Vasárnapi Hírek, 1990. július-december (6. évfolyam, 26-52. szám)

1990-12-02 / 48. szám

A parlamenti menetrendből időt kímél a vezérszónok A parlamenti pártok közös óhaja, hogy év vé­gén elfogadott költségvetése legyen az országnak. Ezért a Házbizottság több időkímélő intézkedést kezdeményezett. Így például a jövő évi költ­ségvetés tervezetének és más sarkalatos törvényjavaslatok­nak a megvitatásánál színre lép a vezérszónok, aki a vita elején ismerteti az adott párt­­csoport álláspontját. Ez nem jelenti azt, hogy a frakció más tagjai ne mondhatnák el ki­egészítő véleményüket, a ple­náris tárgyalás azonban így feltehetőleg összefogottabb lesz. A módosító javaslatok benyújtását tekintve is „bel­ső határidőket” szabnak meg, rövid időn belül ugyanis ti­zennégy gazdasági törvény megalkotása a feladat. Ami a jövő heti programot illeti még mindig a négy adó­törvény tölti ki a tárgyalási napok javát. Hét régióra és Budapestre kiterjedő hatás­körrel köztársasági megbízot­tak tevékenykednek majd — szól egy másik törvényjavas­lat, s hogy pontosan mi lesz a feladatuk, erről is a héten döntenek. A több tízezer főt számláló hivatalnoki réteg ál­tal várva várt köztisztviselői törvény vitájára is sort kerí­tenek. A magánállattartás és a ba­romfinevelés tarthatatlanná vált­­— teszi szóvá interpel­lációjában sokak panaszát dr. Szűrös Mátyás képviselő. Nincs béke a gépkocsi-rend­számtáblák körül — derül ki dr. Futaki Géza (SZDSZ) képviselő interpellációjából, állandósult a hiány, ugyanak­kor a gyártó monopolhelyzet­ben van. Lehetővé kellene tenni a versenyt — így a ja­vaslat —, hiszen vannak ár­ban kedvezőbb ajánlatok is. Palkovics Imre képviselő pe­dig a munkások szabad szer­vezkedésének akadályait teszi szóvá. P. S. A megelőlegezett európaiság Világkonferencia — suttyomban Egy jövő heti rendezvény Magyarországot minden bizony­nyal világszerte az újságok címoldalára emeli, de itthon — egy­előre — hallgatnak róla a lapok. A különös helyzet elképesz­tő voltát talán egy sporthasonlattal érzékeltethetem a legjob­ban, mintha bizony sívilágsztárokat várnánk a Normafa-lejtő­re, s egy világbajnokságot próbálnánk meg ott suttyomban le­bonyolítani. De vajon mi az oka annak, hogy az Európa Tanács első kelet-európai rendezvénye, a nemzetközi hírű személyiségek egész sorát a világ minden tá­járól Budapestre vonzó Észak— Dél Konferencia (december 5—7., Hotel Agro) szervezése visszhangtalan maradt? A rejtvény megfejtésének kulcsa egyúttal arra is magya­rázat, amiért ez ügyben hetek óta hiába unszoltam nyilatko­zatra dr. Kollár Zoltán pro­fesszort, a magyarországi Észak—Dél Társaság alapító­ját. — Ígéretem ellenére való­ban azért nem jelentkeztem, mert a végsőkig bíztam egy hazai négypólusú bizottság fel­állításában is — mondta a pro­fesszor, amikor végre kötélnek állt. — Semmiképpen sem sze­retném ugyanis azt a látszatot kelteni — folytatta —, mintha a mi társaságunk kisajátítani igyekezne ezt a Magyarország számára végtelenül fontos ren­dezvényt. Mert mi a létreho­zandó négypólusú bizottságnak csupán az egyik, az úgyneve­zett nem kormányzati pólusá­hoz tartozunk. És valószínűnek tartom, hogy a másik három, tehát a parlament, a kormány­zat és az önkormányzatok kép­viselői is hasonló okokból tar­tózkodnak a hírveréstől. Ami­ben persze annak is szerepe lehet, hogy a mai krízishely­zetben mindenkinek megvan a maga gondja. De úgy is fogal­mazhatok, hogy az európaiság­ra jellemző egyetemes gondol­kodásnak, s ami ezzel szoro­san összefügg: az Észak—Dél problematikának a mai Ma­gyarországon dekonjunktúrája van. Pedig hát amióta a világ belépett a kölcsönös függőség korszakába, tudomásul kellene vennünk, hogy nem elég han­goztatni az Európához való csatlakozásunk igényét, ehhez így is kell gondolkodnunk és cselekednünk. Tudnunk kell, hogy a Dél felzárkóztatása, a környezetrombolástól és a sze­génységtől való elszakadása a világ stabilitásának nélkülöz­hetetlen eleme. A mi krízisünk ugyanis akut, ám jó néhány harmadik világbeli országban ez már állandósult jellegzetes­ség, s ha Európához akarunk tartozni, a közös kitörési pon­tok felkutatását, s egyúttal e harmadik világ mérhetetlenül gazdag kultúrájának közkincs­­­sé tételét a saját feladatunk­nak is kell tartanunk. Az Európa Tanács voltaképpen megelőlegezte számunkra ezt az európaiságot, amikor az idén tavasszal Magyarország­nak adta a konferencia ren­dezési jogát... — Jól értettem, még a vá­lasztások előtt? — Igen. Eredetileg az Észak —Dél Bizottság lisszaboni köz­pontjában Magyarország euró­­patanácsi belépőjének szánták ezt a rendezvényt, ezert még ők sem gondoltak arra, hogy nálunk ennyire felgyorsulnak a folyamatok. Bennünket, a téma magyarországi szakértői közül néhányat akkor kérdez­­­tek meg e rendezvény lebo­nyolításának realitásáról, s ép­pen a mi javaslatunkra bőví­tették a témakört, s lett a kon­ferencia címe Az európai vál­tozások hatása az Észak—Dél együttműködésre. Ami egyúttal azt jelenti, hogy ez lesz az első olyan közös tanácskozás, ame­lyen a Délt segítő Északot Ke­let és Nyugat együtt képviseli. Aczél Gábor —Vasárnapi (ferek ) C-L-A-L-A-D 20 ksantén Az év végi ünnepek idején a fél ország útra kel. Ez a je­lenség évek óta megfigyelhető, hiszen ilyenkor közös a cél: találkozni kívánunk szeret­teinkkel. Talán nincs ugyanis még egy országa Európának, ahol ennyire szétsodorta volna egymástól a családokat a sors. Nagyon sok családban évtize­dek féltve őrzött hagyományá­nak számít a közös karácso­nyi vacsora, melyre még azok is összejönnek, akiket a hét­köznapokon két-háromszáz ki­lométernyi távolság választ el. A minap arra gondoltam: le­hetséges, hogy az idei kará­csonyon utolsó alkalommal ül­nek majd a megnagyobbított családi asztal mellett a távol­ra szakadt nagyszülők, szülők és az unokák. Meghallottam ugyanis a hírt: januártól eme­lik a vonatjegyek árát és a tömegközlekedési kiadások is jelentősen növekszenek. Ha ez olyan mértékű lesz, miként azt rebesgetik, akkor a családok nagyobb hányada még az ed­diginél is ritkábban találkoz­hat. Ha a drágulás csupán a közlekedési költségek emelke­dését jelentené, az már ön­magában is mérsékelné az uta­zási kedvet. De jövőre más te­rületen is várhatók áremelé­sek. Kényszerűen egyre inkább leszokjunk hát a családi, ro­koni látogatásokról? Pedig ezeknek a szeretetet éltető ha­tása — főleg az időseknél — semmi mással nem pótolható. (bányai) ÜMMÜMÜM Justitiát leintették A Budapesten akkreditált diplomaták találgatásokba bocsájtkoznak: mi az oka annak, hogy a Justitia tervről újabban kevesebbet hallani. A legkülönbözőbb feltételezésekkel találkozni, beleértve még azt is, hogy a kormányfő, műtétje után, toleránsabb, megértőbb lett. Értesü­léseink szerint az egyik alapvető okot másutt kell keresni. Igen magas rangú nyugatnémet és amerikai személyiségek (ebben az összefüggésben megemlítjük, hogy a közelmúltban itt járt Webster, a CIA igazgatója) magyar partnereiknek megemlítették, hogy fő gondjuk a szovjet helyzet. Gorbacsov személyes hatalmában látják az egyetlen lehetséges garanciát ar­ra, hogy bizonyos elengedhetetlen komp­romisszumokat meg lehessen kötni és ezért támogatják hatalomösszpontosítási törekvéseit. Véleményük szerint a szov­jet vezető réteg (a pártapparátus, a KGB stb.) igen nagy része valamilyen módon ellenáll Gorbacsov törekvéseinek, s ezt az apparátcsik réteget összekovácsolja, ha a volt szocialista országokban folyó felelős­­ségrevonásokról érkezik hír. Következés­képp — anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben beavatkoztak volna a magyar belügyekbe — olyan érzést hagytak né­mely tárgyalópartnerükben, hogy a nem­zetközi összefüggések miatt is tanácsos tartózkodni a látványos felelősségrevo­­nástól. Véph-játékperre várva? Végh Antal a magyar irodalmi életnek olyan alakja, aki saját erkölcsi mércéje szerint cselekszik, vállalva a jogi követ­kezményeket is. Emlékezetes, hogy Szol­­zsenyicinnek a Gulágról szóló nevezetes írását jóhiszeműen ugyan, de megfelelő szerzői engedély nélkül dobta piacra, s a bíróság ezért végül is elmarasztaló ítéle­tet hozott. A jogászok most attól tarta­nak, hogy ismét jogvitája lehet. Kádár Jánosról rövidesen bemutatásra kerülő darabjában megjelenik a színpadon Grósz Károly, Berecz János, Ribánszky Róbert, Gáspár Sándor és Marosán György alak­ja is. Mi lesz — kérdezik a jogászok —, ha e személyek közül valaki pert indít a szerző ellen, mivel sértőnek tartja sze­mélyének színpadi megjelenítését? Egy bi­zonyos: egy ilyen per is kitűnő reklám. Retúr­nvei Magyar kormányzati körökben a leg­nagyobb figyelemmel kísérik a szovjet helyzet alakulását, elsősorban a nemzeti érdekeinkre összpontosítva a figyelmet. Mi lesz például — teszik fel a kérdést — ha a korábbi ígéreteknek megfelelően Gorbacsov úgy liberalizál, hogy minden­kinek világútlevelet ad? Nyugati egyete­mi és titkosszolgálati szakértők becslése szerint milliók indulnának el retúrjegy nélkül Nyugatra. Noha minden liberali­zálás az általános demokratikus folyama­tok szempontjából kívánatos, egy ilyen fejlemény mégis aggodalmat kelt. A ví­zumkényszer újrabevezetését sem zárják ki, ám más „köztes lépések” (meghívóle­vél, minimális konvertibilis valutatar­­tók igazolása stb.) valószínűbbnek lát­szanak egy ilyen esetben. Parlamenti via/minimus­ A képviselőház több tisztségviselőjét aggasztja, hogy a hideg napok beköszön­tésével, úgy tűnik, nő azoknak a képvise­lőknek száma, akik szemmel láthatóan „nyomás alatt” érkeznek az ülésre. A je­lenséggel szemben tanácstalanok, s ezt úgy magyarázzák, hogy sok honatya és némely honanya nem volt felkészülve a stresszhelyzetekre. „Olyan ez, mint a me­nedzserbetegség Nyugaton. Nem lehet szondás rendőrt állítani a bejárathoz.” Így igaz. Ezért csak autót vezetni szabály­sértés két fröccs után. .. 1956. november 4-e hajnalán Vészterhes tolmácsolás Lusztig Károly a kárpátaljai magyar sajtó egyik veterán­ja. Szerkesztette a beregszászi járási lapot, a területi rádió ma­gyar szerkesztőségének vezetője volt, nyugdíjba vonulás előtt pedig a területi magyar nyelvű hetilap, a Kárpáti Igaz Szó helyettes főszerkesztőjeként dolgozott több mint tíz évig. Mun­kájánál fogva közelről szemlélhette a Kárpátalja jelenkori tör­ténelmét, olykor az események közvetlen résztvevőjeként. Most közölt emlékezése igazán sorsfordító időkhöz kapcsolódik. Életem egyik legizgalmasabb élménye az 1956. november 3-ról 4-re virradó éjszakához fűződik. Az utolsó simításokat végeztem a vasárnapi lapon, amikor íróasztalomon felber­regett a telefon. A járási párt­­bizottsgra hívattak. — Sürgősen Ungvárra kell utaznod — közölte velem a titkár. — De siess, mert mi­előbb ott kell lenned. A gép­kocsi már vár. Kérdésemre, hogy milyen ügyben hívnak, titokzatosan hallgatott. Szemben a katonaárral Az utazás nem volt egysze­rű. A szinte szakadatlanul ve­lünk szemben áramló katonai gépkocsioszlopok miatt gyak­ran a padkára szorultunk. Munkácson is elég sokáig vesz­tegeltünk a vasúti sorompó előtt. — Csakhogy itt vagy — mondta megkönnyebbülten Vas Iván a területi pártbi­zottság titkára, amikor benyi­tottam a dolgozószobájába. Be­mutatott a szobában tartózko­dó harmadik férfinak. — Podgornij elvtárs — mondta. A nevezett akkor Ukrajna Kommunista Pártja Központi Bizottságának másodtitkára volt, és a szomszédos ország­ban zajló rendkívüli esemé­nyek miatt tartózkodott Kár­pátalján. Podgornij hanyagul nyújtot­ta felém a kezét, vagy inkább csak az ujjait, és szótlanul, le­ereszkedően biccentett Vas Iván az íróasztalához ültetett. Rámutatott az egyik telefonkészülékre (ezen lehe­tett különvonalon hívni a pártbizottságot) és megmagya­rázta a teendőimet. — Bármely pillanatban hív­hatnak bennünket. Nagyon fi­gyelmesen és pontosan jegyezd fel, amit bediktálnak. De hogy addig se unatkozz — fűzte to­vább a szót —, lefordítod ma­gyarra ezt a szöveget. Ezzel átnyújtott nekem né­hány gépelt ívet. A szovjet hadsereg felhívá­sa volt a magyar néphez. Már a szöveg első soraiból megér­tettem, hogy a hadsereg akció­ba lép, „a szocialista vívmá­nyok védelmében”. Ezért hát az a nagy katonai felvonulás a határ irányában! — kapcsol­tam nyomban. A lábam remeg­ni kezdett: „Ez vért jelent — villant át az agyamon. — Is­mét, alig 11 évvel a háború után!” Alig tudtam uralkodni ma­gamon. A toll nehezen enge­delmeskedett a kezemben, amint róttam a sorokat. Titokzatos telefonáló Épphogy befejeztem a fordí­tást, megszólalt a K-vonal ké­szüléke. Egy mély hang szaba­tosan, gondosan ejtve ki a sza­vakat, egyes szövegrészeket megismételve, diktálta a „Ma­gyar Forradalmi Munkás Pa­raszt Kormány felhívását a magyar néphez”. Vas Iván felém hajolva pró­bálta kisilabizálni az írásomat. Csakhamar azonban abbahagy­ta a kísérletezést, reményte­lenül intve a kezével. Miután befejeztem az írást, és letettem a kagylót, türel­metlenül hadarta: — Van még egy kis időnk, amíg a nyomdában felkészül­nek. Fordítsd le a szöveget! Figyelmesen hallgatott, oly­kor a vállát vonogatta, más­kor pedig helyeslően bóloga­tott. Látszott rajta, hogy na­gyon érdekli, amiről szó van. Lopva Podgornijra tekintet­tem. Csodálkozva láttam, hogy sejtelmesen mosolyog. Vajon min? De amikor a szöveg for­dítása közben ismét rátekin­tettem, ugyanaz a kifejezés ült az arcán. „Ez maszk! — villant át az agyamon —, ami semmit sem fejez ki, és sem­mit sem árul el.” Emlékeze­temben így maradt meg, vi­­gyorgó arccal. Akkor is így láttam, amikor évekkel később elfoglalta az ország legmaga­sabb állami funkcióját: a Szovje­unió Legfelsőbb Taná­csa Elnökségének az elnöke lett.. . MAGYAR GAZDASÁG Előredátumozott dráma A többi már csak rutinmun­ka volt. Bediktálni a szedők­nek a szöveget, korrigálni a levonatokat. Hajnalodott már, amikor elhagytam a nyomdát. Rövidesen a rádió beszámolt a november 4-i drámai esemé­nyekről. Akkor döbbentem rá, hogy egy történelmi ese­ményről hamarább értesül­tem, mint ahogyan az megtör­tént. Azt azonban, hogy honnan telefonáltak, és ki volt a vonal túlsó végén, a mai napig sem tudom... Lusztig Károly Települések válófélben Igen a nemre Nem éppen a lakosok óhajára egyesült hajdanán jó néhány település a szomszédos községgel, várossal. Az „egységben az erő” jelszava mögött voltak ugyan észérvek, gyakorta azonban inkább a statisztika szépült: így lett meg a szükséges lélekszám a városi, a nagyközségi címhez. Mostanában arról hallani, hogy több, korábban összeházasított település ismét önálló­sulna. Mi a módja az ilyen válás­nak? Mint azt dr. Szabó La­jos, a Belügyminisztérium ön­­kormányzati főosztályának ve­zetője a Vasárnapi Híreknek elmondta: népszavazást köte­les kiírni a képviselő-testület, ha azt tagjainak negyed ré­sze indítványozza, vagy pél­dául a lakosoknak legalább a 10 százaléka aláírásával kez­deményezi. A szétválni óhajtó településrészen kerítenek sort természetesen a voksolásra, előzetesen azonban a képvi­selőtestület határoz arról, mi­lyen részvétel mellett érvé­nyes a szavazás, s mekkora többség szükségeltetik az „igen”-hez. Eredménytelen népszavazás esetén csak egy esztendő el­múltával lehet azt megismé­telni. (Az ötszáznál kevesebb lakosú kisközségekben elegen­dő a falugyűlés összehívása.) Ám ha az igent kimondják, megegyezésre kell jutni a va­gyon megosztásáról, a telepü­lés területéről, elnevezéséről — sorolta a főosztályvezető. A végső szót a köztársasági el­nök mondja ki. Eddig mintegy 20 település válási szándékának­­kelt híre, így például Mázaszászvár is­mét Máza és Szászvár kíván lenni, Mátraterenyéből kivál­na az egykori Mátranovák, Varsánygyüre pedig Nagyvar­­sány és Gyüre néven folytat­ná tovább. Bátonyterenye vá­rosból már korábban jelez­ték: jobb lenne külön uta­kon, Nagybátonyként és Kis­­terenyeként (nyár elején már volt egy eredménytelen nép­szavazás). A napokban hírét vettük Boglárlelle város eset­leges szétválásának is; de­cember első felében tartják ez ügyben a népszavazást. A helyzetet bonyolítja, hogy itt a szétválás igenlése új, azaz időközi választásokat tenne szükségessé — mondotta dr. Fürcht Pál, a Belügyminisz­térium főosztályvezető-helyet­tese. A képviselő-testületet ugyanis nem lehet egyszerűen kettéválasztani, mert — lévén szó tízezer lakost meghaladó városról — a mandátumoknak csak a fele kötődik egyéni választókerülethez, a másik fele a pártok listáin talált gazdára. S e listákra a tele­pülésegyüttes egészéről vok­soltak. Ráadásul a lakosszám külön-külön már jóval tízezer alá csökkenne, vagyis az úgy­nevezett kislistás választási rend érvényesülne, amelyben nincsenek egyéni választóke­rületek, sem pártlisták. A la­kosok külön-külön és közvet­lenül választanák meg polgár­­mesterüket is. Válni tehát a települések­nek sem egyszerű. Miként ön­állósulni sem, mert ilyen tö­rekvések is vannak, ahol a településrész megerősödött. A tervek szerint egyebek között Ormosbánya kiválna Izsófal­­vából, Búshalom Tiszaeszlár­­ból, Szántód Zamárdiból. Ami viszont már biztos: támogató javaslattal a köztársasági el­nök asztalára kerül a napok­ban Aszód, Derecske és Me­­zőcsát kérelme a városi cím elnyerésére. (patkó) 1990. DECEMBER 2., VASÁRNAP

Next