Vasárnapi Ujság – 1854
1854-03-26 / 4. szám - Magyar költők sorsa. Jókai 26. oldal / Értekezések; elmélkedések
13 Többek között szóltam én hozzájok : „Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi roszat kiabáltok róla S ő a föld legjámborabb folyója." 14 Pár nap múlva fél szendergésemből Félrevert harang zúgása vert föl. Jön az árviz! jön az árviz! hangzék, S tengert láttam, ahogy kitekinték. 15 Mint az őrült, ki letépte lánczát Vágtatott a Tisza a rónán át Zúgva, bőgve törte át a gátot, Elakarta nyelni a világot! Petőfi Sándor *1. 26 4 Magyar költök sorsa. Kedves hazámfiai, kik csendes örömmel nézitek, mint virul fel lassankint édes hazai nyelvünk, kik tetsző dicsekedéssel halljátok, mint emleget bennünket a külföldi költőinkről, íróinkról, s ti is elégedetten mondjátok egyikre is, másikra is : „ez a mienk!" halljátok meg néhány együgyű szóból tőlem : mi a magyar költők sorsa ? mi az élete, mi a halála azoknak, kiket Isten arra hivott el, hogy lennének a költészet felkentjei a magyar nép előtt? Nyolcz esztendeje annak épen, hogy Pestre jöttem, a hazai miveltség középpontjára , hol tiszteletemnek annyi tárgya volt együtt, s nem volt lelkemnek forróbb óhajtása, mint azon közbecsülésnek csak egy kis részét is valaha kiérdemelhetni, mellyben költészetünk dicső bajnokai részesültek. Egy ifjú barátom állt mellettem e pályán, olly idejű, mint én, de akaratra, szenvedélyre erősebb, ki mint költő halhatatlan nevet szerzett magának, s senkitől nem segitve, senkitől nem vezetve, a csillagok magasságáig vitte nevét, onnan hullott alá, épen mint a csillag, mellyről senki sem tudja, hová esett? Az én pályám nem volt annyi küzdéssel összekötve, engem jó tanáccsal, jó akarattal fogadtak mind kortársaim, mind idősebb koszorús íróink , s ha valamit haladtam azóta, nekik köszönhetem. Ma egy hete jöttek ezek a gondolatjaim, midőn a múzeum teremében hangverseny adatott egy elhunyt magyar költő árváinak segélyezésére. Garay, Vörösmarty, Bajza, Czakó, Nagy Ignácz! Ők voltak a legelsők, kik őszinte szeretettel, pártolva, védve emeltek magukhoz. Garay maga a költői szüzesség, az erények dalnoka, tiszta nemes lélek, aki egyszer is beszélt vele, lehetetlen volt, hogy meg ne szeresse. Ő nem ártott soha senkinek, szeretett mindenkit, békíteni tudott háborgó ellenfeleket , s ollyan jó kedves férj volt otthon, ollyan gyöngéd atya gyermekei között : máskép nem is lehetett őt látni az utczán, mint vagy egyiket, vagy másikat vezetve kezénél fogva. Csekély fizetése volt, szűkölködött is sokat, de gyermekeire nagy gondja volt, s tudott munkálkodni értük. Munkálkodni! de hogyan munkálkodni! Reggeltől estig valami csekély hivatal foglalta el : nappal igen ritkán dolgozhatott költői művein, mert óráira fáradságos munka volt szabva. Tehát éjjel dolgozott. Tizenkét esztendeig folyvást három órakor reggel kelt földolgozni, s mikor a szemközt levő paloták függönyeit félrevonták az ablakról, már akkor Garay egy munkában kifáradt, hogy hozzáfogjon a másikhoz. Később, midőn e megölő életmóddal fel akart hagyni, már nem teheté : a három órai harangszó elverte szemeiről az álmot és soha többet nem tudott azon túl nyugodni, — a költői képzelet csengő bongó tündérei kiszólították ágyából, és itt, — és itt, mint a ki siet,— mert rövid az élet. A mult év tavaszán találkoztam az utczán egy tapogatózva haladó férfival, kit egy kis gyermek vezetett. Merően, homályosan tekintő szemem meglátszott, hogy ő nem lát engem. De én megismertem őt. Garay volt. Megszoktam. Szavamról megismert. Mosolygott, kezemet megszokta, üdvözölt. — E mosolyban, e kéz hideg szorításában, e hang lehelletében már benne volt a halál. — Kérdezem tőle , hogy van? — Rekedt, sípoló hangon válaszolt : „még tavaly csak egy krajczárt értem, már most érek két krajczárt." És nevetett hozzá, hogy a köny kicsordult a szememből e szomorú nevetésre. Ezt a tréfát azután sokszor elmondta még, midőn egészsége felöl tudakozódtam : hol két, hol három krajczárra becsülte magát. — Most már gyémántokat érsz jó öreg barátom, most már el vagy temetve. — Meg kell halnod, hogy bebizonyítsa a nemzet : mennyit értél neki? Vörösmarty nevére emlékezem ezután. Akadunk néha az életben emberekre, akikről az a gondolatunk támad , mint szelhetném, ha ez az ember apám volna! Vörösmarty illyen, egy nemes fiúi érzelemnek az, a mit ifjabbkorunk láttára érezni kénytelenek. Az a tiszteletre méltó szelid arcz, melly aranytisztaságu jellemét tükrözi vissza, s lelkének hajthatlan ereje mellett, annak kedves szelidségét mutatja. Ki ne ismerné a magyar hősköltemények dalnokát? ki ne olvasta volna az ősök harczait, miket Vörösmarty költészete előnkbe varázsolt, hogy szinte reszketni érzék alattunk a földet, és haragtól reszketni keblünkben a szivet, midőn őt olvastuk. A harczok költőjének arczát én nem tudom ugy képzelni, hogy haragudjék. Soha sem látta őt senki haragudni. Midőn legelőször megismerem, boldog házassága első éveit élte; apró gyermekek játszódtak térdein; elbeszéltünk az irók pályája felöl, ö kedélyesen mondá : „más nemzet irói vénségükre megnyugosznak babéraikon, nekünk nyugalomra tán szalmazsák sem jut.1' Irodalmunk feje, összetartó kapcsa, családatyja volt ö. Szigorúbb sors most falun kényteti élni. Szántani, vetni kell a költők patriarchájának. Ámde azért ő buzgón dolgozik most is, nevét újra meglátandja ragyogni a magyar közönség. — Midőn kezeitekbe fogjátok venni e műveket kedves honfitársaim, gondoljatok reá , hogy aki azon ifjúi tűztől szikrázó sorokat irta, annak hajfürte ősz! és annak hajfürtei a nemzeti dicsőségen fáradozásban őszültek meg, s jutalma nem volt e fáradságnak Bajza ifjabb életkorra nézve Vörösmartynál. Igen sok köszönni valója van Bajza irányában egész irodalmunknak, ő maga egy uj korszakot teremte abban, és ollyan korszakot, mellyre sóhajtva gondolhatunk vissza ma is. Küzdött sokat, tömérdeket irt, munkái által köztisztelet tárgya jön az egész hazában. Sokáig minden irodalmi vállalat élén lehetett látni; józan elméje, tudományos miveltsége, magas költészete eszményképpé avatták őt. — Négy év óta hitét sem hallani. 4 Hová lett? kérdi néha egy egy ismerőse; — a felelet egy sóhajtás. — Néha találni az utczán egy férfit csendes, halk léptekkel ballagva, szemöldei mozdulatlan homloka elejére összevonva, szép, kifejezésteljes szemei merően maga elé szegezve; rendesen egy szép, halovány, szelid arczu ifjú vezeti. Ez Bajza és gyermeke. Emeljetek kalapot előtte és haladjatok el mellette csendesen. Ö nem ismer senkit; nem ismeri önmagát sem. — Ez a költők sorsa! Ki volt Czakó ? Legjobb szinmáiróink egyike. Sokat irt és igen jó munkákat, igen sok dicsőséget aratott. És midőn már sok munkát irt, és sok dicsőséget szerzett, egyszer az történt, hogy nem volt képes keresményéből az életfentartására legszükségesebb költségeket fedezni. Pedig munkái mindenütt diadalt arattak a kerek hazában. És szerzőjük éhezett. Gazdag és előkelő család fia volt. Atyját egy szerencsétlen szenvedély tette tönkre. Az aranycsinálás tudományát iparkodott felfedezni; erre elköltötte egész vagyonát, s fia a nyomornak, ínségnek jön általadva. Atyja nem találta fel az aranyat, de ő feltalálta azt, ami az aranynál becsesebb: a költészet ihletét. Gyönyörű műveket irt. Ki lesz valaha nálánál jobb? Egyszer elkérte kölcsön pisztolyaimat, mint mondá gyakorlás végett ? otthon lement a pinczébe, s meghagyta házigazdájának, hogy ha lövéseket hall oda lenn, ne zavarodjék meg, mert ő gyakorolja magát; másnap visszaadta fegyvereimet, azt mondva, hogy nem jók, mert három deszkán nem hat át a lövés. Én roszat kezdettem sejteni szavaiból. Egy este együtt mentünk haza a vendéglőből. Útközben azt mondá „Meglássad, én meg fogom magamat lőni.11 És másnap főbe lőtte magát. Egy esteli mulatság díja megmenthet *) Kedves szolgálatot vélünk tenni t. olvasóinknak, midőn korán elhunyt költőnk e kevéssé ismeretes szép művét közöljük. Szerk.