Vasárnapi Hírek, 1996. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1996-05-19 / 20. szám

1996. május 19 Stadler úrnak fáj a szíve Tényleg rossz bőrben van. Negyvenöt éves, hatvannak néz ki. Sápadt, ősz haja borzas, azt mondja, föl sem kelt volna, ha nem vár vendéget. A vadonatúj stílbútorral berendezett irodájában azonnal lerúgja a cipőjét, és hanyatt dől a kanapén. Megsértődhetnék, de olyan fájdalmasan meséli, hogyan dúlták föl a házát a rendőrök, vittek el 52 zsák papírt, számlákat, bizonylatokat, két kiló aranyat, és a házkutatás alkalmával még a gyerekek használt zoknijai közé is beletúrtak, hogy megesik rajta a szívem. Ennyi baj közepette az üzlet sem megy. Korábban más­félszáz, ma legfeljebb húsz-huszonöt kamion viszi a bort, a pezsgőt Oroszország távoli vidékeire. Ennek a haszna legfeljebb arra elegendő, hogy a százötven alkalmazott bérét kifizesse. Amíg pedig a rendőrségi vizsgálat tart, a bíróság nem hoz felmentő ítéletet, csak ül, rágódik, és malmozik. Egy nagyvállalkozó. Akinek lét­eleme a munka. Emberek! Mindennek ki vagyunk téve. - Stadler úr, mi ez az őrület a festményekkel? - Marhaság! Vettem 22 képet. Jó befektetésnek látszott. Ennyi. - De miket!? Leonardo da Vinci Utolsó vacsorá­ja nem egy festmény. Ha a lexikonok igazat írnak, olajfreskó, Milánóban található, és csak úgy lehet eladni, ha valaki lekaparja a falról, és zacskóba gyűjti a festéket. Gyanítom, akkor viszont már jó­val kevesebbet ér. - Akkor utánozták. Nem tudom. Annyit értek a festészethez, mint a magaslégkör-kutatáshoz. - Nem is látta a kollekciót, amelyben két Mun­­kácsy-kép is volt? - Láttam, persze hogy láttam. De már nem em­lékszem egyikre sem. Egymilliárdért kínálták, s az általam fölkért szakemberek megállapították, hogy az orosz és a svájci bizonyítványok is hitele­sek, a többi nem érdekelt. Különösen, mert a szer­ződésben benne volt, hogy a vásárlás összegéért visszaveszik, ha a dolgaim úgy alakulnak. - Akkor mi volt ez? Bankot robbantott? - Három éve még sok pénzt hozott a Stadler-bi­­rodalom. Amikor elkezdtek fojtogatni, az APEH nem fizette ki a jogosan visszaigényelt milliókat, valamihez hozzá kellett nyúlnom. Megváltam te­hát a képektől. - Ráfizetett? - Egy fillért sem. - Kitől vette a festményeket? - Egy svájci-orosz vegyes vállalattól. Ugyanők vásárolták is vissza. - Hogy került hozzájuk? - Fogalmam sincs. Behozták az országba, föl­ajánlották nekem, a papírok rendben voltak, meg­vettem. Ez 1993 decemberében történt. Az APEH kifizette az áfát, és amikor négy hónap után visszaadtam a külföldi cégnek, annak rendje és módja szerint befizettem a 250 millió forintot. - Akkor mi a baj? - Tudja a fene! Három éve történt. - Ki sem akasztotta ezeket a falra? Legalább gyönyörködött volna bennük. - A fényképeket jobban szeretem. - Ennyi idő elteltévelm­itől ekkor is szenzáál ez a dolog? Stadlertől hangos a sajtó, a televízió! - Én is a rádióból tudtam meg az egész fest­ményügyet. Az APEH, a rendőrség egy szót sem szólt. Vannak, akiknek nem tetszik, ha elalszik a Stadler-ügy. - Kiknek, tudja? - Naná, hogy tudom. - Van neve az illetőnek? - Tőlem nem fogja hallani. Majd ha eljön az ideje. - Többes számot használt. Legalább a legkevés­bé veszélyeset nevezze meg. - Az egész Kiskőrösről indult. Ha napnyugta után kinézne az ablakon, itt látná a stadion fölött seprűn lovagolni egyikőjüket. - Tehát hölgyről van szó. - Ő biztosan magára ismer. - Látom, többet nem húzok ki magából. Megőrzi a sérelmeket és alkalomadtán majd bosszút áll? - Hát, van bennem indulat. De ezek az emberek egyelőre nagyon magas posztokon ülnek. Később viszont eljöhet az én időm is. - Csak azt nem értem, miért fogott éppen maga ellen össze az államhatalom? - Irigységből. Sokat dolgoztam, sok pénzt keres­tem, vettem egy futballcsapatot, ez példa nélkül való. Az egyszerű emberek szeretnek. Nézze ezt a csomag levelet. Olvasson bele akármelyikbe. Csu­pa jókívánság.­­ Tudja, mit, én is irigy vagyok. Ez a Stadler-sta­­dion­­ elképesztő. Szerencséje, hogy nincsenek ke­rekei, még elhúzná az APEH. Mondja, Stadler úr, nem maga találja ki az egészet? Csak hogy beszél­jenek magáról, mindig téma legyen, összesúgja­nak az emberek? Nem lennék meglepve. Hiszen minden negyedévben robban egy Stadler-bomba! Öntől több mint egymilliárdot követel az APEH, de maga legalább ennyit vár vissza tőlük. Én azt sem tudom, hány nullát kell leírni ezekhez a szá­mokhoz.­­ Én akkora adót fizettem évekig, mint egy me­gye. Ennek ellenére máig körülbelül tízszer át­vizsgálják a könyvelésemet, tízezer oldalt tesz ki a nyomozati anyag, de nemhogy tárgyalásig, még egy nyomorult sajtótájékoztatóig sem jutott el a rendőrség. A legutóbbit éppen hétfőn napolták el. -Nem tudom eldönteni, maga szent, vagy ördög? Akinek kenyeret ad és akik a csapatának szurkol­nak, esténként imába foglalják a nevét. De leg­alább ennyien vannak, akik állítólag már látták a patáját, a szarvait, és hogy időnként kénkövet fúj. Annyi bizonyos, hogy itt, Akasztón a főút nem a templomhoz, hanem a Stadler-stadionhoz vezet. - Soha semmiféle törvénybe ütköző dolgot nem követtem el. Akkor is segítek a hozzám forduló­kon, ha nem várhatok ellenszolgáltatást. Nyolca­dik a Stadler FC. Még mit kelene tennem?! - Engem ne kérdezzen. De azért az nekem is sze­met szúr, hogy maga elsősorban kelet felé kereske­dik. Ukrajnában, Oroszországban több ezer kilo­métert futnak a szállítmányai. Amennyire tudom, nem ez Európában a legbiztonságosabb útvonal. A Stadler-kamionokat még soha nem rabolták ki. Önt egyszer túszul ejtették ugyan, akkor leszur­kolt állítólag százmilliót, de például a családját nem bántották, és nem fizetett az újabb zsarolók­nak sem. Ez nem akármilyen magabiztosságra vall. Vagy... Mondja csak, Stadler úr, nem tagja ön valamelyik maffiának? - Ez egy marhaság! Nem fegyvert, kábítószert vagy olajat, hanem üdítőt, bort, pezsgőt, élelmi­szert szálltok. Az ilyesmi nem tétel a szervezett alvilág számára. Nem érdeklem őket. - írták már magáról, hogy Magyarország leg­gazdagabb embere. Legenda vagy valóság, hogy juhászbojtárként kezdte? - A nyolc általánost Álompusztán elvégeztem. Nem lettem tudós, de a szakszövetkezetben egy kilóval mindig több gyapjút nyírtam le a juhokról, mint a többiek. A birkák súgták meg, hogyan kell gondját viselni a jószágnak. - Juhásszal Dunát lehetne rekeszteni. Egyikük­ből sem lett milliárdos. Mit tud maga, amit ők, amit mi nem? - Nincs nekem semmim. Józan, paraszti eszem legfeljebb. És egy kis szerencsém. Nagyjából be­jöttek a tippjeim. - Súg magának valaki? Egy közgazdász, egy pénzügyi zseni? - Lent. Van persze egy stábom az orosz piacon, itthon is figyelik közeli munkatársaim a pénzmoz­gást. De én döntök. Van itt, az irodákban számító­gép dögivel, olykor azonban otthon, ceruzával, egyedül adom össze és vonom ki a tételeket. Veszí­tettem már sok pénzt. Akkor sem foglalkoztam az öngyilkosság gondolatával. - Maga egy kedves ember, Stadler úr. Ebéddel, itallal kínált, fölajánlotta, hogy itt tölthetem, apartmanban az éjszakát. Ingyen. Senkit nem ereszt el egy kávé, pohár bor nélkül. Úgy élhetne, mint egy herceg. - Amikor a legjobban ment, akkor sem ettem egy nap két ebédet. Szeretem a futballt, az éksze­reimet, a családomat, szeretnék nyugodtan dol­gozni. Nem nyitok bankszámlát Svájcban. - Maga tudja! Én biztos jachtot vásárolnék a Földközi-tengeren, nyaralót Pago-pagón, és na­ponta pezsgős partyt adnék a barátaimnak. - Én viszont nem ilyen vagyok. Egyetlen szen­vedélyem van: a foci. Nem kártyázom, nincsenek szeretőim, nem járok kaszinóba. Egy-két pohár­kával megiszom társaságban, ha jó a hangulat, de például egyszer voltunk családostul nyaralni öt év alatt. Igaz, akkor Thaiföldön. . . -­­Legalább meglátogatta a híres masszázsszalo­nok valamelyikét? . Va­íhük - Szétnéztem a környékükön. A feleségemmel együtt. Mint egy turista. - A rendőrség vádemelési indítvánnyal átadta a nyomozati anyagot az ügyészségnek. Hogy mikor­ra tűzik ki az első tárgyalást­­ nem lehet tudni. Mint ahogy azt sem, meddig tart majd, és mi lesz az ítélet. A saját állítása szerint dollárban legalább egymilliárdot hozott már az országnak. Most még­is rossz idők járnak ön felett. Maga tizenkilencre alsót húzott. Akik ismerik a 21-es kártyajátékot, tudják, miről beszélek. Mindenesetre bejöttek a dolgai. Ez nem ártana Magyarországnak sem. Mondja, nem akar miniszter lenni? - Nem. Bár sokkal többet én sem ronthatnék a helyzeten. - Alakítson pártot! A következő választásokon egy szavazója már biztosan lesz. Müller Tibor V. ’ . Sosem ettem egy nap két ebédet Kieb Attila felvétele Amit nem árt még tudni 1994. január 16-án rabolták el Stadlert. Az akciót egy kiskőrösi vállalkozó esztelte ki, és három csecsen segítségével hajtotta végre. Stadlert autóba tuszkolták, egy Akasztó környéki tanyán több napon át fogva tartották. A rendőrség a tetteseket elfogta, a pénz java része újra vissza­került a vállalkozó bankszámlájára. Júniusban a Stadler által finanszírozott Kiskőrös labdarúgó­­csapata bejutott az első osztályú magyar bajnokságba, egyúttal elkezdődött Akasztón a Stadler­­stadion építése. A húszezer férőhelyes sportlétesítményt 1995. március 5-én avatták fel. A Stadler FC most nyolcadik a bajnoki tabellán.­­ .­­"Stadler József ellen az APEH 1994 tavaszán tett feljelentése alapján adócsalás miatt indult büntetőeljárás. Tavaly novemberben házkutatást tartottak az ORFK nyomozói az akasztói birodalomban. Jelzálog került a Stadler Kft. ingatlanjaira, így a stadionra is. Az APEH - annak ellenére, hogy a kft. valamennyi államigazgatási határozatot bíróság előtt megtámadott - megindította a felszá­molási eljárást a társaság ellen. Időközben az adóhatóság Stadler 1,2 milliárd forintos adóvissza­térítési igényét elismerte, ám ezt az összeget „bekompenzálta” az 5,5 milliárd forintos összegű saját, mind ez ideig kétes követelésébe, és azt jóváírta. Ugyanebben az időben Stadlert közvetítők útján megzsarolták, azaz ha nem fizet, megölik élettársát és gyerekét. Később a zsaroló a börtönben felakasztotta magát. Idén áprilisban az ORFK bejelentette, hogy rövidesen befejezi az adócsalás alapos gyanúja miatt 1994 tavaszán indított büntetőeljárást Stadler József ellen, s vádemelési javaslatot nyújtott be a Fővárosi Főügyészségen. Ezzel összefüggésben a rendőrség május 13-ára sajtótájékoztatót hirdetett meg, ám azt későbbi időpontra halasztották. Az indoklás szerint Stadler védőügy­védje az ügyirat-ismertetéssel kapcsolatban indítványt nyújtott be. Ezért a kivárás. Dr. Tompos Judit a Vasárnapi Híreknek erről elmondta: a 34 kötet irat és a 86 melléklet - amin a rendőrség 24 hónapig dolgozott - áttanulmányozása időigényes munka. Védence emiatt az iratismertetési idő megduplázását kérte, amit meg is kapott... Tévedések vígjátéka Palotás János valószínűleg jobban járt volna, ha vesz magának egy miniszterelnöki széket. Legfel­jebb nem nálunk, hanem tőlünk kicsit délre és ki­csit keletebbre. De Palotás csak kacérkodott ez­zel, ígért szakértelmet, elszántságot, tudást, fűt és fát, de nem mindig azoknak, akiknek kellett vol­na, s nem mindig azt, amit vártak tőle. A reklám­elmélet alapvető közhelye, hogy a reklámköltsé­gek fele mindig kidobott pénz, csak azt nem tud­ni, hogy melyik fele az. Nos, Palotás tényleg nem tudta: ő a költségeknek a felesleges felét adta ki. Palotás azt hitte, hogy gazdagsága hitelesíti poli­tikai ambícióit, a gigantplakátok pedig hitelesítik a karrierjét. Jobban tette volna, ha Claire Zacha­­nassian életrajzát vásárolja meg. Kelet-Európa nem Güllen, a polgárok ízlését itt még nem kísér­tette meg annyira a politikai zsibvásárok szelle­me, hogy nyíltan kössék meg az üzletet a lelkük­kel kufárkodó öreg hölggyel. A reklámozott személyes siker a SIF-et (sárga irigység faktor) hozza működésbe. Ezen a tájon a polgár a gigantplakáton az egyetlen árnyékos részletet veszi észre, s akkor boldog, ha ez az ár­nyék a plakáthős körmét szegélyezi. Ez egy olyan ország, ahol a lakosság egyik felének nem telik ar­ra sem, hogy elhízzon, s nem szeretik azokat, akiknek fogyókúrára is telik. Ha Palotás úgy élt volna, mint egy magyar politikushoz illik, ha kár­tyázik, lóversenyezik, iszik, ha kicsit megkísért­hető, kicsit korrupt, kicsit olvasott, ellenben az il­lemszabályokat ismeri és nagyon tapasztalt, ha azt tudja, hogy mikor, ki, kivel és mennyiért, akkor még mindig ő tárgyal a pártja nevében, s vagyona sem került volna a kurkászó kezek karmaiba. De Palotás eldolgozta politikai és erkölcsi tőkéjét. Mérhetetlen tevékenységét, aktivitását, temérdek eszét csak hirdette, de eladni nem tudta. Palotás mindent akart, s ezt a választó úgy értelmezte, hogy kilóra akarja megvenni ezt az országot. Gigantplakáton akarta eladni a sikersztorit, ez­zel illemszabályt szegett: a nyilvános strandon mindenki vízbe pisilhet, de nem igen illő ezt a trambulinról tenni. Palotás azt ígérte, hogy ami neki kell, az kell en­nek az országnak is. S mert neki minden kellett, mindent ígért, s mindent meg is tartott. Magának. Nem volt benne semmi gyengeség. A külvárosok, az aluljárók, a terek, a slumok népe hadd nézzen fel falakon harsogó, csokornyakkendős emlékmű­vére. A frusztrált polgár a tarkáját izzadja át, ha nyugtalan álmában megjelenik a jó kocsik, a szép­séges hölgyek barátja, aki a pezsgős vacsorákon az APEH papírmasé keresztjével parádézik. Erről a polgárnak bizony Róbert bácsi jut eszé­be, aki még az ínségkonyhán is gazdagodni tudott. Bizony, a tandíjjal sanyargatott hallgató is csak hüledezik, ha Palotás professzor a modern, gyors meggazdagodás titkát avítt bölcsességgel papolja: „Szorgalmas legyél, mint a méhecske.” Aki mindent akar, végül mindenkit magára ha­ragít. Pénzünket elszedheti, de lelkünket és vok­­sainkat nem veszi meg. Palotás falakon hirdette önnön nagyságát, de ez a nagyság a plakáton is maradt. Egy kis gyengeség esendővé, az esendőség emberivé tette volna a sikert. Stadler a művészet­­történészeket nem verte át, az adópandúrokat is csak ideig-óráig. Trükkje oly primitív, hogy már szeretni lehet érte. Palotás sokkal bonyolultabb APEH-sztorija sem volt hihetőbb, azonban nem elnéző mosolyt, ha­nem kárörvendő vigyort rajzolt az arcokra. Aki nagy halnak érzi magát a kicsiny vizekben, az men­jen az óceánba úszni. Palotás tehát ment. S noha öltönye és nyakken­dője most is makulátlan, fogyókúrája után még mindig fitt, politikai angangja mégsem volt ele­gáns. Adó- és gazdasági okokra hivatkozva vonult vissza a politikai szerepléstől. De nem beszélt ar­ról, hogy azt a politikai tőkét, amit a taxisblokád idején megszerzett, nem kamatoztatta, hanem el­herdálta. Elherdálta, mert a politikával nem üzle­tet akart kötni, hanem egészében meg akarta vá­sárolni, így a búcsú a politikától nem igazán hihe­tő. Mert ki érti meg azt, hogy ha valakinek a fele­sége rak szarvakat a fejére, miért a gyönyörű ba­rátnőjét rúgja ki? Thoma László Hazai tükör 5. oldal Szabadok vagyunk-e? Most, amikor írógéphez ülök, kénytelen vagyok el­gondolkodni azon, hogy mennyire is vagyok volta­képpen szabad? Azt írom-e, amit akarok, vagy béklyóba vagyok fonva? A válaszom (magamnak) az, hogy itt és most tökéletesen szabad vagyok, senki nem adott témát, annak kivitelezéséhez ötle­tet, szempontot. Tagadhatatlan azonban, hogy se laptulajdonos, se kiadó, se szerkesztő nem vagyok, következésképpen a szabadságom (amibe beleér­tendő az is, hogy írásom minden igazítás nélkül megjelenik) addig tart, amíg a kéziratom a szer­kesztő kezébe nem kerül. Onnan fogva ő dönt ar­ról, hogy közölhető-e, amit írtam, vagy sem? Meg­felel-e az őáltala támasztott követelményeknek, igényeknek, vagy sem. Ilyen egyszerű. Mindezt azért láttam jónak előrebocsátani, mert megint egyszer sommás ítéletek születnek a ma­gyar sajtószabadságról. A Freedom House alapít­vány megint egyszer hiányosnak vélte ezt a sza­badságot, alapjában azért, mert pártpolitikai „irá­nyultságokat” vélt eluralkodni a napilapokban. Gondolom, a Freedom House ítéletalkotói soha nem támasztották a legkisebb kétséget sem az amerikai sajtó szabadsága iránt, holott ha kezükbe vették volna Halberstam Övé a hatalom (Powers that be) című klasszikus remekművét, amely törté­netesen az amerikai médiáról szól, meríthettek volna néhány ötletet arra nézve, hogy egy tulajdo­nos, aki „közel áll” egy kormányzati politikához, miképpen tudja azt hazudtatni, ami nincs. Nos, mi­képpen? Engem, mint régi Kína-figyelőt, megdöb­bentett például, hogy XY-nak milyen szenvedélye­sen kellett szeretnie a 40-es években Csang Kaj-sek korrupt rendszerét, holott az esze is, az ösztöne is, a tapasztalata is azt súgta neki, hogy Csangék biz­tos vésztek - a kommunistákkal szemben - a ki­bontakozó kínai polgárháborúban. Akárhogyan is van (volt), amióta Magyarorszá­gon szabadság van, a sajtó állandó „kitettje” an­nak, hogy a szabadság mércéjével mérjék meg. E tekintetben folyamatos igazságtalanságok esnek meg. Nem föltétlenül a Freedom House, de más szervezetek hajlamosak voltak arra, hogy az An­­tall-korszakban, úgy, ahogy van, „elmeszeljék” a sajtószabadságot. Akkortájt találtam azt írni (meg is jelent), kissé kétségbeesve, hogy ha a sajtó nem volna szabad, akkor én nem írhatnék kvázivezér­­cikkeket egy ellenzékinek számító napilapba, nem írhatnám le azt sem, hogy igenis, én szabadnak ér­zem magam. Úgyhogy: én óvatosan bánnék minden sommás ítélettel. Egy dolog a magánkézben lévő sajtó, me­gint egy a közszolgálati média. A sajtónak az a sze­lete, amelyre a mindenkori hatalom befolyással van vagy lehet - például azért, mert a létét ő finan­szírozza -, másképp éli meg a szabadságot, annak lehetőségeit, mint a magánszektor. Ha 1994 előtt valaki panaszt jelentett be a rádió és a televízió igazgatása, műsorpolitikája stb. ellen, annak egé­szen biztosan igaza volt. De aki ebből a panaszból szűrt le következtetést a magyar sajtó egészére nézve, annak egészen biztosan nem. Ott, ahol minden magánkézben van és a közszol­gálat fogalmát nem is ismerik - mint például Ame­rikában -, el sem tudják képzelni, hogy kétféle mérce létezik. Az egyiken az mérettetik meg, hogy az a terület, ahol az államnak (tulajdonosi) befo­lyása van, érzi-e ezt a befolyást, s ha igen, mik a­­következményei; a másikon pedig az, hogy a ma­gántulajdonos hagyja-e szabadon lélegezni a bir­tokában levő médiumot, vagy üzleti és politikai ér­dekeinek rendeli alá annak szerkesztéspolitikáját? A közszolgálat pártpolitikai irányba való „elto­lása” nem tűrhető, mert fogalmilag ellentétes a közszolgálattal, ám a magántulajdonú média iga­zodása a tulajdonos érdekeihez­­ elfogadható. Az­zal a kiegészítéssel persze, hogy a „hír szentségét” senkinek nem szabad meggyaláznia. A vélemény szabadságát, bár lehet, nem jó. Akik vigaszra várnak, azoknak azt mondom: ha az újságolvasó, rádióhallgató vagy tv-néző észre­veszi, hogy őt átlátszó módon, az imént említett tu­lajdonosi érdeknek megfelelően manipulálják, el­fordul az ő lapjától (rádiójától, tévéjétől). Végső so­ron a tulajdonos az, aki veszít. Amihez nem fűződ­het érdeke. De az, akit érdektelenség okán nem ol­vasnak, nem hallgatnak, nem néznek, még ebben a vitában is fogja be a száját. Ne papoljon arról, hogy nincs sajtószabadság, vagy ha van, az a keveseké. Aczél Endre

Next