Vasárnapi Hírek, 2004. július-december (20. évfolyam, 27-51. szám)
2004-10-31 / 44. szám
2004. OKTÓBER 31 . KULTÚRA DÁNIÁRÓL REÁLISAN Kevés dán regényt kínálnak nekünk az utóbbi években magyarul. Szép vállalkozása a General Pressnek, hogy a meseköltő Andersen és a bölcselő Kierkegaard hazája irodalmának egy mai írójától adott közre testes prózát. A szerző Janp Aamund nemrég országunkban járt, s megtudtuk tőle, hogy a 19. században játszódó Krajcárkeringőjével otthon igen népszerű Takaros munkája szabályos családregény. S hogy áttételesen az írónő családjáról is van benne szó, az abból derül ki, hogy egyik férfihőse fölveszi az Aamund nevet. A fiatalember talán a könyv egyetlen olyan alakja, akit kései rokona nem illet iróniával. Kívüle igazából néhány női szereplő menekül meg a senkivel sem elfogult alkotó gunyorosságától. De mert a regény hagyományosan ábrázol valóságot, mindenkit hibáival, sőt ostobaságaival együtt vezet elénk, s ránk bízza, miért szeressük, sajnáljuk vagy fogadjuk közömbösen. Szerzőnk egyensúlyozó képességének köszönhető, hogy viszonylag kis számú egy-két felbukkanásos személyisége van. A többiek mind hatnak egymásra, tanulnak valamit egymástól. Értékelgetik egymás viselkedését, s ettől saját sorsukat is másként intézik, alakítgatják. A Jensen család fő asszonya virágzó ifjúságában temeti el férjét, majd tíz évvel fiatalabb kovács szerelméhez megy hozzá. Házassága boldog lesz, közben megtörténnek velük a kikerülhetetlen dolgok: összezördülés, haragszomrád, kibékülés. Leírásuk alapos, valószerű, a résztvevők szellemi színvonalához igazodó. A bonyodalmak egyik előidézője, hogy a jóképű kovács korai szocialista, s mikor eszméit kifejti, nem csak a bosszús nej, de a jelenkori olvasó is észleli naivitásukat. A korszak másik áramlatát, a feminizmust a szép kovácsné húga részesíti előnyben. Magatartását még szatirikusabb mozzanatok érzékeltetik, mint a tőkések ellen küzdő kézművesekét. A kispolgári elégedettségben dagonyázó nagy család szellemi igénytelenségétől különbözik a könyv névváltoztatója. Elszánt önképzővé válása a trilógia kiemelkedő fejlődésrajza. Helyenként Dickens hasonló fejezeteit juttatja eszünkbe. (Másutt sajnos felszínesebb, könnyelmű megfogalmazásokkal szembesülünk.) Az itt-ott kalandos cselekményt jellemzi még a bármit nevén nevező, de sosem vájkáló erotika, amelynek révén a szexualitás számos dilemmája terítékre kerül. Egyszersmind rendesen besorolódik a népszokások, vélekedések, mesterségbeli tevékenységek, korjellemző foglalatosságok közé. Elnagyoltságai mellett a sokat merítő és eleget fogó-megőrző alkotás tisztes írói munka terméke. Ráadásul az akkori művelődéstörténet és az anyagi kultúra működésében ismerhető meg belőle. A meglehetős olvasmányról bátran elmondhatom, hogy a kellemes nyíltan össze van benne kötve a hasznossal. Nem csoda, hogy szinte újdonságként ízlelgettem a történet egyszerű eszközökkel formált, patinás kisrealizmusát. r . Iszlai Zoltán \ N --------------------------------------------------------KÖNYVEK PIZSAMÁBAN Kultúra Földön apám fia volnék... A Magyar Állami Népi Együttes Földön apám fia volnék.« című műsorában az autentikus formákat (táncokat, zenéket) megtartja, de nem pusztán reprodukálja, hanem új funkcióba (színpadra) helyezi, ezáltal új jelentéssel tölti meg, mondanivalójával aktualizálja a nyelvet Ebben az absztrakt, újrateremtett valóságban, a színház időt és teret kiterjesztő kontextusában, a tánc elvont és újraértelmezett nyelvén szól: földi valóságunkra és apáink örökségére irányítja figyelmünket, üzeneteket, mintákat közvetít. A Földön apám fia volnék... című műsor felmutatja és megerősíti hitünket a sokszínűségben, az értékek folyamatosságában, az individuum szabadságában. Többet a helyszínen: a Millenáris Teátrumban, november 4-én és 5-én, este nyolctól. ar.-9. Lesz egyszer egy csapat Volt egyszer egy csapat címmel 2005. május 27- én mutatja be a Madách Színház, Andrew Lloyd Webber Ben Elton és Bródy János musicaljét A szenzációs új mű bemutatásának előkészületei már javában zajlanak. Szirtes Tamás, a darab rendezője, egyéves előkészítő munka után Kocsák Tibor zenei vezetővel a napokban látott hozzá közel kétszáz tehetséges fiatal meghallgatásához, akik az ország minden részéről érkeztek a Madách Színházba azzal a reménnyel, hogy bekerülhetnek a „csapatba". Igen sok kezdő és sok ismert színész jelentkezett, mindannyian szeretnének bekerülni a Madách Színház újabb szuperprodukciójába. Az első meghallgatást a mindent eldöntő második kör követi, és ezután választja ki Szirtes Tamás Andrew Loyd Webberrel közösen azokat a színészeket, akiket a Volt egyszer egy csapat című produkció szerepeinek eljátszásához végül felkérnek. y ÚJ Ha ennyire népszerű mutatvány égőpiros hálópólóban, gumigyümölcsökkel megrakott plasztikpálmák alatt álspanyol dalokra playbackelni, mint amilyen lelkesen tapsikol a Szuperbuli stúdióközönsége, akkor a Fiesta együttesnek már legalább világhíresnek kellene lennie. Vagy csupa duracellnyuszit ültettek az asztalokhoz? Ezt a frenetikus sikert már csak egyvalaki képes felülmúlni: a legnagyobb magyar buligazda, Galambos „Lagzi” Lajcsi. Különleges figura ő. Egyrészt szörnyen gyanús, hogy mindig olyan vidám, és kicsattanóan pirospozsgás az ábrázata - és biztos nem a makrobiotikus diétától. Másrészt mert képzett és nagy gyakorlattal (plusz háromgenerációs genetikai fórral) rendelkező zenész, aki nyugodtan fújhatna akár az Operaháznak, akár pedig Jan Garbarek mellett, mégis inkább a hungarocelből összetákolt, guruló hakniszínpadok Elvise lett. Talán azért, mert kifinomult üzleti érzékéhez némi muzikális perverzitás - az Uncili smundli iránti vonzalom - is társult. A Szuperbuli igazi pornografikus jelenség az egyetemes zenei szórakoztatóiparban, és Lajcsi az ő Kovája. Egyrészről rendkívül sikeres tömegtermék, melyet egy sémára százezer variációban lehet legyártani. A színvonal tökéletesen kiszámítható, és kiválóan kielégíti a befogadói elvárásokat, ennél se többet, se kevesebbet nem nyújt. Másrészről a magaskultúra avatott élvezőinek hivatalból kötelező - és mellesleg sima ügy - lesujtogni, ahogy a gagyiparaván előtt esetlenül ugrál néhány „komolytalan” figura, bugyuta szövegű, feledhető vagy jobb esetben örökzöld dalokra tátogva. Ilyet magára valamire adó ember színházban nem nézne meg, de legalább is látványosan kivonulna az előadásra. No de nézzünk szembe a ténnyel, ők csupán 1-2 százalékát te het szik ki a zenehallgató magyar közönségnek, míg a többiek többségének Balázs Pali, Csocsesz, Bódi Guszti, Délhússá Johnny meg a Sramli Kings a szórakozás. Innentől kezdve pedig fintoroghatnak a medvetáncoltatós szintipopra, legfeljebb nem nézik. Lajcsi antréjában befújta az „Ó torreádor”-t, majd bájos udvariatlansággal köszönt spanyolul buenas helyett buenos nochest, előbb a signoresnek, aztán a signorasnak. Hívei őrjöngtek, mint ha legalább is Freddie Mercury énekelte volna el a Tavaszi szélt a Népstadionban, 1986-ban. A „fergeteges spanyol estről” a kalocsai paprika jutott eszembe - az is olyan hungarikum, amely tele van dél-amerikai és egyéb, a csomagoláson nem feltűntetett adalékokkal. A Fiesta együttes Puerto Ricó-i hangmérnöke, Détár Enikő argentin tangója, Erdőhegyi Brigitta Ezeregy éj című száma, vagy Bangó Margit „Ez a roma csávó”-ja meglehetősen tág értelmezését jelentik a spanyol kultúrának. A spanyol temperamentumhoz és mondavilághoz még az állt legközelebb, ahogy Lajsz András öt percig, szinte lélegzetvétel nélkül óbégatta, hogy „E viva Espana!”. Majd Lajcsi zsebre tett kézzel felkonferálta a „dal, ami”-t, és a közönség egyszerűen imádta. Hiába, van egy szint, ahonnan már fölösleges erőltetnie magát a művésznek, mert annál feljebb már nincs is. Ahogy a kamera pityókásan himbálózott keresztbe-kasul a teremben, az én mulatós kedvem is kezdett nyiladozni. Ahhoz már némi véralkoholszint-rásegítés is elkelt volna, hogy rájöjjek, miért kell egy mégoly művészien elrendezett zöldségesstand mögül nézni a műsort. Ha tovább tartana a muri, talán még a híres asztal alatti felvételeket is megmutatnák? Bálint Orsolya Mégis valami furcsa titkolt, kicsit bőbeszédű meghatottsággal részletezte, hogy „a stadionnyi békéscsabai közönség elképesztő szeretettel fogadta. Nem felejtették el. Szinte kézről kézre adogatták.” A békéscsabai utazást megelőző péntek estén - tizenegy év után - újra fellépett a Madách Színház Stúdiójában is, a Műfaja: Paudits című műsorával. Méghozzá akkora sikerrel, hogy a kritikusok is elismerően bólogattak: „lehet, hogy Paudits kicsit dinka a hétköznapokban. De ha belép a színpadra, kész csoda. A pasi egyszerűen zseni.” - Tudja - mondja Paudits Béla, kedves zavarral, a dicsérő szavak, jelzők hallatán - én sohasem tartoztam a hivatott, nagy művészek közé, akik, ha beléptek a színpadra, rögvest elfelejtették, hogy esetleg fáj a foguk. Én a fájdalmaimat is magammal vittem a színpadra. Nem tudtam legyűrni őket. A szorongásaimat se. De mindig százszázalékosan akartam teljesíteni. Ha hibáztam is, sohasem gonoszságból tettem. Mindig, mindenben ki akartam provokálni a két mesterem, Ádám Ottó és Szirtes Tamás szeretetét. Mert nekem a szeretet a legfontosabb. És az, hogy higgyenek bennem. • Azt hiszem, a Madách Színházban soha senki nem vonta kétségbe tehetségét. Mégis a siker csúcsán, a Kabaré, a Macskák, a Gettó idején, egyik pillanatról a másikra otthagyta a társulatot. Úgy éreztem, egyszerűen fél a színháztól. Egyszer majd nem tud megfelelni a várakozásoknak. Olyannyira félhetett a jövőtől, hogy még a nevét is töröltette a „Ki kicsoda?”-ból... - Lehetett benne valami memorizál, alig hallhatóan, szinte magában, magának Paudits Béla. - Akkoriban közölték velem az orvosok, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok. A szétroncsolódott gerincemmel, az örökös fájdalommal, a lábon kihordott két infarktussal élhetek ugyan még egy darabig, de csak nagyon lassan, kerülve az izgalmakat. Magyarán: szabályosan leparancsoltak a színpadról. Szóval, engem nem protekcióból vagy hülyeségből százalékoltak le. Nem szeretek visszafele köpködni. De akkoriban a színházam ezerszázalékosan leterhelt. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy harminc estéből ötvenkettőt töltöttem a színpadon. Olykor két előadás között haza sem mehettem. Hiába könyörögtem az akkori igazgatómnak, Herényinek, hogy kettőzze le egyik-másik feladatomat. De nem figyelt rám. Közben Schwajda is meghívott Szolnokra, két szerepre. Elkezdtem tanulni az anyagot. És azt vettem észre, hogy elment az agyam. A végén már nem tudtam megkülönböztetni a szerepeket. Azon kaptam magam, hogy a Józsefben a Macskák dalait akarnám énekelni, és viszont. Már féltem, rettegtem a színpadon. • És most jól van? - Cserháti Zsuzsát idézve: a boldogság és én most jöttünk össze igazán. Remélem. A betegségem adott. Ezen nem sokat változtathatok. Mesterem, Ádám Ottó azzal engedett el egykor a főiskoláról, hogy ezt a pályát komolyan kell venni, de azért nem szabad túlságosan, életre-halálra komolyan venni. Akkor még nem nagyon értettem, hogy miről is van szó. Ma már tudom: nem kell minden alkalommal belehalni a szerepbe. Tudomásul kell vennünk, hogy mindennek, az érzelemnek, az erőnek, teljesítménynek is megvan a maga határa. Nem szabad túlfeszíteni a húrt. Semmiben sem. • Tudom, az elmúlt tizenegy év alatt sokfelé járt. Sok minden kipróbált. Közben sohasem hiányzott a színház? - De. Hívtak több helyre. Vidékre is. De én tősgyökeres pesti vagyok. Itt nőttem fel az Oktogon, az Aradi utca környékén. Egy percig sem tudnék vidéken élni. Herényi egy alkalommal azt mondta nekem, visszavesz a Madáchba, ha azonnal beugrom a Macskákba. Ha nem, akkor csak kortársként alkalmazhat. Hát inkább kívül maradtam. • És most, a sikeres est után Szirtes Tamás mivel biztatja? - Nem sürget, nem siettet. Nem kényszerít semmire se. A premier után megölelt, és azt mondta: ha találok magamnak szerepet vagy ha ő keres nekem egy jó darabot, akkor én dönthetek arról, hogy vállalom, vagy sem a feladatot. És ez nagyon jó érzés. Maga a csoda. A bizalom csodája. . Gantner Ilona TI / -IMNn c Lajcsi nem fokozható Szuperbuli, október 24. itt ! Jó órában találkozhattam Paudits Bélával. A csapongó, összeérő, szétfutó beszélgetésünk idején még véletlenül sem jött elő az a „másik” Paudits Béla. A panaszkodó, az önsajnálatba menekülő színész, akinek anyagi ügyeit oly sokszor levadászták, kicsit megalázó módon, a bulváristák. Most oldottan, józanul elemezte eddigi életét. Sikereit, kudarcait, robbantásait. (Mert mindig hajlott arra, hogy egy szempillantás alatt felrúgjon mindent maga körül. Szerződését, szerelmeit, sikereit). A kialakult oldott hangulat korántsem az én érdemem. A helyzet hozta magával. Éjjel 11 óra lehetett, amikor végre utolértem. Percekkel korábban szállt ki a kocsiból. Halálosan fáradtnak látszott... -& C'ju, KVJ\