Vasárnapi Ujság – 1855
1855-06-17 / 24. szám - A magyar zenéről. Szénfy 186. oldal / Müvészet
„Itt vagy mégis szép leánykám, rózsaszálam , Fázol-e még ? Félsz ? ne félj, hisz itt vagy nálam, Gondolod, hogy odadnálak A halálnak , Hogy letörjön?" . . . Szegény Basa Tamás, örjöng! „Azt beszélik, hogy meghaltál! . . . Eltemettek, Elevenen a sötét sirboltba tettek, Száz mécs égett, Karénekkel vittek téged .... — Azok a fejér apáczák nem szerettek ! Mért valál nálok fehérebb liliomszál? Azt hiszem , hogy szeretnék ha halva volnál, De én sirodat betörtem, megraboltam, S mig aludtál, kihozálak, élve holtan! Alugyál még, alugyál itt, puha ágyban, Édes apád vetette azt illyen lágyan, Meg ne tudják Hálótermed titkos útját . . . Bad törnének A gyilkos fehér testvérek . . . Nem, nem adlak vissza nékik, édes szépem! Ha klastromba méssz , leányom ki lesz nékem? Lángot, lángot! Felégetem a világot! Csak a te hálószobádat hagyom épen!" S már nem suttog Basa Tamás. Hangja felzúg, A sirboltban visszazengi minden zegzug, A mécs, a mint lehe fújja, Reszket újra, És ki alszik . . . Csak az átkozódás halszik. Jó a hajnal . . . Basa Tamás ül nyeregbe, Öltözik nehéz sisakba, fegyverekbe. És megindul száz lovassal, Tűzzel vassal, Hat ágyúval a nagy úton megy zörögve. Nem törökre, nem tatárra, Moldovába : Hanem megy, mint him oroszlán, nagy buvába, Boszut állni lánya végett Pusztit, éget S merre vonul, Minden zárda lángba borul. Ingadoznak minden tornyon a keresztek, Minden oltáron a lámpa félve reszket, Az oltár-szentség kiszórva Szennyes porba; A papok a vérbe, lángba odavesztek. Mintha indul a Nemere észak felől Erdő mező ki nem állhat dühe elől, Vad robbajjal A síkságon végig nyargal; Basa Tamás Nyomán ugy ment a pusztulás. De a vad szél, melly kitöri a cser-ágot, Megkiméli cser tövén a kis virágot : — A szent fátyol Szüzeit a bősz Basától Ha reátok törhet , senki Meg nem menti. Szörnyű kardját sziveikbe mártja mélyen, Bosznját lecsillapitni őrült kéjben , „Hova tetted a leányom, Szép bálványom? Igy kiáltoz, Hangja vészt s a kard halált hoz, S nincs körűlbe már szentegyház, zárda épen Átment rajtok Basa Tamás, bősz dühében. S a keresztnek , Mellyet köny és vér keresztnek, Napja immár lemenőbe' Háromszéken. 186 De kifárad a zivatar dühe végre, A Nemere visszavonul rejtekébe; Basának is elég volt már Annyi oltárt Összedűlni : Ideje már elvonulni. Ott ül újra, egyedül van várlakában. Búsan ég a gyenge mécs az éjszakában. Újra ott áll Asztalán a drága zsoltár, S Szent Dávidnak dalait mondja magában. Őrjöngése csillapul és vad szivének jobb érzési lassan-lassan visszatérnek. És az átok elhal ajkán, Megmaradván A mély bánat : „Oh mivé tettem hazámat?" — S újra indul; már nem őrült mint előbb volt. Tudja, érti már hogy édes lánya megholt. Elsiratja, De gyémántok könyharmatja, S ékes szentegyházzá lesz a néma sírbolt. S valahol csak egy templomot dönt e porba, Felépiti, visszahelyzi újra sorba. De reájok nem helyeztet Szent keresztet, S nem más oltárt : Csak egy bibliát s egy zsoltárt. Jó nyugatról mint a hajnal ragyogványa A megujult tiszta hitnek tudománya, S a gondviselés kezében Lesz e képen Eszközzé a Basa Tamás halt leánya. Ott aluszsza csendes álmát a leányka. Sírboltjában az igaz hit örök lámpa. Mély sírjából Századokra kivilágol, S mindig uj, és mindig ifjú marad lángja. Szász Károly: A magyar zenéről. I. A polgárisult világ ösztönszerűleg tör a miveltség felé, melly a nemzeteknek nemcsak anyagi jólétet, de irányadó s tiszteletet gerjesztő felsőbbséget is szokott mások felett kivivni. A miveltségnek alapja az ember munkássága, s a szerint, a mint ennek tárgyai a hasznos, szép és igaz lehetnek, — a miveltség műipar, művészet s tudományról feltételeztetik. E háromban nyilvánul szellemünk teremtő ereje, melly polgárisult s a fiatal és férfikort elért nemzeteknél bizonyos czélból és czélra működik. Mellyik polgárisult nemzet volna tehát az , melly a miveltség után ne törekednék, vagyis a műipar, művészet s tudomány terjesztésén, fejlődésén s virágzásán ne buzgólkodnék. Hogy a magyar a polgárisult s már a férfikort is elért nemzetek közé számítandó, kétségkívüli dolog; azonban a miveltség említett három tényezőinek s ezek igényeinek, hogyan s menynyiben felelt meg eddig, — az már más kérdés. Mellőzve ezúttal műiparunk s tudományunk állapotát, egyenesen átmegyek a művészet azon ágára , mellynek homlokán a magyar jellemvonás (typus) még a legszeplőtlenebbül ragyog; melly a nemzet előtt olly kedves s annyira szivéhez forrott, hogy nélküle talán nem is tudna felvidulni; melly már olly sokszor volt a nemzet érzelmeinek egyetlen menhelye s tolmácsa, mellyet még eddig vig s komor napjaiban soha el nem hagyta; — átmegyek a magyar zenére. Édes, kedves, szép magyar zeném! Voltak olly szomorú idők, midőn téged a nemzet nagyai palotáikból kiűztek, s te az érzelem fagya elöl csárdákban valál kénytelen keresni menedéket ! Szomorú természetellenes dolog az, midőn az anya legjobb