Vasárnapi Ujság – 1855
1855-04-29 / 17. szám - Georgia utolsó királynője. Szathmáry K. 130. oldal / Elbeszélések és életképek
130 az ur, és az erő és a hatalom; azért magyar főur kötelessége az, hogy birtokát megtartsa. Harmadik hivatása magyar főúrnak a honi miveltség előmozditása. Hogy a hazai ügyet harmadik helyen emlitjük, az nem Ürményi József miatt történik; ő nála bizonyosan első helyen áll az, hanem az okoskodás természeti rendjénél fogva , saját magasabb miveltség nélkül kevéssé várható, anyagi tehetség nélkül keveset használható a nagy tettekre hevülés. Ürményi József nevével mindenütt találkozunk hazánk szellemi előhaladásának útjain, a nemzeti könyvtár, a színházi nyugdíjintézet , a római s hellen remek irók kiadásai, a drámabiráló választmány legbuzgóbb pártolójukat találják benne, ki bölcs szóban és erős tettben nyilvánitja pártfogását. Mindazon vállalatok, mellyeket a nemzet tömege nem kezdeményezhet , főurainktól várják megindittatásukat. Ha rendbehozták saját javaikat, lássanak a nemzet gazdasága után is. Hisz ez az ország egy közös javadalom, mellynek nyereségét s veszteségét mindnyájan érezzük. Mellyik hazafinak ne jutna eszébe, midőn a budapesti lánczhidon, ez épitészeti remekén az ujabb kornak végig halad, annak létrehozója, a nagy Széchényi neve. Nemsokára e merész remekműnek egy másik társa leend, a buda várhegy alatti alagút, melly gyors emelkedésével meglepi a közönséget. A ki e pompás tágas boltozat alatt végig fog haladni, jusson eszébe Ürményi József neve, ki azt létrehozta, s jegyezze fel magának, hogy az erős honfi akaratnak még a hegyeket áttörni sem lehetetlen. És végre, ha akar valaki jellemében szilárd, becsérzetében tiszta, barátságban hű, magányéletében dicsérendő férfiút látni, nézze Ürményi Józsefet, s vegyen példát róla. —i —r. Georgia utolsó királynője. Regényes életrajz. Irta P. SZATHMÁRY KÁROLY. (Folytatás.) IV. XIII. György, Georgia utolsó királya nem volt többé. A kormányzó gondoskodott, hogy tetemei a lehető fénnyel takaríttassanak el és halálának hire mentől gyorsabban elterjedjen az országban. A király halála gyors és véletlen volt. Az orosz tábornokok egyikétől adott lakomán volt, s haza jöve rögtön rosszul lett, ugy hogy mire neje — a kit magához kéretett — szobájába ért, már nem volt többé. Az orosz orvosok szélhüdésről beszéltek. A királynőt e csapás igen súlyosan érinté. Az ő és György király közötti viszont ugyan, — mint képzelhetni — nem szerelem fűzé össze, de Mária hű volt gyermekei atyjához, eltűrte gyöngéit s mindenek fölött mélyen érzé a veszély nagyságát, melly országát és családját érendi a jóllehet csak névszerinti király kimultával. Már a temetést követő napon boszankodva vette észre, hogy a szolgálattevő orosz tiszt és a tiszteletőrök a kapuktól eltüntek, de az udvart annál nagyobb serge lepé el az idegen, gyanús arczoknak, ugy hogy alig volt pillanata, mellyben kémlő hiuzszemekkel ne találkoznék. E közben az idő röpült s Mária mind közelebb látta a fellegeket, mellyekből a villámok reá és családjára fognak lecsapni. Közhelyeken gúnyosan mosolyogtak feléje; saját személyét körző, de a kormány által fizetett cselédei nem egyszer szemtelenül viselek magokat s bár mindezt büntetlenül nem hagyá; bár látszólag e csekélységeken fölülemelkedett , — lelke e szünteleni izgatottság miatt tulfeszült már s alig volt egyetlen hely, hova a kémszemek elöl bár pillanatra magát kipihenni félrevonuljon. Azon nap alkonyatán, mellyen öt mély gyászban újra megpillantjuk, lelke épen különös teher alatt nyögött, mellyet magának sem tudott megfejteni s melly mégis lidércz-nyomásként perczröl perczre növekedett. — Előérzet ez, vagy a kiállott szenvedések utóizlete ? — kérdé önmagától, s hogy némi szórakozást találjon, — felnyitá ablakait. Alant az est hűsét élvező sétálók hosszú sora vonult el. Nők, kik „szöszfejű" oroszokkal igen is hamar megbarátkoztak, haza siető kalmárok, hivatalnokok és futosó gyermekek; a georgiai nemességnek alig lehetett példányát találni. De íme, mégis, itt jön egy. Maga a királynő nevét bizonyos ünnepélyességgel suttogja : „Kristan herczeg, az én nemes bajnokom"! . . . Aztán úgy látszik, mintha rögtön valami új eszme ragadná meg . . . Egy mellette álló kaméliáról zöld levelet tép le s pillanatra visszalépve, arra mentőjével e szókat jegyzi : „beszélnem kell veled, e perezben". Egy hitvány zöld viráglevél ... ki venné észre? . . . Mind más, ha virágfüzér, vagy legalább egy szál illatos narancsvirág volna; — de KristaAv mit tehet róla, ha czipőjéről épen most kell a port levernie és a hulló zöld levél esetlegesen épen ujjai közé esik? . . . Perez múlva a királynő előtt állt, ki saját merészségétől maga is megijedve, csaknem rémült arczczal fordult hátra. — E helyen — szólt sebesen — egyetlen perczig sem vagyunk bátorságban. Kövessen ön az imaterembe, és öltsön ollyan arczot, mintha sürgős, hivatalos dologban járna; lesz gondom reá, hogy arczomról ítélve önt mindenki alkalmatlan tolakodónak tekintse. Több szobákon és termeken mentek át, míg végre azon kápolnául rendezett helyiségbe értek, hol a királynő — mint mondá — végre magát bátorságban érezheté. — Eristan! — szólt egy templomi zófára ülve — én elhagyatott, barátnélküli lény vagyok ; felvállalhatja-e ön e nemes, de veszélyes kötelességet? — Asszonyom, királyném! monda megindult hangon a herczeg, éltem azon pillanatától fogva, hogy először megláttalak, életem és vérem tied. — Egy idő óta — vágott közbe a királynő — különös előérzet nyom : érzem, hogy itt valami rettentő fog történni. Eristan légy pár napig a palota közelében ez egyedüli kívánságom,— nem koczkáztatni, oh nem, de ha megtörténik, minek történnie kell, legyen ki azt országomnak megmondja és hazám által megboszuljon. Oh, mert látom, érzem én, hogy itt illy dolgok fognak történni . . . Ne hagyj el engem Eristan! . . . — Elhagyni? . . . királynő — kiábá az ifjú térdre bocsátkozva — büntess meg vakmerőségemért, de az Isten meghallgatta a miért imádkozom , hogy veled ez életben még egyszer tanullan beszélhessek, s én botor volnék, ha lelkemnek ez utolsó horgonyát elbocsátanám . . . Hallgass meg. Emlékezel-e még, midőn az Alagos hegy-völgyein mint gyermekek játszánk ? Jut-e eszedbe midőn egykor egy csörtető kígyótól megijedve, isszonyu mélység felé hanyatlottá s csak az én erős karjaim tartanak fel? Midőn kedvedért összevéreztem magamat a bérczeken s gyermekszeszélyed teljesítésére, mint, madár függtem a legvéknyabb fenyű hajlongó tetején ? . . . Oh, én mindezekre olly jól emlékezem ! . . . A királynő némán nézte a lábainál térdelő ifjút, kinek nemes vonásaira halvány fényt vetett a kápolna ablakán utoljára beköszöntő napsugár. S midőn így , annak lelkes szemeibe, simán elömlő hajfürteire tekintett, úgy tetszett neki, mintha életében most először, egy soha végig nem gondolt vágya teljesülne; szerette volna, hogy e perez véletlenül tartson; mindég hallja az ifjú édes beszédeit, s ott lássa őt mellette, lábainál, míg az érzékek működése megszűnik s a szem nem látand, a fül nem fog hallani többé! Az ifjú folytatá : Igy éltünk mi vidáman, örök játékban, örök gyönyörűségben. Egy napon azonban csak elraboltak körünkből s midőn szomorú arczczal palotátokba tolakodva, annak okát kérdem, atyád, a büszke dán e szavakkal utasított el : Játszótársadat nem látod többé csak koronával fején, mint királynédat; felejtsd el a napokat, mellyekben őt, mint játszótársadat tekintheted. Ez idő óta királyném csak vándor vagyok ez élet utain. — Meg-megvilágosodva, mint a hold, ha napomat látom, s elsötétülve, ha az távozik tőlem.... Azonban végre is sziveinknek egy