Vasárnapi Hírek, 2003. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

2003-09-21 / 38. szám

2003. SZEPTEMBER 21. Kultúra KULTÚRA Csak a szem nem marad szárazon Közkívánatra ismét kihajózik, de idén utoljára a Best of L’art pour l’art színházi est a Budapest hajón szeptember 27-én, este nyolckor. A nyári sikerszériának és a csalogató őszi napsütésnek a Társulat sem tud ellenállni, a nyár folyamán négy alkalommal vízre „rendezték” a humor és a színházi előadások műfaját is. A Dolák-Saly Róbert, Laár András, Pető Zsolt és Szászi Móni nevével fémjelzett L’art Pour l’art Társulat az elmúlt tíz év látott és még be nem mutatott előadásaiból válogatták össze a legjobb ,­abszurd humorbombát. A közönség kívánságát teljesítve, a tervezett négy előadást egy frenetikus „ráadás” humor hajóval fejelik meg. A L’art pour l’art Társulat szeretné az őszi színházi idény előtt álló, kielégítetlen Lart-rajongókat kimenteni a műsortalanság mély állóvízéből. A Társulat hatalmas repertoárjából válogatva egy igen izgalmas összeállítással áll a dunapesti közönség rendelkezésére. A programban helyet kap néhány szemelvény a Pucér nők ruhában című új színdarabjukból, de sok-sok örökzöld jelenet és dalszerzemény is. A változatos előadás részeként természetesen megjelennek a Besenyő család tagjai. E­P-kommentár Az emlékezés koszorújával „Emlék­mécsek gyúlnak értem / elnémult kopogtatókra téved a kezem / bazsalikom köszön rám ismerősként // hátrál a kor s / előrelép a sors” - írja A másik parton című versében Vujicsics D. Sztoján, aki májusban lett volna hetvenesztendős - de már egy éve a túlsó partról figyel bennünket... Pomázon született író, irodalomtörténész, műfordító. Édesapja a budai szerb-görögkeleti (ortodox) püspökség helynöke volt. Testvére, Tihamér, a neves népzenekutató, zeneszerző repülősze­rencsétlenség áldozata lett. A szentendrei „vidám napok” kólós estéi, délutánjai nélkü­le elképzelhetetlenek voltak, mint ahogyan Sztoján nélkül a magyar irodalomtörténet, de maga a szépirodalom sem képzelhető el, hiszen folyton kereste a két nép­­­kultúra történelmi-művelődéstörténeti kapcsolódá­sait, s ha az egyik kedves, általa fordított vi­lágirodalmi rangú szerző, M. Krleza értéke­lését olvasva arról értesülünk, hogy tréfásan vita tárgya volt: vajon nem a legnagyobb ma­gyar író volt-e a szerb, hiszen úgy tudott ír­ni, mint senki más közös történelmünk ege alatt (ő 110 esztendeje született). Vujicsicsról ugyanezt állíthatjuk, amint e sorok írója va­lamikor 1990-94. közt parlamenti bizottsági ülés szünetében nevetve megkérdezte tőle: valójában nem magyar költő-e, még ha for­dítják is a verseit. Jóleső érzéssel vette tudo­másul, és rögtön a Zrínyi énekekről kezdett beszélni, melyeket közös barátunk, Kiss Ká­roly ültetett nyelvünkre, de ő írta a jegyzete­ket. Kétségtelenül, nekem az általa szerkesz­tett, válogatott jugoszláv költők antológiája volt a kedvencem már korábban, meg a Nagy Lászlóval készített délszláv népköltési gyűj­temény. A szerbhorvát irodalom kistükre meg eligazított egy lírában, drámában, re­gényben erős tehetségű nép alkotásai közt­­ írók sorában. Ivó Andri­e Sztoján jóvoltából lett csodált íróm. Nagyon szerettem benne az embert, a magas kultúrájú, közvetlen bará­tot, aki ökumenikus szívvel ölelte magához a kereszténység értékeit. Mélységesen alázatos volt, miként telt kalászok alázatosak, me­lyek lehajtják a fejüket. A karaktere szál­egyenes tartással emelkedett ki kortársai kö­zül, örökölt hittel vallotta a látható és látha­tatlan világ változatlan kapcsolatát a művé­szetben, a liturgiában, anyanyelvének fóru­mán szinte ragyogott a magyar, mert soha meg nem tagadta a nemzeti lét összetartozá­sát, nemzetek szétválaszthatatlan igazságát, kultúrában, vallásban megnyilvánuló mű­veltségét, ahogyan az angol költő, író, T. S. Eliot vallotta, ismervén a magyar sorskér­dést. Vujicsics Sztojánt az 1956-os forrada­lom emlékérmével is kitüntették. Annak ide­jén-a zsarnokság éveiben - a Magyar Tudo­mányos Akadémia Irodalomtörténeti Intéze­téből politikai okok miatt eltávolították, óraadásból élt évekig. Végre aztán megkapta megérdemelt helyét. Sok hazai írónk, művé­szünk sorsát ő sem kerülhette el, amíg dúlt a diktatúra. Sohasem adta fel: egyéniségével, írásművészetével, európai jártasságával, em­berségével kivívta a külföld elismerését, tag­ja, alapítója volt nem egy irodalmi társaság­nak, melyek tudták/tudják: szerb és magyar nyelvi határok nem lehetnek a szellem hatá­rai, ahogyan Vitkovics Mihálynak sem vol­tak a XIX. századi magyar valóságban. (Az Egerben született költő ugyancsak görögke­leti szerb család tagja.) Munkáit szintén Vujicsics D. Sztoján adta ki­­ Fodor András fordításában. Az emléktábla, amely most, tegnap dél­előtt, Sztoján házának falára került - egy nemzet szívbeli emlékezete. A holt­hűségesek sorában a szerb és magyar íróé emlékeztetőül az időtlen valóságra, amely bennünk él, ha él­ni hagyjuk virágait. Tóth Sándor KÖNYVEK PIZSAMÁBAN Szelíden és engesztelhetetlenül Valódi tömeggyilkosok is élnek azon a környé­ken, tudja jól Ervin Siegelbaum, a Holt vágá­nyok című, végtelenül finom szövésű regény főalakja. Mégsem velük szemben érez leszámo­lási kötelességet az iszonyú mennyiségű, ke­gyetlen halálokozásokért. Egyetlen embert, az egykori koncentrációs tábori parancsnokot próbálja utolérni. Ő az, aki a szeme láttára vé­gezte ki a szüleit, mert kommunista eszméket terjesztettek ruténok lakta vidékükön. A hírneves izraeli író részben maga is átélte a rettenetes pillanatot: édesanyja elpusztításának volt a tanúja nyolcévesen. Kitűnő műve azonban egyáltalán nem folyamatosan bosszúért kiáltó, lázító természetű alkotás. Olvasóit inkább azzal a csöndes rezignációval győzi meg igazáról, s kelti fel bennük az együttérzést személyes ügye iránt, hogy közel negyvenéves vándorlása emlékképeit rakosgatja össze. Csaknem úgy mesél a négy évti­zedes keresésről, mintha ez egyetlen történet len­ne. A töredékeket, a visszavillantásokat, a talál­kozásokat és a beszélgetéseket azért érezzük mégis egységesnek, mert a tér, ahol lejátszódnak, nagyjából-egészében ugyanaz a vasútvonal, állo­másaival együtt. Itt köröz az egyedi büntetésre fölfegyverkezett zsidó régiségkereskedő, sor­ra begyűjtve a hol valószínű, hol bizonytalan in­formációkat a bujdokoló tettes hollétéről. Miközben vissza-vissza téreget állandó útvo­nala egy-egy kedvesebb színhelyére, ahol akár heteket elidőz, nemegyszer mutatkozik is alkal­ma a megállapodásra igazán szép és jó, olykor ugyanolyan sokat szenvedett asszonyok mellett. Irántuk való hajlandóságát mégis mindig legyő­zi a késztetés fogadalmának beteljesítésére - egyszersmind a megélhetését jelentő antikháza­lás folytatására... Az utazások apróságainak egyformasága, az útitársakkal váltott szavak részbeni állandósá­ga, a hatalmas időszakokat könnyedén átívelő elkalandozások és elgondolkodások gyakran álomszerűvé lebegtetik az egyébként alig-alig kegyetlen és fájdalmas mozaikképeket. Ahogy az amerikai kritikusoknak Franz Kafka, úgy a magyar közönségnek Krúdy Gyula stílusa is eszébe juthat a lassú hullámzású, ringató mon­datokon „hajózgatva”, az étkező- és hálóko­csik, a jobb vagy rosszabb restik és a szállodák bensőséges minősítéseit latolgatva. Ha azonban túlzottan elandalodnánk az író nemes egy­szerűségétől, halk bánatától és a rosszakat fe­ledni igyekvő próbálkozásaitól, egy-egy durva, gyűlölködő vagy csupán ízléstelen megnyilvá­nulás fölébreszt nosztalgia közeli ábrándozása­inkból. Ezek a lappangó ellenségességről tanús­kodó jelenetek mintegy a hőst is figyelmeztetik arra, hogy résen kell maradnia s a reá váró, bensőből vezérelt, önkéntes feladatról tilalmas lemondania. A Báti Júlia puritánul pontos for­dításában megjelent, engesztelhetetlen felfogá­sú, különleges visszhangot kiváltó könyv az Ulpius kiadványa. Iszlai Zoltán Fábry kabaréhajója Kilencedik esztendeje annak, hogy havonta egyszer útjára indul Fábry Sándor kabaréhajója, ahol is a népszerű humorista exkluzív környezetben a - éppen századik adásához érkező - tévéshow-já­­ból kimaradt munkásságának szűrletét osztja meg az érdek­lődőkkel. A Zsófia Főhercegné hajó fedélzetén a humoristával leg­közelebb szeptember 26-án, pénteken 18 órakor fut majd ki az Er­zsébet híd pesti hídfőjénél lévő IX. kikötőből. A svédasztalos va­csora és az esti városnézés közepette Fábry kubai, kínai és kam­­csatkai úti beszámolóin dolgoztathatják meg rekeszizmaikat a vendégek, de a showman külön kérésre régi, klasszikusnak szá­mító szösszeneteiből idéz. (Tordai Teri sem adja fel ! Osztott az Új Színház társulatát erősíti karakterével­ ­ Legutoljára akkor találkoztam Tordai Terivel, amikor lányával, Horváth Lilivel­­ párban, éppen a Shaw-darab, a Warrenné mesterségére készült Veszprémben.­­ Azóta történt egy és más. Példának okáért a veszprémi színház új vezetője, s már a kinevezésének első órájában szinte lenullázta a társulatot. Kirúgott min­­­­denkit - a vezető színészek legtöbbjét -, akiket még a korábbi igazgató­­ szerződtetett. Az elbocsátottak listáján szerepelt Tordai Teri neve is. Ahogy most közösen visszalapozunk az elmúlt másfél esztendő meséjébe, szép lassan kiderül: nem volt egyszerű megemésztenie, feldolgoznia a kirúga­­tás kalandját. Még akkor se, ha happy enddel végződött a történet. És még akkor se, ha most Tordai Teri kedves fecsegéssel álcázza szorongásait. Az álmatlanul töltött éjszakák esetleges rossz gondolatait. - Harmincéves pályafutás után, éle­temben először egyszer csak azt mond­ták, hogy nem férek bele a „műsorterv­be” - nevet könnyedén, enyhe malidéval Tordai Teri. - De ezt nem éreztem sértés­nek. Az új igazgatónőtől pláne nem. És akkor most nagyon úri módon fogalma­zok. Amúgy se maradtam volna a társu­latban. Szép volt, jó volt. Nagyszerű fel­adatokat kaptam. A szerepek legtöbbjét talán sohasem osztották volna rám Bu­dapesten. Gyakran mondogatom: van­nak prózai áriák, amelyeket feltétle­nül el kell énekel­nünk, főként azért, hogy megtudjuk, elég erős-e még a hangunk? S egyálta­lán, képesek va­­gyunk-e még arra, hogy simán megta­nuljunk 80 oldalnyi szöveget. Ilyen bizo­nyítási lehetőség volt számomra pél­dául a Tóték Maris­kája. Mit mondjak? Ötvenhatszor el­játszhattam Örkény István híres figurá­ját, méghozzá telt ház előtt. És ez nagy szó. Meg is emelem a kalapom a veszp­rémi közönség előtt. • Hogyan élte át az üres, a szerződés nélküli hónapokat? - Hirtelen rám szakadt a szabad­ság. A lányom is fel­nőtt. A maga életét élte, élt. Kicsit meg­ijedtem, hogy állás, munka nélkül ma­radok. Nemcsak a „pofon” foglalkoz­tatott, hogy „nem férek be a műsorterv­be”, hanem az is, hogy miből fogok meg­élni? Az ilyesfajta egzisztenciális félelem természetes jelenség, sajnos, a hatvan körüli értelmiségiek körében. Ez alatt a néhány hónap alatt, ha kicsit késve is, de meg kellett tanulnom az életet. Nem vo­nultam el sértetten. Mozogni kezdtem. Ha úgy tetszik, lejátszottam a „hogyan mutathatod meg önmagad” című fejezet variációit. A jelek szerint sikerrel. • Azt hiszem, abban is szerencséje volt, hogy leszerződhetett az Új Színház­hoz, ahol a maga korosztálya - női sze­repkörben -jóformán teljesen hiányzik. - Nem néztem utána, de az éreim szá­mát figyelve, azt hiszem, úistavezető va­gyok az Új Színházban. Hát ezt is meg­éltem, így hát szükség volt a figurámra, karakteremre. Még szabadúszóként re­mek szerepet kaptam a Bolha a fülben című darabban, Vidnyánszky Attila csa­patában. Aztán beugrottam az Álszen­tek összeesküvésébe, most pedig, már társulati tagként Rudolf Péternél próbá­lok, egyszerre három szerepben, Strind­berg Csak bűnök és bűnök című darab­jában. Szóval óriási szerencsém volt. Több színházban, ha belegondol, nagyon sok korombéli színésznő van, aki har­mincnál is több évet lehúzott a társulat­ban, és talán attól retteg, hogy felesle­gessé válik. Ha nem tűnne nagy­képűségnek, azt is mondhatnám: büszke vagyok önmagamra, mert nem adtam fel. • Irigylem optimizmusát.­­ Ma már tudom (vagy talán mindig is tudtam, de nem beszéltem róla): nekem a családom, az életem a színház. Azt is­­­­fogadom, hogy nem szükséges minden este 80 oldalnyi szerepet felmondani. Az én koromban fizikailag már nem is na­gyon menne. Szerintem, olykor tizenkét jó mondat is elég ahhoz, hogy - bár kis­sé faramuci a hasonlat - gólt rúgjon az ember. Na jó, egy pompás parókával, és a rafinált melltartó segítségével még mindig eladhatnám a „negyvenes szép­asszonyt.” Csak az a baj, hogy belülről már nem vagyok negyvenéves. Gantner Ilona VJV

Next