Vasárnapi Ujság – 1855

1855-04-15 / 15. szám - Georgia utolsó királynője. Szathmáry K. 113. oldal / Elbeszélések és életképek

114 oroszlány ez, melly barlangja előtt kölykeit őrzi, s reszkessen a ki feléje közeleg. Nevetséges! — szólt közbe Lazarev ezredes — két ka­czér nöcskét kisértem szemeimmel, s e badar beszédnek közbe nem vághatok. Igen, megvallom, én nevetségesnek találom, hogy SzoltinerF barátunk az asszonyokat annyira félelmeseknek ta­lálja; még nem is ismertem nőt, kinek tekintete megzavarjon, s ki az enyém előtt ne zavarodjék . . . Illy kudarczot vallani, egy exkirálynő előtt, kinek e percztől udvari őrségét is kato­náink teszik! Pfus 1 ... Én próbát teszek . . . Vigyázz — kiáltá a távozó után SzoltinerF — a nő erős citadell, mellynek te csak egy és legkevésbé védett erődjét is­mered! ... E közben a termekben folyt a mulatság. — A szép georgiai szüzek vidáman lejtettek, a feszes katonák karjain, egy egy oleán­derek által fedett zugban szerelmi sóhajok hangzottak el; itt-ott hosszú asztaloknál bor és koczkajáték folyt, más teremben az exkirályt esetlen adomákkal mulattaták tanácsnokai; de a kép árnyoldala is meg volt : a szomorú, inkább kétségbeesett és hona gyalázatát mélyen érző királynő; a hazájuk temetésére megjelenni erőszakolt georgiai ifjak néma csoportjai, s egy egy setét arczú főnemes, ki mérgében kardja maroklatát szoritotta és fogait csikorgatá. Lazaren csakugyan átfurakodott a tömegen, s azon elbiza­kodott arczátlansággal, mellyet szemtelen embereknek tiszta tudat ád, hogy tettök nem kerülend számadás elé, a királynőt minden bevezetés nélkül megszók­tá : — Ugyan királyné miért e gyászruha és kebleden az öz­vegyi fátyol? . . Valóban szeretném, ha előttem térdelve láthat­nálak, akkor talán bepillanthatnék ama szentek szentjébe, mel­­lyet most ez irigy bársony kebleden elfedez. — Szemtelen ! — kiáltá ültéből felkelve a királynő — ez csak akkor lehetne, midőn te haldokolva feküdnél térdeim előtt. Nem messze a királynő trónszékétől összefont karokkal állt egy festői öltönyü fiatal georgiai nemes, ki az orosz tisztek dulakodását már rég figyelemmel kisérte s alig tarthatá magát a kitöréstől. Most azonban előre lépett s azon perczben midőn a királynő szavaira dühössé vált Lazarew kardjához kapott,a vad harczos Georgia fiatal herczegétől Eristantól érzé megüttetni vállait. — Csendesen — szólt amaz komolyan — a többit együtt is elintézhetjük. — Nevedet ? — kiáltá a királynő — lázadt indulattal. — Lazarew — szólt daczczal az ezredes. — Lazarew ezredes — mondá a királynő — párbajra mint nőnem, — mint királynő még kevésbbé hivhatlak, de kérd az Istent, hogy valaha szemeim elé ne kerülj ! Lazarew s a fiatal herczeg eltűntek, de a királynő­­ tá­vozni készült s e botrány miatt a teremben észrevehető zavar lőn. Az orosz főparancsnok egy távoli teremből sietett előre s a mint a zavar okát megtudta, tiszteletteljes hangon igyekezett a királynőt maradásra birni. — Uram — szólt nemesen az — nem annyit mint meghódolt királynőnek kellene, de rabnőnél is töb­bet tevék. Mentsen ki uraságod — én távozom. S valóban oda is hagyá megaláztatása helyét. Az orosz pa­rancsnok hajadon fővel kiséré ki a legalsó lépcsőfokig; aztán visszatért; ő nemcsak katona, de egyszersmind diplomata is vala, ki Lazarew tette feletti roszalását nyiltan kijelenté­s az ezredest megdorgálni elhatározá. A párbaj megtörtént. Lazarew könnyű sebet kapott, de fel­kötött kézzel is részt vett a mulatságban, kitéve pajtásai bo­szantásainak, kik a szép királynő boszujával fenyegeték. Az estély reggelig tartott. Egy ország torának csak hosz­szabbnak is kell lennie, mint minő az egyes emberé. II. XIII. György gyarló ember volt, kit pár kegyencze orránál fogva hordozott s kit gyenge pillanataiban oda lehetett hajtani, hova a fölötte uralgó hatalom akarta. De ember és férj volt, ki vesztegetések által megközelíthet­len nejéhez még­is, mint gyermek ragaszkodott, s ki tudja, nem fogja-e e kevély, férfi természetü és hónát imádó nő a gyönge pillanatokat szintén felhasználva, az ő fegyvereit örökké tenni arra, hogy férjével a kikényszeritett lemondást visszavonassa s népének kihirdettesse, hogy : „ime én, ki eddig az voltam, újra király akarok lenni ! s országomat a moszkónak el nem adom." S ha ez nem történik is, de XIII-ik György csakugyan élő valóság, ki Tifliszben királyi palotát tart, magát királynak nevezi s gyermekeit ugy hivják, hogy „korona herczegek." Szerencsére az élet gyakran ürített élvpoharai a derék ki­rály erejét igen is kimeriték s minden lehetőség oda mutat, hogy nem fog sokáig élni. Ez időközi vigalom, hadi mutatványok és lakomák törték be. Perezre sem szabad Georgia királyának unatkoznia ! Ha a bacchanaliák nem tetszettek, ott voltak Mars hadisten mutatvá­nyai. Kedvéért az egész vidékről csapatösszevonások történtek s Tiflisz előtt egész ütközetek folytak le, víg zene, dörgő ágyuk és ropogó fegyverek zajában, csakhogy a királyt mulathassák.. A jó emberek! A királynő mindezekben nem vett részt; visszavonulva élt palotájában, gyermekeivel és gyermekeinek. Jól tudta, hogy azért még álmai után is hallgatóznak; még saját gyermekeinek gondviselője s dajkája is meg van vesztegetve. Félnie kellett, hogy elcsábitsák saját fejét, hogy az szive akaratát ne kövesse. Egy napon herczeg Eristawot hivatá, ugyan azt, ki érte Lazarewwel párbajt vivott, hogy e tettét személyesen megkö­szönje. A fiatal herczeg megjelent; óvakodva tekintett körül a szo­bában s midőn meggyőződött, hogy csak ketten vannak a te­remben, királynője lábaihoz borult. A hazafi­ fájdalmak elönték szivét és elrabolták a hangot ajkairól. — Eristan! — mondá a királynő, asztaláról egy gyémánt mellttt fölemelvén — tetted nem érdemel köszönetet, tudom nem is vártad azt; az utolsó georgiai férfi megteszi azt az utolsó georgiai nőért; miként ne tenné meg az első, az elsőért ? Eristan a királynő öltözetének szegélyét vonta ajkaihoz, olly szép és olly boldogitó volt a királynő mondása, melly a fölülmulhatlan szépségű ajkakon pergett alá . . . Vele összeha­sonlittatni, egy sorba emeltetni! . . — Parancsolj, királynő , véremmel, életemmel! — mondá reszketeg hangon a nemes s viharosan emelkedő férfias keble mutatá, hogy mit mondott nem a phrasis kedvéért vala mondva. — Eristan!­ — folytatá a királyi hölgy — vedd azon est emlékeül e gyémánt tűt. A tű jelentse a sebet, mellyet kap­tam, a kő a kebel állapotát, melylyel azt viselem. — Mit tehetünk érted oh királyném? — kérdé a nemes, résztvevő arczczal s az elfojtott indulatok miatt csaknem ful­dokolva. — Eristan! — mondá a nő s szemeiből forró könyük pe­regtek alá. Eristan­­ kezdé újra csodásan megváltoztatott hangon, mi­közben idegenül nézett körül a teremben — tekints sze­meimbe ; vésd emlékedbe mit látsz és hallasz s beszéld el azt Georgia népeinek ! — Én boldog vagyok ! . . Egy pillanatra meg kellett a szilárd hangot szakitnia, hogy forró könyeit, mellyek szép arczain árként omlottak alá kendő­jével felfoghassa. — Igen — folytatá magát összeszedve — én boldog va­gyok. A nagy czár bőkezűen látta el konyhámat, háztartáso­mat ; férjem vigalmak — és én gyermekeim között élek, kikről a nagy czár szintén gondoskodni fog. Igen — mondá keserű pathoszszal a királynő — meg van igérve, hogy az udvari ne­mes apródok közé fognak fölvétetni! . . . Azért — szólt tovább fölemelt kézzel — a nemzet csendesedjék le és legyen meggyő­ződve, hogy e sziv, ő felsége a czár irányában csupán csak hálá­val doboghat! A királynő felemelt kezei, mintegy véletlenül asztalán lévő tőrére hullottak, mellyel felragadva rövid köszöntés után indu­latosan távozott belső szobái felé. Kristán megkövülve állt ott. Talány volt e nő, ki a kulcsot önmaga nyújtá kezébe, de e kulcs olly titkokat rejthetett, mel­­lyeknek megfejtése a megfejtő életébe kerül.

Next