Vasárnapi Ujság – 1854
1854-08-27 / 26. szám - A vakokról. Dienes L. 218. oldal / Értekezések; elmélkedések
218 A vakokról. DIENES LAJOSTÓL. (Folytatás.) A lyult számban ezen értekezés folytán két fontos kérdést érintettem. Az egyik ez : Milly haszon háramlik czélszerü vaknövelésből mind az államra, mind az illető szülőkre, mind magokra a vakokra? Ezen kérdés fölött sokkal könnyebb lenne terjedelmesen vitatkozni, mint röviden megfelelni reá. Ámde a „Vasárnapi Újság" így kívánja, tehát minél rövidebben, vessünk egy kissé számot, mert a szám nem csalhat, ha igazán kezelik. A vaknevelés ügyében fáradozó férfiak mind azon véleményben vannak, hogy Európában mindenütt kerek számot alkalmazok könnyebb áttekintés okáért) 1 millió lakos között van 800 vak. Tegyük fel, hogy Magyarország összes lakossága 14 millió , a vakok száma lesz 11,200. Tizenöt milliónál épen 12 ezer lenne a vakok száma. Ezek között a született- vagy csecsemő vakok száma aránylag legkisebb, s felfelé az életkorral mindinkább növekszik. Egy német tudós dr. Lachmann, szám szerint kimutatja néhány év előtt írt könyvében a vakok számát, mindenféle korban. Például Poroszországban , az akkori összeírás szerint volt 15,413,932 lélek, ezek között 14,031 vak következő arányban . Vakon született, és zsenge korában megvakult kisded hét éven alul 715, hét éven fölül 14 évesig 957, tizennégy éven fölül húszig 1046, húsz éven fölül 45 évesig 3996, negyvenötön fölül 60-ig 3268, hatvanon fölül 4047. Ezen számokból első tekintetre kitűnik aj hogy a született vakok száma aránylag nagyon csekély, b) hogy a vakoknak szinte %, 60 évet túlhaladó öregekből áll, c) hogy azok száma sokkal nagyobb, kik már az oskolás gyermekkort túlhaladták. Ennélfogva igen bölcsen s helyesen osztotta fel dr. Lachmann a vakokat : oskolásokra és munkásokra, számítván az ifjabbakat 8 évtől húszig az oskolások közé, kik kiváltképep oskolai tanulmányokkal foglalkoznának, a 21 éveseket pedig 40 évesig munkásoknak azért nevezi, mert ezekre nézve czélszerűbbnek tartja, hogy főképen kézi munkákkal foglalkozzanak az oskolai tanulmányok helyett. Hát a harmadik, a legnagyobb számú felekezet, a 40 évesek és azon fölüliek egész a késő vénségig, miféle? Mi volna egyéb, — ha fiatalabb korában semmit sem tanult — mint ügyefogyott gyámoltalan koldus, ki egyébre nem képes, mint az isten nevében vett alamizsnát tarisznyájába tenni, amelyből nemcsak ő maga táplálkozik, hanem táplálja vezetőjét is, ki közönségesen épkézlábú siheder szokott lenni. És íme itt az ideje, hogy különösen a fölött váltsunk szót : minő haszon háramlik az államra czélszerű vaknevelésből? Hogy minden czélszerű nevelés által, — részesült legyen abban ép vagy nyomorék tagja a társaságnak, — terjed, gyarapodik a józan ész és műveltség birodalma, az tagadhatatlan, valamint azt sem lehet tagadni, hogy minél több akár egyes helységekben akár nagy államokban a közértelmiség, annál erősebb annál virágzóbb az; egyedül az okos ész lévén azon ezermester, melly lábak nélkül is messzire halad, s nehéz akadályokon keresztül gázol, melly kezek nélkül is nagy dolgokat képes alkotni, nehéz akadályokat elháritni : tehát mindenesetre haszon, szellemi haszon a társulatra nézve, ha az értelmiség terjed, történjék bár legszánandóbb nyomorékai között és legszűkölködőbb szegényei által. Anyagi közhaszon pedig sokkal több van összeköttetésben a vaknöveléssel semhogy egy futólagos pillanattal észrevennék. Nemde igaz az, hogy minél több a dolgozó kéz, és kevesebb az ingyen evő szál akár egyes családokban, akár községben vagy államokban, annál biztosabb azok vagyonbeli jóléte, és megfordítva, ahol sok az ingyen evő és kevés a munkás kéz, ott sokkal több teher esik egy egy dolgozóra, következéskép nehezebb, súlyosabb terhet kell viselnie épen a szorgalmas ipar emberének. Térjünk csak kissé vissza felebbi számainkhoz. Azt már tudjuk, hogy 15 millió lakosra körülbelöl 12 ezer vak esik. Tegyük fel hogy ezeknek kétharmada megélhet tulajdon vagyonából, vagy rokoni gyámolitásból, s csak egyharmad része szorul koldusbotra, mégis jut az országra 4000 vak koldus, akik alamizsnából élnek, és hogy ezen alamizsnát kiimádkozhassák az ajtóküszöböken, vezetőre van szükségök, ki hasonlóképen a vak koldus alamizsnájából él; kell tehát minden vakkoldus fejére két embertartást számítván, 4000 vak koldus helyett 8000 embert táplálni mások fáradságából. És itt nem tekintem én a 4000 vakvezető kitartását olly tetemes kárnak az államra nézve, mint az általuk mulasztott munkát, mert arról minden embert meggyőzhet a mindennapi tapasztalás, hogy a vak koldus vezetője többnyire ép egészséges tagokkal bír, mellyekkel sok hasznos munkát lehetne évenként végrehajtani, dolgos kezekben úgyis eléggé szűkölködő hazánkban. Lehet hogy valamelyik olvasó ezt az ellenvetést teszi itt: Igen, de a vak koldusokat többnyire gyermekek szokták vezetni akiknek úgysem lehetne jobb hasznát venni. És ezen ellenvetésre én kétszeres fájdalommal mondom ki az „ugy vaní"t, mert szomorú tapasztalás, de, fájdalom, nagyon is igaz, hogy a koldulás, kiváltképen gyermekeket és főképen serdülő ifjakat s leányokat, gyakran tévútra, nem ritkán valóságos vétkes kihágásokra vezet, s ha valamelly koldus gyermek, a vakvezető főképen ki van ennek téve. Avagy nem kisérgeti-e folytonosan a kedvező alkalom, hogy világtalan gazdáját megcsalja. Más részről az a veszély fenyegeti, hogy miután annyira felnőtt, miszerint nem illik többé koldusvezetőnek, vagy gazdája akár engedetlenség akár rajtavesztett csalások miatt elbocsátja, hozzászokván több évek során a henye, dologtalan ingyenélősködéshez, részint mert irtózik a dologtól, részint mert gyakorlat hiányában nem ért hozzá, beáll a naplopók seregébe és hajlandóbb bármiféle alacsony tettek eszközévé aljasulni, csakhogy dolgoznia, izzadnia ne kellessék a mindennapi kenyérért; de ha akarna is egyik másik dolgozni, ki bíz valamirevaló foglalatosságot ollyan legényre a ki gyermekkorától fogva koldus bottal markában, koldus tarisznyával a nyakában egyebet nem tanult, mint Istentől vett természetes szavát minél keservesebb siránkozó nyöszörgéssé elváltoztatni. Hogy ez igy van ugy vélem senki sem fogja kétségbe vonni, s aki ezt meg nem cáfolhatja, szükségkép azt is meg kell engednie, hogy minél inkább csökken"illően szerencsétlen egészséges dologkerülők száma czélszerű vaknövelés által, annál nagyobb anyagi és erkölcsi haszon háramlik abból az államra. Azon haszonról, melyben czélszerü nevelés a vakot magát részesiti, óhajtanék legünnepeltebb szónokaink nyelvén beszélni, hogy minden olvasóban felbuzditsam azon nemes vágyat, miszerint egy világtalan felebarátunk se kénytelenitessék a nevelés malasztját nélkülözni; de mivel ezen jámbor óhajtás teljesülése csekély tehetségemen megtörik, cselekszem a mi tőlem telik, s reád bizony, olvasó a következtetést. Három vakot vezetek elő, mind a három csecsemő korában vesztette szeme világát. Péter szegény munkások gyermeke, anyja jószívű, de nagyon kesergő, sajnálkozó természetű volt. Kisdede megvakulása fölött csaknem kétségbe esett, s miután a változhatlan balsorssal némikép kibékült, semmire sem fordított nagyobb gondot, mint szegény világtalan gyermekére. Eledeléből a legjobb falatokat neki adta, s nagyobb korában is többnyire maga etette. Otthon a szobában párnát tett alája,megparancsolá hogy, ne mozduljon arról, mert elesik vagy megüti magát valamibe. Ha mezőre ment, 4—5 éves korában is karján vagy hátán czepelte, mert úgy mond, hogy kívánhatná az Isten-adta szerencsétlentől, hogy maga lábán járjon? ott ismét leültette apja subájára, s hogy meg ne unja magát, enni valót adott a kezébe. Idővel megtanította imádkozni, a templomba is elvezette, hol a vak gyermek csakhamar eltanult több kegyes éneket, mert a vak mindenre figyel, kíváncsi, többnyire könnyen tanul, s amit megtanult, jól megtartja emlékezetében, de másféle dalokat is megtanult gyakori hallás után, s nem egy pogácsát kapott érték a falubeliektől vasárnap délutánkint, ha valaki ollyan helyre vezette, ahol csoportosan heverésztek. 10 éves korában elvesztette a szegény fiú apját, az anyának nem volt mit tennie, koldus tarisznyát akasztott a vak gyermek nyakába, koldusbotot adott egyik ép tesvére kezébe, hogy jó emberek ajtaja előtt kéregetnék a mindennapi kenyeret, mellyet ő nem képes mindnyájoknak megszerezni . És a két gyermek úgy beletanult a kéregetés mesterségébe, hogy mire felserdülnének, már kirándulásokat is tettek vásárokra,