Vásárhelyi Reggeli Ujság, 1907. június (3. évfolyam, 130-155. szám)

1907-06-01 / 130. szám

Hódmezővásárhely, 1907. Szombat junius I.Ara 2 FILLÉR. Harmadik évfolyam 130. szám VÁSÁRHELYI Slófizetési árak : Helyben : negyedévre 1 k. 80 l. félévre 3 k. 601. egész évre 7 k. 20 t. Vidékre : negyedévre 3’60 h. ügyes szám ára 1 fillér (1 kr.) Szerkesztőség és kiadóhivatal: Andrássy-utcza 17. (Orovecz-ház). FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP. Főszerkesztő és laptulajdonos­i Hirdetések díjsza­bás szerint. Nyilttér petit sora 30 fillér. Megjelenik a hon reggeli órákban. Telefon­szám 58. KUN BÉLA: Lapzárta éjjel 12 órakor. Egyik 19, másik egy hijján 70. Hunvásárhely, május pl. A politikai Dániából kelle­metlen bűz árad ki. A beszá­radt tetejű dudvát febolgártá a koalíczió s teli tüdővel élvezi az áramló szagot. Tisza István és Hierom­­int a zárszámadási bizottság maga elé czitálta, hogy adjanak számot arról, hova tették azt a félmilliót, amit az országgyűlés felhatalmazása nélkül az ország kárára elköltöttek? Helyes, hogy kérdőre von­ják e két alakot. Meg van rá az ok. Az ország pénze nem csokiszalmája, amit mindenkinek minden felelősség nélkül szaba­don lehet lopni. Ha Tisza és Hieronimi nem tudják magukat, mint ahogy nem is tudhatják, igazolni, vád alá kell helyezni őket, meg kell bélyegezni, mivel eléggé felhízottak, ki kell venni a zsírjokból, be kell rajtuk hajtani a félmil­liót. Az igazságot ki kell derí­teni, a bűnt meg kell büntetni, hogy az ország pénzivel deb­­ződők súlyos büntetése elret­tentő például álljon az utódok előtt. Hanem a régi görögök be­­tett szemmel ábrázolták az igaz­ság istennőjét, aki nem látja, hogy kiről van szó, csak azt, hogy miről. Legyen hát ná­lunk is az igazság kérlelhe­tetlen és vak. Mérjen a ser­penyő Péternek úgy, mint Pál­nak. Személyválogatást ne tegyen szereplő vagy letűnt nagyságok között se. Terítse rá mindenkor arra a vizeslepedőt, aki megér­demli.­­ Tiszáék megidézését és el­ítélését helyénvalónak tartjuk. De ha őket megidézték és fele­lősségre vonják, idézzék meg és vonják felelősségre Széll Kálmán volt miniszterelnököt, aki meg nem szavazott százez­reket szintén utalt ki. Felejtsék el azt, hogy Széli most a koa­líc­ió egyik pártjának, az alkot­mány­pártnak éltető lelke. Huny­ják be a szemeket, ne a sze­mélyt nézzék, hanem az igaz­ságot. Legyenek következe­tesek. Idézzék meg Széll Kál­mánt is s kérdezze meg tőle is a zárszámadási bizottság, hova tetted a százezreket és hogy merted ezt tenni? Húzzák a szégyenpadra Fehérváryt, Kristóffyt és czinkos­­társaikat. Vonják kérdőre őket is. Ha a császár vissza akarja fizetni helyettök az elpaza­rolt milliókat, hát csak fizesse vissza, ha a király nem hagyja jóvá a büntetésüket, hát ne hagyja, a nemzet a maga ré­széről tegye meg a kötelességét. Ez lenne az igazság. Vonják felelősségre továbbá Wekerlét és Kossuth Feren­­czet, akik, mint a zárszámadási bizottság is tudja, szintén csi­náltak törvénytelen utalványo­zásokat s azzal, mint hónapok­kal ezelőtt reá is mutattunk, megfizették a kormánypárti saj­tót, meg a jó Isten tudja csak, hogy hova fordították. E tény bizonyításánál hi­vatkozhatunk aktaszámra is. Kossuth Ferencz 1906. augusz­tus 4-ikén 6438/1906. rendelet­tel utasította az államvasut igaz­gatóságát, hogy a miniszterel­nöki sajtóiroda részére utalvá­nyozzon ki 50.000 koronát. Az igazgatóság igazolja, hogy az 157/306 (1906). sz. utalvány­nyal ezt az összeget tényleg Wekerle rendelkezésére bo­csátotta. Ezt a tényt nem tagadta Wekerle Sándor és Kossuth Fe­rencz sem. Ebből a világbolon­­dításból aztán a szegény ma­gyar alig tudja vagy nem is tudja kihámozni az igazságot. Hallja, hogy durrogatnak. Egy­­része azt hiszi, hogy ágyaznak a patkányokra, a másik pedig már látja, hogy mozsárágyút sütögetnek csupán. Hiszen nem szabad nekik, felsőbb engedelem nélkül, semmi érdemleges lépést tenniök. Azok egyszerre költöt­ték el a félmilliót, ezek apró­­donként. Azok hazudtak, ezek nem mondanak igazat. Szóval egyik 19, a másik egy hijján 20. Míg tehát a bot egyik végivel ütik azokat, a bot másik végivel üssék ezeket. Rászolgáltak. Polónyi szennyese. A kiebrudalt ex-igazságügyér, a hájjal megkent Po­lónyi Géza ügyében tegnap nagy hord­erejű tények történtek. Lengyel Zoltán egész csomó vádra nézve terjesztette elő bizonyítékait dr. Kiss István vizsgáló­bíró előtt. Lengyel összesen négy cso­portba foglalta bizonyítékait. Ezek közül az első arra vonatkozik hogy a főváros tulajdonát képező Erzsébet-téri kioszk dolgában tizenhét éven át min­den egyes meghosszabbításnál ezer forintot kért és kapott Polónyi s ezért nemcsak kijárta, mint bizottsági tag a bérlet megadását más pályázók­kal és a tanácsi előterjesztéssel szem­ben, hanem ha kellett, fel is szólalt. A második eset arra vonatkozik, hogy a Duna gőzhajózási Társaság kér­désében mindaddig ellenezte a társa­ság kérelmének megadását, mig 10.000 koronát nem kapott, s ennek utána most már a társaság mellett be­szélt a bizottságban s a közgyűléstől pedig távol maradt, de a vezetése alatt álló belvárosi bizottsági tagok két hónap előtti álláspontjukat feladva, a társaság mellett szavaztak. A harmadik eset azt tartalmazta, hogy Polónyi egész bizottsági tagsága alatt bordélyházak engedélyezésére hasz­nálta fel befolyását s ezért fel nem sorolható sok esetben megfizették. A negyedik esetben tisztviselői ki­nevezésért kért és kapott pénzt. Ezeken felül vállalta a bizonyítást Lengyel Zoltán a czikkben megjelölt ese­tekre és a Be­ke Erzsébet-féle gr. Nákó Sándorral kapcsolatos zsarolási vád­ra nézve is, előadván, hogy még szá­mos megvesztegetési esetre vonatkozó­lag is előterjeszti bizonyítékait, ha a va­lódiság bizonyításának keretei dolgában határozat lesz s ez jogerőre emelkedik. Mosdatják hát a szerecsent ! A nyári színkör tüz­veszedelme. A rettenetes zűrzavar. Hol keletkezett a tűz? Hunvásárhely máj. 31. Lapunk tegnapi számában meg­írtuk már, hogy űrnapján este 9 órakor tüzkatasztrófa fenyegette szép nyári színkörünket. Ha a jelenlévő tűzoltóság, a mozgófénykép vállalat igazgatója s a rendőrség idejében nem veti rá magát a tűz lokalizálá­sára óriási katasztrófa származhatott volna. A tűz,­­­mint már jeleztük, a vetítő kamrában keletkezett. A föld­szinti állóhely hátterében a kétszár­­nyú ajtó bejáratnál volt ez fölállítva. Körülötte nehéz nagy szőnyegek. Ha egyetlen szőnyegbe belekap a láng föltétlen meggyűl a száraz fenyőfa­szerkezet . . . Az egyik czelluloid felvétel 180 méteres szalagja gyuladt meg a gép­ből kipattanó szikrától. Mint a lőpor úgy robban ez az anyag. A gépke­zelő mechanikus , a vállalat alkal­mazottja volt a hibás. A­mikor meg­gyűlt a szalag, a tenyerével elnyom­hatta volna, de megijedt s nézte, miként gyűl meg az egész készlet. Több száz forint áru­kép elégett. A színházban 7 tűzoltóval jelent meg Kádár Henrik tűzoltóparancs­nok , kettőt a gép mellé állított egy­­egy minimax készülékkel. Ő maga minden 10 perczben vizsgálgatta az erős áramvezetőt, mely a jobb ol­dali páholyok alatt vonult el a szín­padi kapcsolóhoz. A vészlámpák égtek. A­mint a czelluloid meggyűlt, a tűzoltó nyomban működésbe hozta a minimax készüléket, egy percz alatt eloltották a tüzet. Privitzer József rendőrhadnagy szakította le a függönyt. A felelősség megállapítása igen nehéz. A tanács, nem hallgatta meg hivatásos szakértőjét, a tűzoltópa­rancsnokot, hanem a mérnökségtől kért véleményt. Mindenestre köny­­nyelmű játék volt a színkört erre a czélra kiadni. Szerencse, hogy a közönség menekülése közben nagyobb szeren­csétlenség, vagy katasztrófa nem történt . . . * Hogy micsoda zűrzavar, kétségbe­esett kapkodás támadt a színkörben, annak jellemzésére elmondunk néhány epizódot, melynek magunk is tanúi vol­tunk. A földszinti ülőhelyeken s oldalt közepes számú közönség volt, kilencz páholyban ültek, az erkély végig tele volt s különösen a középen, az ajtók közelében sok állójegyes is tartózkodott. A karzat félig volt telve. Hirtelen nem vette észre senki az esetet, a „szemtelen tolakodó“ képve­títésénél nézte a közönség, hogyan jön a tolakodó gyors léptekkel, egy palota falánál hirtelen, mintha a falhoz ragadt volna, megállt az emberi kép, ekkor hal­latszott az első recscsenés és a vetítő kamara nyílásán lobogó fény csapott ki. Önkénytelenül hátra tekintett min­denki, Kádár parancsnok sietve a gépe­zethez ment. A halotti csendben egy­szerre elkiáltotta valaki : — Tűz van ! Egy pillanatig dermedten állt vagy ült a közönség, a következő pillanatban azonban székek súrlódása, kopogása, jaj, zűrzavaros lárma támadt. Nem kereste kabátját, kalapját senki. Olyan ügyes tornászokká lettek egyszerre az embe­rek és asszonyok, hogy gyönyörűség volt nézni. Asszonyok három-négy padott ug­rottak át egy pillanat alatt. Voltak, a­kik feleségüket, gyermeküket vezették. Csodálatos harmóniával kulcsolódtak ösz­­sze azoknak a kezei, a­kik egymást szeretik s a­kik összetartoznak. Hanem jellemző dolog, hogy senki sem kereste a vészkijáratokat, mindenki a főajtókon tolongott. Hiába hangzott el a csillapító ki­áltás is — Nyugodjanak meg, nincs ve­szedelem ! Rohant mindenki vakon az ajtók­nak, az emberek egymásra potyogtak, I ! A legfájdalmasabb és legré- £ 'Hfl Jjf Jf*H Sjp ^ $ I ^eltávolíthatók a Vasváry fele^ iU ff liOj&GN­i l # i U

Next