Vasárnapi Ujság – 1854
1854-03-26 / 4. szám - A legelső magyar komikus. Gyulai P. 27. oldal / Elbeszélesek
2z te volna Magyarország legnagyobb költőinek egyikét. De ki gondol arra? Kérditek, hol van eltemetve? Tudja az Isten! Halála után két évvel már a sírjára sem lehetett akadni; az is elpusztult, elenyészett, sírkövet nem emeltek neki s fejfáját feltüzelték, — és ez a magyar költők sorsa Nehárfy év előtt jó kedve lehetett a magyar olvasó közönségnek. Vidám mulattató könyvek jelentek meg, miken csaknem agyon kaczagta magát az ember : „a Torz képek, Menny és pokol,Magyar titkok, stbmind olly egészséges jókedvvel fűszerezve. Minden szinpadon megfordult nem egyszer, de számtalanszor a „Tisztújítás" mellynek mulatságos jeleneteiből nevetve nyert tanulságot és okulást a nép. Ezeket mind Nagy Ignácz irta. Vig ember lehetett ugyebár, a ki az egész országot igy meg tudta nevettetni ? A mióta én ismerem, soha még csak mosolyogni sem láttam. Mindig ugyanazon szomorú arczczal lehetett látni Íróasztala előtt, és sehol másutt, mint Íróasztala előtt. Látta-e őt valaha mulatni valaki ? tánczvigalmakban, vig társaságokban ? Régen lehetett az, nagyon régen. Isten igen jó családdal áldotta meg őt , kedves , példás hűségű nővel, jó atyával és anyával, kik betegsége hosszú éveiben szüntelen körüle voltak ; egyik olly áldott szelid lélek, mint a másik. E családért fáradott ő az egész életen keresztül. És munkásságának lett áldozatja ő is. Már nyolcz év előtt annyira roskatag volt, hogy egyedül nem tudott járni. Mindig neje karján lehetett látni, ki elvezetgette a szinházig, Garay lokáig ; mert e két kedvencz helye volt a jó öregnek, s ha összejött a két beteg sorvadozó költő, fellelkesültek tán egymás lelkének lángjától, s beszéltek a jövőről, s gondolták magukban, — mellyikünk fog elébb elmenni ? Garay ment el elébb. Tudni lehete már évek óta, hogy haldoklik, mégis megdöbbentő volt halálának híre. Nagy Ignácz előtt el akarta azt titkolni családja. Szegények, nem gondoltak rá, hogy a hírlapokból úgyis meg fogja azt tudni. Ez nagyon leverően hatott rá. Már akkor hat hónap óta nem volt kinn a házból.— Garay elment az ősz hulló leveleivel, Nagy Ignácz érze talán, hogy az ő jelszava a tavasz fakadó bimbói ? Az ő eszméje volt a hangverseny az elhunyt költő barát árvái számára. Ő akarta azt rendezni. Még két nap előtt nála voltam. Vidám terveket csináltunk a jövő felől. „Már most én is örömmel kezdek újra a munkához," monda a kezemet megszorítva. Már ekkor egy év óta nem volt kinn a szobából. Hittam, hogy jöjjön ki a budai hegyek közé lakni, ott jobb a jég. „Mindenesetre ki kell mennem a szabadba. Csak a tavasz jöjjön,' monda ö; és ki is ment nemsokára, a meleg tavasz virágai közé — a sirba. A Garay emlékére tartott hangversenynapján kivette munkás kezeiből a tollat az Isten halovány angyala, a halál; és monda néki : pihenj meg. E hymnusz helyett, mellynek hangjai helyről ég felé törnek, más éneket, más dalt hall ö már odafenn Jó családja, az áldott, szelid lelkek, a hü nő, ki egész életén át betegét ápolta, a roskatag apa, és a kegyes anya, ki oli örömest váltotta volna őt meg önnön életével, olly szegényei olly gyámoltalan maradnak itt, mint minden magyar költő családja körülem magasztos, szomorú énekhangok zengnek ez e hunyt költő tiszteletére , lelkemen pedig az a gondolat horzon végig : menjek-e én is tovább azon az uton, mellyen Garag e ment, mellyen járt Vörösmarty, Bajza és Czakó, mellyen bevette futását Nagy Ignácz ? Vagy megforduljak innen s felkressem az ősi barázdákat, és szántsak és vessek és elrejtsem nagamat ugy, de ugy, hogy soha hiremet se hallja senki? .... Jókai Mór. A legelső magyar komikus. GYULAI PÁL-tól. (Vége.) Senki sem volt szerencsétlenebb az öreg urnál. Azonbi társai örültek. Azt mondották: jól van ez igy, mert komikus ry sincs az egész társaságban, s az öreg urat az Isten is annak rémtette. Igy lett az öreg úrból komikus. Vig szerepeket adtak neki, s ő azokat egész komolysággal játszotta el. Lön nagy taps, nevetés, éljen. Koszorúkkal halmozták el, és számtalanszor kihívták. Mindenkinek jó kedve volt, csak neki volt rosz, szomorúan ballagott haza, egész éjjel nem aludt bujában, s mind azon tépelődött : miért teremtette őt az isten arra, hogy rajta nevessenek az emberek? s épen itt rejlett az öreg úr művészetének titka. Ő a világ legkomolyabb embere volt, mindig komoly szerepeket szeretett volna játszani, ezt nem tehetvén a komikus szerepeket vette komolyan, s minthogy arcza, mozdulatai s egész lényében volt valami nevetséges, roppant komikai hatást idézett elő. Soha sem akart nevettetni, s mindig nevettetett; mert nem túlzott, természetes volt; mert nem tudott komédiázni, bajazzóskodni, mint most némelly színész, művész volt, bár öntudatlan. Ha gavallért, ügyvédet vagy tanárt személyesített, ugy játszott, mintha igazán gavallér, ügyvéd vagy tanár volna, minthogy pedig az öreg ur az életben igen nevetséges gavallér, ügyvéd vagy tanár lett volna, az volt a színpadon is. Nevettek, iszonyúan nevettek rajta. Mihelyt megjelent, óriás kaczaj harsogott fel. Az öreg ur rettenősen haragudott a nevetekre , s újra próbát tett komoly szerepben. Kifütyölték. Ezért úgy megneheztelt, hogy oda akarta hagyni jó barátját Sáskát, 30 váltó forint havi fizetését, s egész évre kibérlett szobácskáját, s készült kibujdosni a világból. De az igazgató lebeszélte szándékáról, s másnap egy komikus szerepben léptette föl. Volt taps, nevetés, koszorú, kihívás. Az öreg ur lelkében minden kaczaj és tapsra fájdalom nyilallott meg, lábaival tapodta a koszorúkat, s midőn tizedikszer hivák ki, haragosan felkiáltott : „Tegnap, midőn derék és okos embert játszottam kifütyöltek, most midőn csak ollyan inczi-finczi szamarat játszom, megtapsolnak: —lehetne a közönség okosabb." E beszédet nagy nevetés és taps követte. Újra kihívták, de az öreg úr nem ment többé ki, szidta az egész világot, a bolond közönséget, a bolond igazgatót, a bolond sorsot, s nyakon ütötte legényét, kivetkeztetés közben nem tartóztathatván többé nevetését, nagyot röhentett. Az öreg ur sokat versengett a közönséggel, az igazgatóval, színésztársaival, és sokszor kellett bocsánatot kérnie hol titkon, hol nyilván. Általában izgága embernek tartották, pedig nem volt egyéb baja, mint hogy haragudott , miért nevetnek rajta mindig. De ugyan ki ne nevetett volna, midőn a „Csörgő sapkádban Mandolino halászt, az ,,Epigramm"-ban Hippolianzot az „Ujhold-vasárnapi gyermek"-ben a siket iskolamestert játszotta. Öreg apáink még most is nevetnek, ha csak nevét is hallják ez elavult színmüveknek, mellyeket elöttök az öreg szebbekké tett minden uj színműnél. Hát aztán ötletei mennyire mulattatták őket. Ugyanis neki szokása volt, hogy szerepeit nagyon igazán szerette eljátszani. Ezért ha ügyvédet játszott, ügyvédtől, ha kereskedőt, kereskedőtől, ha magyar nemes embert — s ezt igen szerette játszani, minthogy maga is az volt — nemes embertől kért ruhát kölcsön, vagy tanult el modort, s igy rendre sok embert kijátszott, miért néhányszor be is perelték. De a bíráknak nevetniök kellett mind az öregen, mind bűnén, s a legtöbbször fölmentették , az öreg ur pedig haragudott, hogy mindig csak nevetnek rajta. Milly szomorú volt az öreg ur előtt ez a vig világ. Nagyon megunta azt a sok röhögést. Azért midőn esténként öltözködött, vagy külön szobába ment, vagy a színfalak mögé vonult, hogy öltözetén ne röhöghessenek társai. Ebből aztán a lett, hogy midőn kilépett, nem csak a közönség nevetett, hanem társai is. Elül hátul nevették az öreg urat. Ő pedig olly haragos lelkesülésbe jött, olly komolyan, olly méreggel, s épen azért sokszor a jellem komikumát olly élesen kiemelve játszott, hogy a víg kedvre hangolt közönség majd letörte a karzatot. A sok nevetés komorrá, hallgataggá tette az öreg urat, s bár néha kibékülni látszott szakmájával, egész végperczeig bánkódott, hogy nem játszhatta el Hamletet, hanem csak azokat az ostoba szerepeket. Mindenütt üldözte a kaczaj. Az utczán azért restelt sétálni, mert azt gondolta, hogy nevetik, nem kereste a társaságot, mert a zajban kaczajt hallott, nem engedte, hogy lerajzolják, mert nevetni fognak rajta, talán a nőkkel is azért nem szőtt komolyabb viszonyt, mert félt, hogy kinevetik. Legalább soha