Vásárhelyi Reggeli Ujság, 1943. február (39. évfolyam, 26-48. szám)

1943-02-02 / 26. szám

Hódnesővásárhely, 1943. február 2. Kedd, 12 fillér XXXIX. évfő­.yea» 29. szám. VÁSÁRHELYI iSwiisMit árak Hsijban negyedévre &20 P Egy hónapra SDP,I SwhaitMitA «s Snpchaidai­M (1906 ót») KUNIÉLA Szerke­stSség és kiadóhivatal ~ Tu­n­tin­gin­ Berlinből jelentik: Vagy Japán tengeri győzelem! A Kaukázusban visszaverték a németek a bolsevisták áttörési kísérletét . A sztálingrádi hősi eposz az utolsó felvonáshoz közeledik. Berlini katonai hely közlése szerint a szovjet kötelékek újabb támadást intéztek Spartakovka sztálingrádi előváros ellen, különösen az ottani traktormű­vekben elsáncolt német védők arcvonalszakasza ellen. Az ellenség túl­nyomó számbeli fölényben hajtotta végre támadását, de a közelharcban a német lövészek elkeseredetten védekeztek és az ellenségnek több mint négyszáz katonáját megsemmisítették. Ezzel a védekezéssel sikerült a támadást megakadályozni. Német illetékes katonai helyen a sztálingrádi harcokkal kapcsolat­ban hangsúlyozták, hogy a várostól északra fekvő gyárnegyedben a né­met arcvonalszakaszt már csak egy 300 méter széles aknamező választja el az ellenségtől. A Vörös Október gyárépületeitől délnyugatra elterülő német kiserődállásokból a német csapatok megfigyelték, hogy a szovjet katonai parancsnokság a polgári lakosságot fegyverrel kényszerítette az aknazár eltávolítására. A szovjet katonák szuronyos fegyverrel kénysze­rítették a búvóhelyeikről előrángatott szovjet polgárokat és nőket, hogy rálépjenek az aknamezőkre és eközben legnagyobb részük levegőbe re­pült. A vezértábornaggyá kinevezett Paulus csapatainak helyzetét rend­kívül kedvezőtlennek mondják. Ha most maga a főparancsnokság „utolsó ellenállásukról“ beszél, már ez egymaga eléggé sokat mond. Hogy már csak igen csekélyszámú erőkről van szó, mutatja, hogy egyetlen épület­tömbbe vonultak vissza. Tovább még ehhez is hozzáfűzik kiegészítés­képpen, hogy ezeknek az erőknek is egy részét a szovjet csapatok szét­szórták és foglyul ejtették közelharcokban, ami a központosított erő a szovjet támadáson kívül még hadianyaghiánynak is volt a következménye. Bizonyos, hogy Paulus vezértábornagy még ellentálló megmaradt csa­patai is súlyos hadianyaghiányban szenvednek és ebből egészen bizo­nyosra lehet következtetni, a Sztálingrád déli oldalán közvetlenül küszö­bön álló fejleményekre. VESZTESÉGEINK ELÉGGÉ SÚLYOSAK, DE EGÉSZ SEREGRÉSZ MEGSEMMISÍTÉSÉRŐL SZÓ SINCS A magyar csapatoknak a keleti arcvonalon való részvételéről a kö­vetkező részleteket közölték A Don mentén a múlt év ősze óta széles kiterjedésben védőállásban lévő magyar 2­­k hadsereg arcvo­­nalának egyik keskeny szakaszát január 12-én eddig még egyetlen arcvonalon sem tapasztalt erővel megtámadták az oroszok. A táma­dás igen erős ködben történt, ami a magyar csapatok célzott elhárító tüzét szinte lehetetlenné tette. Csa­pataink a magyar vitézséghez mél­tóan hősiesen ellenálltak. A legtöbb helyen kemény kézitusába kevered­tek és az ellenségnek igen nagy veszteségeket okoztak. Természetes, hogy a nagy túlerő­vel és sok harckocsival végrehaj­tott támadást ezen a betörési he­lyen feltartóztatni nem lehetett Az orosz erők támadása az arcvonal többi pontjára is kiterjedt. Ezeket a támadásokat a magyar arcvonal hét napig vitézül visszaverte. Ami­kor azonban az ellenségnek a ma­gyar hadsereggel szomszédos szö­vetségesek arcvonalán is sikerült a Don-menti állásokba benyomulni, a magyar hadsereg egész arcvonalát hátrább kellett vonni. A Don menti arcvonal feladása tehát velejárója volt a túlerővel megindított nagy orosz offenzívának és nem a magyar csapatokon mú­lott. Az ilyen támadások kivédése és minden visszavonulás természe­tesen veszteséggel jár, amelyek an­nál nagyobbak, minél hősiesebb az ellenállás. A veszteségeket az orosz tél fokozta, mert —40 fok Celsius volt ezeken a napokon a hőmér­séklet. A Don-menti harcot azon­ban a magyar hadsereg „nem vesz­tette el“, csak veszteségei voltak. E veszteségek mértéke még nem állapítható meg pontosan, mert az alakulatok a harcokban, az ellentá­madások folyamán és a bármeny­nyire rendezett visszavonulás alatt összekeverednek, különböző helye­ken gyülekeznek és ilyen esetek­ben sokszor hetek múlnak el, míg a vezetés megbízható képet kap a veszteségekről. Annyit ma is bizto­san tudunk,­­hogyha veszteségeink súlyosabbak is voltak, mint az ed­digi harcokban, korántsem akkorák, mint­h­a a közvéleményben, főként ínséges propaganda hatása 50L.­­ elterjedt. Ennek bizonyítására elég me­gemliteni, hogy a 2. hadse­reg egyharmada most is harcban áll az ellenséggel, teljesen rendezetten és kevés veszteséggel. A hadsereg többi részéből az arcvonal mögött el­helyezve volt részek — ami igen te­kintélyes létszám — csaknem tel­jesen megvannak és az arcvonal­ban küzdött részek is, még a veze­tés számításán felül is előkerültek, rendeződnek és rövidesen új alkal­mazásra készek. Propaganda hazug­ság és nagyítás tehát az, hogy a 2. hadsereg megsemmisült Erről — hála Istennek — nincsen szó. Vannak veszteségek, ezeket senki sem akarja letagadni, sem kisebbí­teni, de mindenki tudja, hogy a háború­ban nemcsak győzelem és előnyomulás van, hanem vannak áldozatok, veszteségek és van visz­­szavonulás is. Jelenlegi vesztesége­ink a hősi helytállás következmé­nyei. Az ország érintett lakossága várja a híreket személy szerinti hozzátar­tozója sorsáról. Ez is el fog jönni. A magyar társadalomnak éppen ezért fel kell készülnie, hogy az özvegyeket és az árvákat segítse, megnyugtassa, megértesse, hogy szeretteinek a Hazáért hozott leg­nagyobb áldozata nem volt hiába­való, ezért hála és jutalom Magyar­­ország további jóléte, virágzása, megmaradása. HITLER KIÁLTVÁNYA A NEMZETI SZOCIALIZMUS URALOMRA JUTÁSÁNAK 10-IK ÉVFORDULÓJÁN Hitler a nemzeti szocializmus uralomrajutásának 10-ik évforduló­ja alkalmából kiáltványt­ bocsájtott ki, melyben a versaillesi züllött ál­lapotok vázolása után ezeket szö­gezi le: — A német nép belsőleg egye­netlenül és széthullva, eladósodva zilált pénzügyi viszonyok között, teljes csőd előtt állott. Ez volt az az örökség, amelyet 1933 január 30-án felelősség terhével átadtak nekem. A német néphez intézett első kiáltvá­nyomban, mint kancel­lár, az akkori birodalmi kormány nevében bejelentettem azt a az elha­tározást, hogy a nemzetet egyesí­tem, mert ez előfeltétele minden felemelkedésnek. Megígértem, hogy kiküszöbölöm a munkanélküliséget és megvédem a német parasztot attól, hogy kiűzzék házából és föld­jéről. Akkor 4 évi időt kértem a német néptől, hogy jóvátehessem mindazt, ami 11 év bomlása elpusz­tított és szétrombolt. — Bajtársaim segítségével, fárad­hatatlan munkával, évről évre dol­goztam a német birodalom belső és külső talpraállításán. Mielőtt az általam kért határidő letelt volna, az utolsó munkanélküli is munká­hoz jutott. Visszavertük a német parasztság földje ellen intézett zsi­dó támad­ást, biztosítottuk a birtokok megmaradását és az ipar ismét fel­­virágzott, a pénzügyek rendbe jöt­tek, a gazdasági élet meggyógyítá­­sával egyidejűleg fejlődött a kultu­rális élet is. Ami 1933 óta a német birodalomban az új vezetés alatt gazdasági, kulturális és szociális haladás terén történt, példátlanul áll. A demokrata országok nem tudtak ehhez hasonlót felmutatni, csak a fasiszta Olaszország tudott Duceja révén belső felépítő man- •­kájában hasonlókét véghez vinni, mindez azonban csak a nemzet va­lamennyi erejének összefogásával és a felismert cél felé való egysé­ges irányításával volt lehetséges. — Ezek alatt a hosszú esztendők alatt ismételten praktikus javasla­tokat tettem a fegyverkezés korlá­tozására és a lojális együttműkö­désre. Később történetkutatók fog­ják megállapítani, hogy soha meg­ senkinek békés ajánlatát nem fo­gadták oly gyűlölettel, mint az én ajánlataimat. A kapitalista és bol­sevista népkizsákmányolás érdekei elkezdték a gyűlölködést Németor-­­szággal szemben olyan mértékben, amilyen mértékben ez az ország egy­re inkább jövendő példájává fejlődött ki a fennálló ellentétek, szociális, vagy gazdasági nehézsé­gek megoldását illetőleg. Különö­sen a nemzetközi zsidóság fokozta bujtogatását az új Németország el­len. Ennek az ellenségeskedésnek ellenére is évről-évre nagyobb ered­ményeket értünk el a versaillesi békeparancs békés revíziójának és a német létjogosultság elismerésé­nek útján. Csak a kölcsönös fegy­verkezési korlátozásra vonatkozó javaslataim elutasítása után rendel­­tem el és vittem keresztül az új német véderő felépítését.­­ Csak most, a hatalom átvéte­lének 10. évfordulóján ismerjük fel teljes egészében, hogy mi történt volna Németországgá és Európá­val, ha 1933 január 30-án a Gond­viselés Hindenburg elnök útján nem bízta volna reá a hatalmat a nemzeti szocializmusra. Ugyaneb­ben az időközben, de már 10 évvel előbb megkezdte a bolsevizmus terv­szerű előkészületeit, valóban óriási méretekben abból a célból, hogy rajtaüthessen Európán. Mi lett vol­na a német népből és Európából, ha 1941 június 22-én a német véd­erő az utolsó pillanatban nem tart­ja védőpajzsát föléje.­­ Ma is csak két lehetőség van. Vagy Németország és a vele szö­vetkezett népek győznek és ezzel Európa győz, vagy pedig Kelet fe­lől betör a legősibb kultúrájú föld­részre a belső ázsiai bolsevista vi­lág éppen olyan pusztításra és rom­bolásra, amint az Oroszországb­­an már megtörtént. Csak a világtól el­fordult fantaszták vehetik komolyan azt a zsidó fecsegést, hogy bármi­lyen angol, vagy amerikai papine­vezett nyiatkozat feltartóztathatnak egy ilyen világkatasztrófát . Amikor 1939 ben Franciaor­szág és Anglia minden alap nélkül hadat üzent Németországnak és ez­zel kirobbantotta a második világ­háborút, akaratlanul jót is tettek, nevezetesen a történelem legna­gyobb mérkőzését abban a pilla­natban indították meg, amikor a birodalom elérte erejének teljét Megindították ezt a harcot, amelyet — mint azt ma már tudjuk — a Kreml urai már rég elhatároztak s amely minden évvel még nehezeb­bé vált volna. Csak rajtunk múlik, hogy megértsük ennek a háború­nak értelmét és a reánk kénysze­­rített harcot elszántan és addig foly­tatjuk, amíg földrészünk végérvé­nyesen megmentettnek tekinthető. Mindaz, ami bennünket egyénen­ként elértet, semmi ahhoz képest, amit mindannyiunknak el kellene szenvedni, ha Kelet barbár hordái áthömpölyöghetnének földrészün­kön !... — Ameddig csak lehetséges volt, újra és újra kezet nyújtottam an­nak a másik világnak a megbékü­­lésre. 1940 júliusában, utolsó béke­ajánlatom visszautasítása után azon­ban vitágossá vált előttem, hogy minden újabb ajánlatomat csak gyengeségnek minősítik, mert az

Next