Vasárnapi Ujság – 1854
1854-11-19 / 38. szám - Sz. István társulati jutalomhirdetés 331. oldal / Fontosabb apró czikkek
331 ért boszút álljon; néhány pillanat múlva az ő feje is kopjára volt tűzve. Ekkor jött az orosz sereg hőse, a vitéz Passzek, a katonák bálványa, kinek férfias homlokát több babér ékesité mint ráncz. Elszántan veté magát az orosz vitéz a cserkesz vezér útjába, küzdött, mint derék férfihoz illik s óra negyed múlva három fejet hordoztak a cserkeszek lándzsára tűzve, a harmadik fej Passzek tábornoké volt. A legbátrabb hős eleste után megbomlott az egész hadi rend. Az orosz nem volt képes a csatatért megtartani többé, a legerősebb dandárok ingadozni kezdtek, a vezérek nem ismerték ki magukat az éjszakai harczban, honnan jön az ellen? melly pontot kell védelmezni? hol van a főerő? csak a jobb szárny felöl láthaták a mindig közeledő égést, melly elboritá az eget s mára Sahdagh erdős bérczeire kezde kiterjedni, fölséges lángpalástot boritva vállaikra; körül égett a hegy, míg tetején gyémántként ragyogtak az örök jégcsucsok. Bizonyitá a veszélyt az erdei állatok futása, mellyek nem törődve az emberek harczával, rohantak az égő erdő alól : szarvasok és medvék, bölények, és otromba alakú dumbájok (vadökör), egymással összekeverült csapatokban futottak a felállított ágyuk előtt végig, félelmesen bőgve .... A hegyek felé nem lehetett menekülni többé : szemben Samyl győzelemittas hada, oldalt és hátul az égő rengeteg, melly elzárta előttük a burzukáli kapukat, a miken a cserkesz földre bejöttek. Csupán csak egy út volt a menekülésre, a leghosszabb, melly a hegyek alatt elkerült, azon kellett keresztül húzódni a vert orosz tábornak az Aksáj völgy felé, ott hagyva halottait, ágyúit és lobogóit a győztes ellen kezében. Egész hajnalig űzte őket Samyl s hirmondó nem megy haza közülök, ha két áruló cserkesz tudtul nem adja Freytag tábornoknak az oroszok végveszélyét s az pihent seregével megjelenve, szabadulást nem hoz a futóknak. Reggelre egy orosz sem volt a cserkesz földön, csak a halottak és a foglyok. Az erdőégésnek, a szél elállta után egy hegyi patak szakadéka vetett gátat s akkor összeszedték a cserkeszek a mindenfelé elhullt orosz halottakat s egy másik halmot raktak az első mellé, melly még nagyobb volt annál, s az emlékköre feljül azt jegyezték fel: „E helyen hullott el nyolcz ezer orosz." A csata utáni napon nagy örömzaj volt Dargó alatt; a szüzek lejöttek tánczolni a diadalmas csatatérre, a lantosok énekelték a hősök diadalát, mellyhez kardcsattogtatva járták a harczfiak a délczeg toborzót, nagyokat rikkantva közé, a mi igen jól illett oda. E hangokra felnyitá szemeit Balkár bég. Egy sátorban feküdt, puha medvebőr ágyra helyezve. Hogy jött oda? maga sem tudá; bizonyosan társai mentek érte a lőpor fellobbanás után s azok hozták ki az égő erdőből. Tagjait ugy érzé, mintha össze volnának zúzva; mellén mintha a halál ülne, nehezebb, nyomasztóbb súllyal, mint az egész Elborús hegye. — Minő zaj ez odakünn ? kérdé halkan, a mellette ülő félkarú öregtől, ki ápolására volt rendelve. — A győzelem ünnepe , válaszolt az. — Győzelem! kiálta fel Balkát, s felugrott helyéből. Semmi csontja sem fájt, semmi baja sem volt többé, a halál elrepült tőle messze. Mi győztünk! Nem sokára eljöttek hozzá a sereg hadnagyai, vállaikra támaszkodtan kivitték a sereg elé s ott az ujjongó nép előtt tüzé fel keblére maga Samyl a háromszögű érdemrendet, a fehér sast, melly egy sor gránátgyöngyön nyugszik, s azután visszaadá fehér fűzfavesszőjét, mellyet a csatában viselt, arany markolatba foglalva. Ugy harczoljon azzal, miként eddig harczolt. Balkár bég egészen meggyógyult lelke örömében. Másnap a foglyok felett tartottak mustrát Dargó alatt. Az oroszt, kozákot felosztották a főnökök között, azokat a kinek tetszik, majd vissza válthatja, ha ott maradnak, tisztítsák a cserkesz vitézek kardjait s kapálják földét, szolgák maradnak. A maguk közül valóra, az oroszt szolgáló avar, leszgi, kumük és györgyi fajokra, kik az oroszszal együtt harczoltak, sokkal gonoszabb sors várt, a közember lánczra vert rab lett és malmokat hajtott, a tiszteket főbe lőtték. Aki tehette, eltagadta eredetét, hogy a haláltól meneküljön, de hogy ne lehetett volna kiismerni a barna, tojásdad arczú kaukázit a csontosképű, szőke orosz közül? Gyáma bég is a foglyok között volt; de rőt arcza, kék szemei mellett bátran vallhatta volna magát született orosznak a hadi törvényszék előtt, ha testvére Balkár ott nem ült volna. Gyáma még inkább össze volt törve az esés miatt, mint testvére, mert ő alul esett s nem birt lábain állani, midőn a hadbirák elé hozták. — Ismeri-e őt valaki ? kérdé Daniel bey, a roskatag férfira mutatva; ki tudja megmondani orosz-e ő, vagy közülünk való? — Én szólt felállva Balkár bég. Gyáma odahivatta őt magához. — El akarsz-e engem veszteni? kérdé tőle, midőn odahajolt hozzá. — Elvesztelek. — Nem vagyok-e én testvéred? — Annál roszabb reád nézve. Volnál moszkó, megszabadulnál. — Lásd testvér, igaztalan vagy hozzám, monda Gyáma, én nem vétettem soha az avar népnek; alattam boldog volt az és elégült; jólét áradt el házon és mezőn, a városok felépültek, a szegények meggazdagodtak, iskolákba jártak a gyermekek, tanultak tudományokat, az utak megjavultak, a kereskedők pénzt hoztak sokat. Én boldoggá tettem az avar népet. — És ha tetted mindazt, amit mondál, felele neki Balkár bég, mégis meg kell halnod érte, mert eladtad népedet a moszkónak. Lettél volna inkább az avar nép fölött zsarnok fejedelem, vaskezű, vasfogó, verted volna gyermekeit a kősziklához, ittad volna vérét pohárral, csak ne adtad volna el a moszkónak. Tetted volna koldussá, nyomorulttá, égetted volna fel alujait, vesztegetted volna el felét éhhalállal; csak ne adtad volna el a moszkónak. És ha megjelennél előttem véres kézzel, véres arczczal, és azt mondanád, én vagyok az utolsó avar, a többit elvesztettem, őrült, esztelen csatában;—megölelnélek, megbocsátanék ; de eladtad őket a moszkónak, azért meg kell halnod neked, mert te Merisz bég fia vagy. A vezérek, kik azt hallák, felzúgtak Balkár beszédére, némelly helyeselte, más megindult rajta. Maga Balkár volt az első, ki fekete golyót hajított a szavazatok serlegébe. A többiek utána jöttek. Hét fehér golyó és nyolcz fekete hullott abba. Balkár bég szavazata dönté el Gyáma halálát. Csak egyet kért még Gyáma testvérétől. — Ha meghaltam, vágasd le fejemet s küld el azt Gyiungyilának. — Meg fogja kapni. Azzal kivitték Gyáma béget a vesztő sziklára s ott szivén lőtték három nyillal. A lőport a cserkesz nem vesztegetheti, maga kénytelen a salétromot főzni erdei növényekből, * nagy fáradsággal,azért a lőporral takarékosan kell bánni. Nem minden nap esik egy icskéri csata, ahol az orosz mázsaszámra hagyja hátra lőporát. Balkár bég ünnepélyesen temetteté el meghalt testvérét, mert ő avar fejedelmi vér volt, kit megillet a kürtszó és a gyász ravatal, midőn sírba teszik. Levágott fejét pedig egy diszes kosárkába zárta illatos levelek közé; nem szólt senkinek arról a két könycseppről, melly szeméből kihullt, midőn e levágott főre nézett; csak előhivatott egy orosz foglyot s rábizta kegyesen, hogy ha szabadságát megakarja nyerni, vigye azt a kosarat Kizliárba Gyáma bég feleségének, mondja neki, hogy azt férje küldi. Három nap és három éjjel szólt a zene Kizliárban, vigadtak a moszkó urak, tánczoltak az asszonyságok, mert az orosz tábornoktól az a tudósítás érkezett, hogy Dargó vára rommá van téve és Samyl seregei futnak. Midőn legjobban vigadnak Gyiungyija teremében, meg *) Amaranthus paliidus.