Vasárnapi Ujság – 1854
1854-06-18 / 16. szám - Attila élete. Szabó Károly 134. oldal / Történeti rajzok
134 Attila élete. Szabó Károlytól V-dik czikk. Attila italiai hadjárata. — Aquileia romlása. — Attila összejövetele Leo pápával. A 452-dik év tavaszán megindulván Attila roppant táborával Szerém vidékéről, a Száva völgyén nyomult Italia felé. Utja közben, száguldó csapatai az adriai tenger mellékén Dalmatia és Istria városait meghódoltatták, s közülök Salonát és Spalatót lerontották. A fő hadsereg a krajnai havasok szorosain kardcsapás nélkül átkelve, csakhamar elözönlötte Felső-Itália gyönyörű s termékeny rónáit; a római őrségek, gyengék lévén a nagy erő ellenében, beljebb vonultak Italiába s igy Attila ütközet nélkül hatott Aquilejaig; itt talált legelőször ellenállásra. Aquileja e korban egész Italiának legnagyobb és legerősebb városa s öt századon át a kereskedelem középpontja lévén, igen gazdag hely volt. Egy oldalról a tenger, másfelől egy folyó védelmezte, mellynek vizét a város sánczaiba lehetett ereszteni. A természet és mesterség által egyiránt meglévén erősitve, mint ma az angolok Gibraltárját, ugy ekkor e várost bevehetetlennek tartották. Attilának, hogy Italiába mélyebben nyomulhasson, e várost hatalmába kellett keríteni, nehogy, ha illy erősséget háta mögött hagy, attól kelljen tartania, hogy az ellenség hazájába visszatértekor útját elvághassa. Azért azt megszállván, vívni kezdette. Azonban a várvivás tudománya akkor még igen csekély lábon állott, az ostromgépek tökéletlen szerkezetűek voltak, mellyeket hatásra nézve a mai kor ágyúihoz hasonlítani sem lehet, s igy nincs mit csodálkoznunk, hogy Attila e vár alatt roppant számú táborával minden erőfeszítése s ügyes rendelkezése mellett is, több hónapig hiában vesztegette idejét. A lóra termett kunnak, ki síkon bármi vésznek bátran s örömmel szemébe nézett, különben sem igen volt kedve falak ellen harczolni. Az őrség és lakosság mindenre elszántan s a fölingerlett Attila boszujától méltán rettegve, vitéz kitartással daczolt a kun királylyal, mi ennek boszúját még inkább emelte. A nyári hőség már érezhető kezdő lenni; a kipusztított vidék alig táplálhatta a roppant tábort, a kifáradt sereg kedvét vesztve, mi Attila táborában hallatlan volt, zúgolódni kezdett, s maguk a vezérek kételkedtek a város bevehetőségén. Csak Attila nem csüggedt hitében, hogy a várost, mellyen példát akart mutatni a világnak, miként érezteti a daczolókkal ellenállhatatlan hatalma erejét, elvégre is kezére keritendi; neki Aquileiát minden áron be kellett venni. Egy csekély véletlen, mellyet más senki sem vett volna figyelembe, alkalmat nyujta a lángeszű királynak, hogy seregének bátorságát uj lángra lobbantván, ez által Aquileia sorsát eldöntse. Épen terveibe mélyedve a város falainak állapotát kémlelgeté, midőn látja, hogy a gólyák egy romladozó toronyról, mellyen fészkeltek, gyenge fiaikat hátukra szedve, az erősebbeket pedig röptükben vezetve, a távol síkra költözködnek. Attila e különös jelenetet néhány pillanatig vizsgálván, kisérőihez fordult. „Nézzétek" mondák e madarakat, ezek érzik minek kell történni. Aquileiát lakták s most elhagyják a várost, melly veszni fog; a vész előérzetében megszöknek a tornyokról, mellyeknek romlása végezve van. Ne hidjétek, hogy e jóslat csalhatna; vannak állatok, mellyek a jövendő vészt előre megérezik." E szavak uj lelket öntöttek a seregbe s megerősítek Attilának ugy szólván emberfölötti tekintélyét, mellyet ő a legnehezebb körülmények közt is fen tudott tartani. A sereg ujabb vakmerőbb rohamra száll, az ostromművek pusztitóbban dolgoznak s végre a falak a hágcsókon fölküzdő kunok hatalmába jutnak. A várost közzsákmányra eresztve Attila földig romboltatta. Egy század múlva, mint az akkor élt Jornandes irja, alig lehetett helyére ismerni. E példaadás rémületet gerjesztett az egész vidéken; a népes városok üresek lőnek, futott ki merre futhatott. Ekkor alapiták e menekülök az Adriai tenger nehezen megközelíthető zátonyos szigeteire a hires Velencze városát, mellynek eleinte csekély gunyhói idővel a leggyönyörűbb márványpalotákká alakultak, melly város egykor a tenger királynéja, mérhetetlen kincsek tára volt s ősrégi palotasoraival, diszes egyházaival 72 kis szigeten terülve, mintegy a tenger hullámaiból kinőttnek látszik. Felső-Italia, a mai lombard velenczei királyság, városai : Treviso, Brescia, Padua, Cremona, Verona, Mantua, Bergamo és Milano egymás után Attila hatalmába jutottak. A legutóbbi városban, mellyet akkor Mediolanumnak neveztek, történt Attilának egy kis kalandja, mellyet a történetirat méltónak tartott följegyezni, mert a király jellemére érdekes világot vet. A mint Attila Milano utczáin járkál, szemébe tűnik egy falfestmény, mellyen a két császár volt rajzolva arany trónon ülve, fejükön koronával, mig a scythák lábaikhoz borulva kegyelemért látszottak esdekelni. Attila e képet rögtön levakartatta s helyébe magát festette fényes trónon ülve, elébe a császárokat hátukon zsákot emelve s az aranyat lábaihoz halomba öntve. Már a juliusi hőség beállott, Italia forró levegője veszélyes betegségeket okozott a kun seregben; a kipusztított tartományban éhség is kezdett jelentkezni. E helyzetben Attilának vagy előre Róma ellen, vagy visszafelé haza kellett vonulni. Serege zsákmánnyal terhelve szívesen fölhagyott volna a Róma elleni táborozással, annyival is inkább, mert a kun nép közt azon babonás félelem terjedt el, hogy Attila ha Rómát, e szent várost beveszi, a nyugoti góth király Alarikh sorsára jut, ki ez előtt 50 esztendővel alig élte tul Róma kirablását s azonnal kimúlt a világból. De Attila, vezérei előterjesztésére nem hajtva, elhatározta Róma ellen nyomulni, Aetiust, ki seregeit Közép-Italiában vonta össze, fölkeresni s vele még egyszer megmérkőzni. Hazájába döntő ütközet s Róma megalázása nélkül visszatérni, szégyennek tartotta volna. Azért seregeit minden felől összevonva, Mantuán alól azon nagy országútra gyűjtötte, melly a Pó vizén által Róma felé vezet. E közben Rómát általános rémület fogta el. A császár, a tanács és nép elvégezte, hogy a hatalmas hódítót meg kell engesztelniük, kérelemmel, ajándékkal s adóajánlással békét kell tőle könyörögniük. Aetiust, az egyetlen igazi rómait, ki még kész lett volna roskadozó hazája védelmére fegyverrel lépni föl, ki seregeivel Attilát az Apennin hegyláncznál akarta föltartani, meg sem kérdezték. A békéért esedező követségbe magát Leo pápát küldötték, két legelőkelőbb római senatorral. Attila épen megindítandó volt seregeinek a Pó vizén átszállítását, midőn a diszes követség hozzá érkezett. A magas termetű, nemes arczkifejezésü öreg papi fejedelem, kit hosszú ősz haja még tisztesebbé tett, pápai diszöltözetében jelent meg a király előtt s eléje adta a könyörgő Róma esedezését. Attila a követséget lyájasan fogadta; büszke lelke, melly inkább sóvárgott, becsületre mint kincsre, ki lőn elégítve; lábainál látta Rómát, egykor a világ urát, mellyet mint győzőt elismerte s remegve várta szájából az élet- vagy halálitéletet. Most már szégyen nélkül haza térhetett s Aetius kardját egy szavával porba alázhatta. Megadta azért a békét a magát megalázó Rómának, évenkénti adófizetés mellett, s megígérte, hogy odahagyja Italiát. Ez történt julius 6-dikán, Kr. u. 452-ben. Attila útját haza felé Németország keleti részén keresztül vette. A mint Augusta, a mai Augsburg, városa mellett a Lech vizén át akart gázoltatni, egy ijesztő alakú s nyomorult öltözetű nő elé beveté magát s lovát féken ragadva háromszor kiáltá ünnepélyes hangon : „Vissza, vissza, vissza Attila!" mi a kunokat babonás félelembe ejtette. Csakugyan Attila végórája nem sokára közelgett. VI dik czikk Attila halála. — Birodalmának fölbomlása. Attila birodalmába visszatérve, a jövő évre teendő nagyszerű hadjáratokon gondolkozott, mellyek által világhóditási terveit valósithassa; azonban a végzet szerént ez esztendőt már nem érte meg. és Epen lakodalmát ülte egy Hiltgund vagy Hildegund nevezetű rajnamelléki burgund vagy frank királyleánynyal, kinek