Vasárnapi Ujság – 1854
1854-07-09 / 19. szám - Hasonlat a növény és ember között. Herder után Miskolczi P. 158. oldal / Értekezések; elmélkedések - Hegyi élet. Tóth Kálmán 158. oldal / Költemények
tája Dolmabagdzsén bizonyosan legszebb valamennyi között, ez a csupa márványból és kőből van épitve, ellenkezőleg a törökök különös előszeretetével a fából építkezés iránt. Jelen képünk csak egy bejáratát mutatja e palotának; képzelhetni milly nagyszerű lehet az egész. A keleti ragyogvány és képzeletgazdagság európai müizléssel párosulva látszik rajta , s hasonlatossá teszi azt azon tündérregebeli várakhoz, mik az ezer egy éjszakában leiratják. Homlokzata a márványtenger felé fordul, s kilátást nyújt egész Skutarira, a szerályra és jobbfelöl Sztambulra. A keleti fajok hatalmasai mindenütt szerettek különös pompával elhalmozott épületeket emelni; illyen Spanyolországban a világhírű Alhambra. A szegények azonban annál nyomorultabb fagunyhókban laknak. Ennél sokkal kevesebb költészettel, de annál több igazsággal járó szokás, a mit mi követünk, kiknél a házak csaknem mind egyenlők s ugyanazon házban lakik az uradalmakkal biró főur, mellyben a szegény mesterember, csakhogy az egyik az első emeleten, másik a padlás-szobában. Iegyi élet. Mi szép a hegyek közt, oh mi szép az élet! Itt a nehéz szív is ugy repes, ugy éled — Mintha a lenn fekvő önző városokból A mi csak költői, mind ide jött volna, Ezekre a kedves Gyönyörű halmokra. Födi a hegyeket tömege a fáknak, Itt ott fehérlenek ki köztük a házak; Messziről azt hinnéd, őrt álló katonák, Mintha még ragyogó szablyájuk is volna — Ragyog a háztetők Fényes bádog gombja Egy hegynek oldalán szép kis lányka szalad, Csak ugy lobog fején a nagy szalmakalap — Egyszerre azonban megáll, és elméláz . . . Azután galyát tör, s tépi a levelet, Olvasva magában : „Szeret, és nem szeret." Távolról hallatszik vidám, pajkos ének, Ajkáról valami szerencsés legénynek, A ki jó kedvében magának énekel, Nem törődve azzal , hogy tán más is hallja — Azután véletlen Egyszerre elhagyja, Hol a forrás buzog, alljáról a főnek, Megtöltött csöbörrel vén asszonyok jőnek — Néha egyes fánál kontyaikhoz kapnak: Virgoncz úrfi mászott a gyümölcsös fára S a jámbor anyókat jóllakva dobálja. Legel egy pár öszvér széles hársfa alatt, Mellettük a pásztor alszik mélyen, hanyatt; Kinyitott szájában nagy, hosszú kóró van, Ugy tűzte azt bele holmi pajkos gyermek, Min az arra járók Jó izün nevetnek. A legszebb árnyékban, csipkebokor alljba' Ül egy fiatal pár kezet kézben tartva. Gyönyörűn dalol a csalogány fölöttük , Hanem ők nem hallják annak csattogását, Nem hallanak mást, csak Szivük dobogását. És a legmagasb hegy legeslegtetején Gondolkozik, mereng egy halovány legény — Én vagyok az, ki így gondolkozik, mereng, Kebelemből hosszú . . . hosszú sóhaj jő fel: Ha én itt lakhatnám Az én szeretőmmel! Tóth Kálmán. / 158 Hasonlat a növény és ember között. (Herder után.) Feltűnő, hogy az emberi életnek — a mennyiben az, tengéletnek mondható — sorsa egy a növények sorsával. Növényszerüleg fejlik alakká az anyatestben. Életünk korai a növények életkorai; előtermünk, növünk, virágzunk és meghalunk. Előállunk akaratlanul s nem kérdeznek meg, mi nemzet legyünk, melly szüléktől származzunk? melly földrészen élünk szűken vagy bőségben? s minő esemény által muljunk el innen vagy amonnan ? Mind ezekben, az embert magasabb törvények határozzák, mellyek ellen, mint a növény, semmi kifogást nem tehet, sőt a mellyeknek akaratja ellen, szolgál egész ösztönerejével. Mig az ember nő s benne a nedv zöldell , mi szép és vidám neki addig a világ! kitárja ágait mindenfelé s növésének az ég sem magas. Igy csalogatja öt a természet, az életbe, mig lángereje, lankadni nem tudó szorgalma, elsajátítja mind azon készséget, mellyel birnia kell azon téren, vagy veteményes ágyban, hová öt a természet helyze. Miután benne czélját érte, lassanként elhagyja őt. A tavasznak és ifjúságunknak viruló korában mi dus a természet mindenben és mindenfelől az ember hiszi, miként e virág temérdekséggel egy uj világot ültethet be. S mi másként van ez néhány havak múlva! A virágok nagy része lehull s néhány silány gyümölcs látszik. A fa eröködése s munkásságával a gyümölcsök érnek; de a levelek halványulnak. A fa, édes gyermekei után, mellyek elhagyák, megrázza bárjadt haját s ott áll pusztán, leveletlenül. — A vihar csörgeti kopár ágait, mígnem egészen aláhanyatlik s benne a mi gyúlékony vala, a lángok szárnyain, a természet lelkéhez olvad. Nem így jár-e az ember, ugy nézve őt, mint növényt? Minő remények, kilátás és tettvágy rajongnak az ifjú lélekben! Mindenre kész, és mert bízik önmagában, minden sikerül. A szerencse az ifjúság menyasszonya. Kevés évekkel azután, körülte minden megváltozik, csak azért, mert ő is megváltozott. Csak igen kevés az, mit tehetett, mit véghez kell vala vinnie és boldog, hogy azt is vén korára nem hagyá, midőn nyugalomban jó elhervadni. Ama magasabb valóság előtt, a mi földi munkásságunk csak olly lényeges, legalább olly meghatározott, mint egy élőfa munkássága és vállalata. Kifejt annyit , mennyit ki kell fejtenie s ebben ő is mester. Hajt sarjat és csirát, szül gyümölcsöt és ültet ifjú fákat; „de a természettől kijelölt helyét el nem hagyja s a beleoltott erőnek legkisebb részét sem vesztegeti el." Különösen, ugy tetszik, mintha lealázná az embert, hogy azon édes ösztönnel, mellynek neve szerelem, s mellyet akaratától függeni vél, — csaknem olly vakon enged a természet törvényének, mint a növény. A bogács is, mondják, szép mikor virít, és tudjuk, hogy a virágzás a növények szerelemkora. A természet, a virág keblét, tevé a szerelem és gyönyör ágyává. Miért tevé ezt az embernél is, mért szőtt a szerelem övébe annyi kecseket? Azért, hogy ezen érzéki teremtmények kisszerű czéljain kivül, inkább az ő nagy czélja éressék el. És ezen nagy czél, a tenyészés, a nemzedékek fentartása. — A szerelem kora azért esik az ifjúság idejére, melly telve a meny és föld körébeni minden élet szikrával, gyönyör lángjával. Ismeretlen gerjelmek támadnak, mellyekről a gyermek mit sem tudott. Az ifjoncz szemei élénkülnek, hangja mélyed, — a leányka fehér arcza hajnallik, két lény eped egymás után és nem tudják mért epednek s a csalódás tengerének rengő habjain álmodoznak. Édes csalódás gyermekei, álmodozzatok, élvezzétek napjaitokat! de tudjátok, miként a természet nagy czélja nem a ti könnyű álmodozástok és élveitek, hanem szövetségkötés a természet erkölcsi oltáránál, egyesülés a nagy czél kivitelére, hogy bennetek, jövendő nemzedékek legyenek biztosítva. Mihelyt a nemzedék biztosítva van, a biztosító egyén lassaban hanyatlik. A szarvas, párzása után, pompás szarvát elejti, a madarak énekes szépsége eltűnik ; a halak réize elvesz, és a növény színét hagyja. A pillangó szárnyai elesnek, lélekzése megáll, rideg magányban él félévig. Míg az ifjú növény virágot nem hajt, addig a hidegnek ellentáll; amellyik korán