult Remete ki­rály ! Ő se gondolta volna, hogy halála után, milyen háborúságot csinál! Minden különösebb indulatos­kodás nélkül jelenthetjük tisztelt olvasóinknak, hogy tegnap reg­gelre regényünket, a Remete ki­rályt ellopták. Egy helybeli újság, se szó, se beszéd,­­ se elől se hátul nem kezdve egyszerűen elkezdte kö­zölni annál a szónál, ahol mi tegnapelőtt elhagytuk. Az ötödik kötet végén. Mit jelent ez? Egyszerűen azt, hogy az an­golkorban született, vérszegény és máris halni készülő kiskorú csecsemő újság úgy találta, hogy nekünk a Vásárhelyi Híradónak olyan valami értékes, a közönség által kedvelt jó dolgunk van, a­mit ő halálosan megirigyelt, ami nélkül nem élhet s a­mit ellopni is kész, csakhogy a maga élhe­tetlenségén segítsen! Hogy az újságírás tisztessége, az a fölött őrködni hivatott újságírói egylet mit szól e példátlan tol­­vajláshoz, azzal az a szegény éhes újságocska nem törődik. Hogy a közönség észreveszi-e, hogy milyen perfid és lealacso­nyító módon akarja őt, a mi­­hozzánk évek óta hűséges közön­séget elcsábítani, megvesztegetni és tolvaj­lással fertőzött falai közé terelni az a korán a végbukás szélére jutott lapocska, azzal se törődik. Mivelhogy nem is törődhet. Az éhes horpasz nem okoskodik. A­ki a maga emberségéből nem bír megélni, hát ott kezel el, hol mit, a hol kap. De sebaj! Szegény jó Walpurga, Zingó lovag meg a többi, nem sokáig folytatják kis játékaikat, abban az újságban is! Lapunk kiadótulajdonosa meg­szerezte annak idején a magyar fordítás közlési jogát. Nálunk, a mi lapunkban kezdték el az éle­tüket e szép regény szereplői, itt is fogják bevégezni. Persze, Isten jóvoltából, még jó hosszú idő múlva! Az ellen az eltulajdonító lap ellen pedig megindítjuk a birói eljárást, mivel a rossz­hiszeműség itt föltétlenül nyilvánvaló! Egy kis célt mégis csak elért szegény újságocska. Egy kis hec­cet megint csinált. Egy pár szám­mal több fogy el holnap talán belőle. És erre van szüksége. Kell az ünnepre a kenyér, még ha nem egészen helyes utón szer­zett is! ... A jó öreg Remete király pedig üdvözletét küldi hűséges olvasóinak. Ő hűséges fog maradni hozzá­juk ezután is. A kiadóhivatal. H­IR­E K. — márc. 31. A pregMete király. A ram­ete király c. szép regényünkből, has-s­éti aján­­dékképen, jelen szám­unk mellékletéül csaknem teljes­­ két oldal terjedelmű folyta­tást adunk t. olvasóinknak. Ez a regény, közlési jogá­val, a mienk. Js mi kezdtük közlését, nálunk, lapunkban szerette meg a közönség. Hisszük, hogy jó szívvel fo­gadja most is áldozatát Va­lóban nem kímélő figyel­münknek ez újabb bizony­ságát! — Nagyhét. Elnémult a ha­rang. Rómába szállott a selke. Megfosztattak diszüktől az oltá­rok és az oltáriszentség elvitetett a főoltár, szentségtartójából . . . — Amiként megfosztatott a mi Urunk, a keresztre feszített Jézus e napon mindentől, a mi szivé­nek kedves vala. Elhagyták ta­nítványai és megtagadták, akik virágvasárnapon még virágot hin­tettek a diadal útjába. A Krisz­tust kereszthalálra juttató bűnök megbünhödésének nagy napja ez az ünnep a keresztény katholikus egyházban. Hajdan ezen a napon áldoztattak fel bűneik alól a vét­kesek és ma is ezer és ezer hivő veti el lelkéről a bűn szennyét, az áldozással békét és megváltást szerezve számára. Ma pedig, nagypénteken legmélyebb gyászba borul a keresztény világ. Ezen a napon végeztetett el a legfönsé­­gesebb istenember tragédiája. — Megfeszítették mind a világnak bűneiért, hogy vére és szenve­dése által megváltsa a bűnös emberiséget. Hogy életet és üd­vösséget adjon lelkének. Az áhi­tat és megbánás nagy ünnepét városunkban is a legmélyebb

Next