Vasárnapi Ujság – 1854
1854-03-19 / 3. szám - Attila élete. Szabó Károly 18. oldal / Történeti rajzok
18 Attila élete. SZABÓ KÁROLY-tól. I. Ki ne hallotta volna hirét a világrenditö Attilának, a hatalmas hóditónak, ki kardjával és lángeszével a fél világot vetette uradalma alá, kinek tetteit a késő kor krónikákban és énekekben örökité, kit Európa népei mig élt mint isten ostorát rettegtek, s halála után máig is emlegetnek ? Tizennégy század mult el azóta, hogy ő hazánk földén a sirban nyugoszik ; nemzetek vivtak egymással századokon át a rengeteg alföldi sikon, hol egykor Attila zászlai lobogtak , mig végre az ősi örökséget a magyar nemzet egy ezredév előtt visszaváltotta. A vérrel szerzett hont vérrel kellett megtartani; harczokban folyt a magyar nemzet életének fele ; Magyarország nagy királyokat, hires vezéreket szült; de ezeknek dicsősége , melly országokra terjedt, Attila világra szóló hitét nem enyésztette el; a csaták zaja közt az ő kardja villogott az Árpád vezérek kezében, az ő neve lelkesítette a vitézeket, s a béke napjain az ősi tűzhely körül, az ő nevéről zengett az ének, az ő nagy tetteit regélte az ősz apa áhítattal hallgató cselédeinek. Hitét tizennégy század nem temethette el, s bár az énekek róla a magyar nép ajkain elhaltak, és regéit csak itt ott, kivált a székely földön, mondogatják még az öregek; de neve minden magyar lelkében él, s emlékére minden magyar szive büszkébben dobog. Emlékezzünk meg azért e nagy hatalmas királyról, s mig tetteit a régi krónikák után röviden, de igazán elbeszélem, gyönyörködjünk az ő nagyszerű élete pályáján, mint valamelly ritka üstökös futásán, mellyet a világ nem minden században lát, és a régi nagy dolgok emlékét eszünkbe forgatva, igyekezzünk a múltból tanulságot szerezni a jövőre. I-sö czikk. Kúnország. — Attila és Buda. — Hadúr kardja• — Buda halála• Ázsiából, melly úgyszólván az emberi nem bölcsője volt, Krisztus születése után 374-ben Balamber vezérlete alatt egy lovas nemzet kelt át a Volga vizén Európába; e nép szántásvetést nem ismert, mesterségekhez nem igen értett, de mintegy a lóra született, csatára termett, s vitézségben a világon párját kereste. Nevét a görög és deák írók khunnus-nak vagy hunnusnak irták, igaz magyar neve azonban régiesen khún vagy mint ma ejtjük, kún volt. A kelet-európai nemzetek, részint önkényt hozzá csatlakoztak, részint kényszerítve lőnek az erőnek engedni. Leginkább igyekezett ellenállni a góth nép, melly akkor a Tisza vidékétől a Fekete tengerig lakott; de ezek is véres csaták után legyőzve országukból kiszorultak, s földjüket a kunok foglalták el. 376-ban Ivánország, vagy deákosan Hunnia, már a Tiszáig, rövid idő múlva a Dunán túlra is terjedt, s a római birodalommal mérkőzhetett. Több fejedelem uralkodott a kínokon 60 éven át, kik az országot mind inkább terjeszték, hatalmát növelték, a nyugoti tartományokban karddal gyakran bőven arattak, s a keleti császárt adófizetésre szorították. Végre Rof fejedelem halálával 434. vagy 435-ben Kr. u. a birodalom kormánya ennek unokaöcseire Attilára és Budára szállt. Attila, vagy miként a hazai krónikák gyakran nevezik, Etele, ekkor 35—40 éves lehetett. Alacsony termetű, széles vállú, hatalmas nagyfejű, ritka szakállú, barna bőrű volt. Fejét büszkén hátravetve hordta, szeme nyugtalanul járt ide s tova, homlokán méltóság ült. Keveset, de nyomosan beszélt, annál többet cselekedett. Indulatos, hirtelen haragú, de ritkán volt kegyetlen; boszúját csak a vele daczolókkal éreztette. Különben a meghódoltakhoz kegyelmes, a könyörgök iránt engedékeny, cselédeihez, vitézeihez nagylelkű, népének igazságos birája volt. Országát a világ egyik legnagyobb birodalmává, nemzetét a fél világ kincsének urává tette; de ő magaviseletében, életmódjában a legegyszerűbb maradt. Dolmánya nem csillogott, mint a kún fő embereké, aranytól ezüsttől, egyszerű de hófehér, tiszta öltözőt viselt; lova féke, takarója nem volt rakva gyönggyel és drága kövei mint vitézeké; étele húsból állt, mellyet fatálon hordtak eléje , borát fakupából itta; mig vendégei előtt dúsan teritett asztala arany és ezüst tálak, és kupák alatt görnyedezett. Sok szép , nagy és nemes vonás volt Attila lelkében, de mint minden embernek, ki gyarlónak születik, neki is meg voltak hibái, s miként a fénnyel együtt jár az árnyék, az ő fényes életének is voltak árnyék oldalai. Legfőbb hibája, melly nagy tetteinek ösztönző rugójául, de egyszersmind vétkének forrásául szolgált, a hatalomvágy volt. Uralkodni, de egymaga akart uralkoni. Mint nagyratörés roppant lelki erejét érző ember, ki kardjával s hozzá vakon ragaszkodó vitéz seregével mit sem tartott lehetetlennek, a világ meghóditásán törte fejét, s mit ő egyszer fejébe vett, annak kivitelétől semmi vissza nem rettenthette, azért semmi eszközt, semmi áldozatot nem kimért. Lánglelke mint a gátat szakított árvíz ragadta őt föltarthatatlanul előre, útjából minden akadályt elseperve. Neki a világot kellett bírni, de e világ fölött senkivel nem akart osztozni; neki egy világ szük lett volna, hogy benne testvérével Budával, mint magával egyenlővel, megférhessen. Nagyszerű terveiben egy véletlen körülmény igen megerősítette. Volt egy kard, mellyet a régi keleti nemzetek a puszták közepében félig leásva , mint a hadak istenének jelképét imádtak. Sok századig állott ott e kard, uj meg uj népek barangoltak körülötte, végre az idő lassanként porral csaknem egészen betemette, a fű és bozót benőtte, s helyét többé senki sem ismeré. Fönmaradt azonban a népeknél a hit, hogy a kit isten e karddal megajándékoz, az mint hóditó a világ urává lesz. Nemsokára Attila uralkodásának kezdete után történt, hogy egy pásztor ökreit a pusztán legeltetvén, észreveszi, hogy egyik tinaja lábán erősen vérzik. Nem tudván ennek okát kitalálni, a vér nyomán megindul, s a sürü fű közt Hadúr, vagy mint deákul nevezik, Mars kardjára akad. Ezt rögtön a földből kiássa, s vele mint nagy drága ajándékkal egyenesen urához Attilához siet. Attila az ajándékot szivesen s örömmel fogadta. E pillanattól fogva magát a világ urának képzelé, kit e különös szerencse által mintegy isten maga hivott uralkodni e karddal a föld népei fölött. Buda, Attilának bátyja, nem birt öccse rendkívüli erejével, s az uralkodást, mellyet a kunok régibb szokása szerint a fejedelmi fiak a nemzetség fejeivel közösen szoktak viselni, inkább csak névvel, mint valósággal vitte; mert a birodalom kormánya, a hadsereg fölötti hatalom, valósággal Attila erős kezében volt. Ez Budának nehezen eshetett, s neheztelését bátyja iránt hihetőleg nemcsak szavakban, de tettekben is mutatta. Annyi bizonyos, hogy magában a fejedelmi családban, s a fő emberek közt Attila hatalmas föllépése csakhamar ellenségeket támasztott, kik árulók gyanánt az ellenséghez Theodosius görög császárhoz szöktek, s annyira került a dolog, hogy több nemzetségnél, mellyek Budához és pártosaihoz szítottak, zúgolódás és engedetlenség kezdett mutatkozni. Mi része volt ebben Budának, volt-e összeköttetése ez áruló szökevényekkel, forralt-e magában titkos boszut bátyja ellen ? mindezt a krónikaírók, mint hihetőleg akkor is titkos dolgot, tisztán nem tudják. Némellyek gyanítják, mások állítják, míg ismét mások Attilát vádolják csalárdsággal és gonosz indulattal. Bűnös volt-e mindkét testvér egymás ellen, nem tudhatjuk; de a föntebbiekből következtethetjük, hogy akármint volt a dolog, Budának Attila előtt engedni, vagy veszni kellett. Két kard nem fér egy hüvelybe, egy testnek csak egy feje lehet, gondolá és hitte Attila. Jól tudtam, hogy a melly nemzet fejei egymás közt meghasonlanak, egymás ellen törnek, az soha nagy, hatalmas és erős nem lehet, az előbb utóbb maga fogja magát sírba temetni; látta, hogy nemzete a visszavonás, s ezzel együtt a romlás karjába vetné magát, ha a bajt rögtön ki nem irtja, a fejszét a pártosság fájának gyökerére nem veti; feltámadt e mellett benne a féltékenység, a határtalan hatalomvágy, s talán a megsértett büszkeség is, s bőszült lelkében megfogamzott a rettentő gondolat : testvérét meggyilkolni, hogy magát és országát naggyá tehesse. E gondolatot nem bírta leküzdeni, hüverővel ragadta ezt a vétek örvényébe, s az iszonyú tett, melly Attila fényes életének