Vasárnapi Hírek, 2003. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
2003-09-21 / 38. szám
2003. SZEPTEMBER 21. Kultúra KULTÚRA Csak a szem nem marad szárazon Közkívánatra ismét kihajózik, de idén utoljára a Best of L’art pour l’art színházi est a Budapest hajón szeptember 27-én, este nyolckor. A nyári sikerszériának és a csalogató őszi napsütésnek a Társulat sem tud ellenállni, a nyár folyamán négy alkalommal vízre „rendezték” a humor és a színházi előadások műfaját is. A Dolák-Saly Róbert, Laár András, Pető Zsolt és Szászi Móni nevével fémjelzett L’art Pour l’art Társulat az elmúlt tíz év látott és még be nem mutatott előadásaiból válogatták össze a legjobb ,abszurd humorbombát. A közönség kívánságát teljesítve, a tervezett négy előadást egy frenetikus „ráadás” humor hajóval fejelik meg. A L’art pour l’art Társulat szeretné az őszi színházi idény előtt álló, kielégítetlen Lart-rajongókat kimenteni a műsortalanság mély állóvízéből. A Társulat hatalmas repertoárjából válogatva egy igen izgalmas összeállítással áll a dunapesti közönség rendelkezésére. A programban helyet kap néhány szemelvény a Pucér nők ruhában című új színdarabjukból, de sok-sok örökzöld jelenet és dalszerzemény is. A változatos előadás részeként természetesen megjelennek a Besenyő család tagjai. EP-kommentár Az emlékezés koszorújával „Emlékmécsek gyúlnak értem / elnémult kopogtatókra téved a kezem / bazsalikom köszön rám ismerősként // hátrál a kor s / előrelép a sors” - írja A másik parton című versében Vujicsics D. Sztoján, aki májusban lett volna hetvenesztendős - de már egy éve a túlsó partról figyel bennünket... Pomázon született író, irodalomtörténész, műfordító. Édesapja a budai szerb-görögkeleti (ortodox) püspökség helynöke volt. Testvére, Tihamér, a neves népzenekutató, zeneszerző repülőszerencsétlenség áldozata lett. A szentendrei „vidám napok” kólós estéi, délutánjai nélküle elképzelhetetlenek voltak, mint ahogyan Sztoján nélkül a magyar irodalomtörténet, de maga a szépirodalom sem képzelhető el, hiszen folyton kereste a két népkultúra történelmi-művelődéstörténeti kapcsolódásait, s ha az egyik kedves, általa fordított világirodalmi rangú szerző, M. Krleza értékelését olvasva arról értesülünk, hogy tréfásan vita tárgya volt: vajon nem a legnagyobb magyar író volt-e a szerb, hiszen úgy tudott írni, mint senki más közös történelmünk ege alatt (ő 110 esztendeje született). Vujicsicsról ugyanezt állíthatjuk, amint e sorok írója valamikor 1990-94. közt parlamenti bizottsági ülés szünetében nevetve megkérdezte tőle: valójában nem magyar költő-e, még ha fordítják is a verseit. Jóleső érzéssel vette tudomásul, és rögtön a Zrínyi énekekről kezdett beszélni, melyeket közös barátunk, Kiss Károly ültetett nyelvünkre, de ő írta a jegyzeteket. Kétségtelenül, nekem az általa szerkesztett, válogatott jugoszláv költők antológiája volt a kedvencem már korábban, meg a Nagy Lászlóval készített délszláv népköltési gyűjtemény. A szerbhorvát irodalom kistükre meg eligazított egy lírában, drámában, regényben erős tehetségű nép alkotásai közt írók sorában. Ivó Andrie Sztoján jóvoltából lett csodált íróm. Nagyon szerettem benne az embert, a magas kultúrájú, közvetlen barátot, aki ökumenikus szívvel ölelte magához a kereszténység értékeit. Mélységesen alázatos volt, miként telt kalászok alázatosak, melyek lehajtják a fejüket. A karaktere szálegyenes tartással emelkedett ki kortársai közül, örökölt hittel vallotta a látható és láthatatlan világ változatlan kapcsolatát a művészetben, a liturgiában, anyanyelvének fórumán szinte ragyogott a magyar, mert soha meg nem tagadta a nemzeti lét összetartozását, nemzetek szétválaszthatatlan igazságát, kultúrában, vallásban megnyilvánuló műveltségét, ahogyan az angol költő, író, T. S. Eliot vallotta, ismervén a magyar sorskérdést. Vujicsics Sztojánt az 1956-os forradalom emlékérmével is kitüntették. Annak idején-a zsarnokság éveiben - a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetéből politikai okok miatt eltávolították, óraadásból élt évekig. Végre aztán megkapta megérdemelt helyét. Sok hazai írónk, művészünk sorsát ő sem kerülhette el, amíg dúlt a diktatúra. Sohasem adta fel: egyéniségével, írásművészetével, európai jártasságával, emberségével kivívta a külföld elismerését, tagja, alapítója volt nem egy irodalmi társaságnak, melyek tudták/tudják: szerb és magyar nyelvi határok nem lehetnek a szellem határai, ahogyan Vitkovics Mihálynak sem voltak a XIX. századi magyar valóságban. (Az Egerben született költő ugyancsak görögkeleti szerb család tagja.) Munkáit szintén Vujicsics D. Sztoján adta ki Fodor András fordításában. Az emléktábla, amely most, tegnap délelőtt, Sztoján házának falára került - egy nemzet szívbeli emlékezete. A holthűségesek sorában a szerb és magyar íróé emlékeztetőül az időtlen valóságra, amely bennünk él, ha élni hagyjuk virágait. Tóth Sándor KÖNYVEK PIZSAMÁBAN Szelíden és engesztelhetetlenül Valódi tömeggyilkosok is élnek azon a környéken, tudja jól Ervin Siegelbaum, a Holt vágányok című, végtelenül finom szövésű regény főalakja. Mégsem velük szemben érez leszámolási kötelességet az iszonyú mennyiségű, kegyetlen halálokozásokért. Egyetlen embert, az egykori koncentrációs tábori parancsnokot próbálja utolérni. Ő az, aki a szeme láttára végezte ki a szüleit, mert kommunista eszméket terjesztettek ruténok lakta vidékükön. A hírneves izraeli író részben maga is átélte a rettenetes pillanatot: édesanyja elpusztításának volt a tanúja nyolcévesen. Kitűnő műve azonban egyáltalán nem folyamatosan bosszúért kiáltó, lázító természetű alkotás. Olvasóit inkább azzal a csöndes rezignációval győzi meg igazáról, s kelti fel bennük az együttérzést személyes ügye iránt, hogy közel negyvenéves vándorlása emlékképeit rakosgatja össze. Csaknem úgy mesél a négy évtizedes keresésről, mintha ez egyetlen történet lenne. A töredékeket, a visszavillantásokat, a találkozásokat és a beszélgetéseket azért érezzük mégis egységesnek, mert a tér, ahol lejátszódnak, nagyjából-egészében ugyanaz a vasútvonal, állomásaival együtt. Itt köröz az egyedi büntetésre fölfegyverkezett zsidó régiségkereskedő, sorra begyűjtve a hol valószínű, hol bizonytalan információkat a bujdokoló tettes hollétéről. Miközben vissza-vissza téreget állandó útvonala egy-egy kedvesebb színhelyére, ahol akár heteket elidőz, nemegyszer mutatkozik is alkalma a megállapodásra igazán szép és jó, olykor ugyanolyan sokat szenvedett asszonyok mellett. Irántuk való hajlandóságát mégis mindig legyőzi a késztetés fogadalmának beteljesítésére - egyszersmind a megélhetését jelentő antikházalás folytatására... Az utazások apróságainak egyformasága, az útitársakkal váltott szavak részbeni állandósága, a hatalmas időszakokat könnyedén átívelő elkalandozások és elgondolkodások gyakran álomszerűvé lebegtetik az egyébként alig-alig kegyetlen és fájdalmas mozaikképeket. Ahogy az amerikai kritikusoknak Franz Kafka, úgy a magyar közönségnek Krúdy Gyula stílusa is eszébe juthat a lassú hullámzású, ringató mondatokon „hajózgatva”, az étkező- és hálókocsik, a jobb vagy rosszabb restik és a szállodák bensőséges minősítéseit latolgatva. Ha azonban túlzottan elandalodnánk az író nemes egyszerűségétől, halk bánatától és a rosszakat feledni igyekvő próbálkozásaitól, egy-egy durva, gyűlölködő vagy csupán ízléstelen megnyilvánulás fölébreszt nosztalgia közeli ábrándozásainkból. Ezek a lappangó ellenségességről tanúskodó jelenetek mintegy a hőst is figyelmeztetik arra, hogy résen kell maradnia s a reá váró, bensőből vezérelt, önkéntes feladatról tilalmas lemondania. A Báti Júlia puritánul pontos fordításában megjelent, engesztelhetetlen felfogású, különleges visszhangot kiváltó könyv az Ulpius kiadványa. Iszlai Zoltán Fábry kabaréhajója Kilencedik esztendeje annak, hogy havonta egyszer útjára indul Fábry Sándor kabaréhajója, ahol is a népszerű humorista exkluzív környezetben a - éppen századik adásához érkező - tévéshow-jából kimaradt munkásságának szűrletét osztja meg az érdeklődőkkel. A Zsófia Főhercegné hajó fedélzetén a humoristával legközelebb szeptember 26-án, pénteken 18 órakor fut majd ki az Erzsébet híd pesti hídfőjénél lévő IX. kikötőből. A svédasztalos vacsora és az esti városnézés közepette Fábry kubai, kínai és kamcsatkai úti beszámolóin dolgoztathatják meg rekeszizmaikat a vendégek, de a showman külön kérésre régi, klasszikusnak számító szösszeneteiből idéz. (Tordai Teri sem adja fel ! Osztott az Új Színház társulatát erősíti karakterével Legutoljára akkor találkoztam Tordai Terivel, amikor lányával, Horváth Lilivel párban, éppen a Shaw-darab, a Warrenné mesterségére készült Veszprémben. Azóta történt egy és más. Példának okáért a veszprémi színház új vezetője, s már a kinevezésének első órájában szinte lenullázta a társulatot. Kirúgott mindenkit - a vezető színészek legtöbbjét -, akiket még a korábbi igazgató szerződtetett. Az elbocsátottak listáján szerepelt Tordai Teri neve is. Ahogy most közösen visszalapozunk az elmúlt másfél esztendő meséjébe, szép lassan kiderül: nem volt egyszerű megemésztenie, feldolgoznia a kirúgatás kalandját. Még akkor se, ha happy enddel végződött a történet. És még akkor se, ha most Tordai Teri kedves fecsegéssel álcázza szorongásait. Az álmatlanul töltött éjszakák esetleges rossz gondolatait. - Harmincéves pályafutás után, életemben először egyszer csak azt mondták, hogy nem férek bele a „műsortervbe” - nevet könnyedén, enyhe malidéval Tordai Teri. - De ezt nem éreztem sértésnek. Az új igazgatónőtől pláne nem. És akkor most nagyon úri módon fogalmazok. Amúgy se maradtam volna a társulatban. Szép volt, jó volt. Nagyszerű feladatokat kaptam. A szerepek legtöbbjét talán sohasem osztották volna rám Budapesten. Gyakran mondogatom: vannak prózai áriák, amelyeket feltétlenül el kell énekelnünk, főként azért, hogy megtudjuk, elég erős-e még a hangunk? S egyáltalán, képesek vagyunk-e még arra, hogy simán megtanuljunk 80 oldalnyi szöveget. Ilyen bizonyítási lehetőség volt számomra például a Tóték Mariskája. Mit mondjak? Ötvenhatszor eljátszhattam Örkény István híres figuráját, méghozzá telt ház előtt. És ez nagy szó. Meg is emelem a kalapom a veszprémi közönség előtt. • Hogyan élte át az üres, a szerződés nélküli hónapokat? - Hirtelen rám szakadt a szabadság. A lányom is felnőtt. A maga életét élte, élt. Kicsit megijedtem, hogy állás, munka nélkül maradok. Nemcsak a „pofon” foglalkoztatott, hogy „nem férek be a műsortervbe”, hanem az is, hogy miből fogok megélni? Az ilyesfajta egzisztenciális félelem természetes jelenség, sajnos, a hatvan körüli értelmiségiek körében. Ez alatt a néhány hónap alatt, ha kicsit késve is, de meg kellett tanulnom az életet. Nem vonultam el sértetten. Mozogni kezdtem. Ha úgy tetszik, lejátszottam a „hogyan mutathatod meg önmagad” című fejezet variációit. A jelek szerint sikerrel. • Azt hiszem, abban is szerencséje volt, hogy leszerződhetett az Új Színházhoz, ahol a maga korosztálya - női szerepkörben -jóformán teljesen hiányzik. - Nem néztem utána, de az éreim számát figyelve, azt hiszem, úistavezető vagyok az Új Színházban. Hát ezt is megéltem, így hát szükség volt a figurámra, karakteremre. Még szabadúszóként remek szerepet kaptam a Bolha a fülben című darabban, Vidnyánszky Attila csapatában. Aztán beugrottam az Álszentek összeesküvésébe, most pedig, már társulati tagként Rudolf Péternél próbálok, egyszerre három szerepben, Strindberg Csak bűnök és bűnök című darabjában. Szóval óriási szerencsém volt. Több színházban, ha belegondol, nagyon sok korombéli színésznő van, aki harmincnál is több évet lehúzott a társulatban, és talán attól retteg, hogy feleslegessé válik. Ha nem tűnne nagyképűségnek, azt is mondhatnám: büszke vagyok önmagamra, mert nem adtam fel. • Irigylem optimizmusát. Ma már tudom (vagy talán mindig is tudtam, de nem beszéltem róla): nekem a családom, az életem a színház. Azt isfogadom, hogy nem szükséges minden este 80 oldalnyi szerepet felmondani. Az én koromban fizikailag már nem is nagyon menne. Szerintem, olykor tizenkét jó mondat is elég ahhoz, hogy - bár kissé faramuci a hasonlat - gólt rúgjon az ember. Na jó, egy pompás parókával, és a rafinált melltartó segítségével még mindig eladhatnám a „negyvenes szépasszonyt.” Csak az a baj, hogy belülről már nem vagyok negyvenéves. Gantner Ilona VJV