Vasárnapi Ujság – 1855
1855-09-23 / 38. szám - Barnum (kép). Hegedűs 299. oldal / Nevezetes személyek arczképei és életirásai
— csak nevess ki, megtörtént rajtam, mit mondani is restelek, a boros üvegek mellett, arczomat a tenyerembe rejtve sírtam, mint a gyermek. Jancsi szavai annyira őszinték voltak, s olly ismert állapotot mondott el, hogy Juliska korán sem nevetett azok hallattára, hanem örömtől sugárzó arczczal, s könybe lábbadt szemekkel kérdé : — Ugye Jancsi, ha ezentúl olly furcsán érzed magad, nem mégy a kocsmába ? — Nem. — Válaszolá Jancsi édes hangon. — Hanem eljövök hozzád. . . . . hiszen úgy is az annak az oka, mert nagyon szeretlek. Az elpirult leány váltig szeretett volna valamit felelni, de szemérmes ajkai szót hasztalan kerestek. Juliska, Juliska! — Hangzott ekkor Sára asszony szava a konyha ajtóból. — Mikor látlak ismét? — fogá meg a leány kezét Jancsi. — Az nem tőlem függ. — Válaszola a leány mosolyogva. — Jó éjszakát Jancsi. — Jó éjszakát Juliska. — Búcsúzott el Jancsi. (Folytatjuk.) farnius életéből. Közli : Dr. HEGEDŰS. (Folytatás.) Uj-Yorkbani létem, rosz kereset és költséges életmód mellett, forrásaimat csakhamar kimerité, ugy hogy rövid idö alatt ismét olly szegény valék, mint valaha. Eddigi vállalataimnál csak a jelenről gondoskodván, a jövőről pedig megfeledkezvén, súlyosan kezdem érezni ebbeli könnyelműségem következményeit. Ez időben értesültem , miszerint a Skudder-féle múzeum eladandó. E ritkasággyüjteményt többször meglátogatom, mialatt azon gondolatra jöttem , hogy ezzel ügyes kezelés mellett, biztos üzletet lehetne megalapítani. — Meg kell tehát szerezni, gondolom magamban, de mivel ez volt a kérdések kérdése. Tervem éjjel nappal foglalkoztatott, míg utánjárásom folytán sikerült kitudnom, hogy az épület ura Olmsted a bomlásnak induló muzeum fentartását óhajta, hogy termei legalább egy időre meg ne ürüljenek. Őt kellett tehát közbenjáróul megnyernem. Őt személyesen megkeresni nem lévén tanácsos, levélben értesítem szándékomról,kiemeltem saját érdekét, s egy találkozásra felkértem. Néhány nappal utána meghívását kapván , nem mulasztom az általa kijelölt órában pontosan megjelenni. Pontosságomért megdicsérve, nyájassággal fogadott s midőn tervemet, melly szerint számomra a muzeumot megvásárlaná, én pedig a vételárt részletekben, a lakbérrel együtt letörleszteném, előterjesztem, azt azon feltét alatt, ha kezest vagy biztositékot állitani, illetőleg kimutatni képes volnék, elfogadni ajánlkozott. — Barátim voltak ugyan, de ollyan, ki 12,000 dollárig értem kereskedhetett volna, nem, — említem tehát fekvő birtokaimat, — de fájdalom, ezek betáblázásokkal terhelve valának. „Csak egy, tiszta adósságtól ment birtokot birna felmutatni, kedves Barnum ur, s a szerződés meg volna kötve, különben sajnálom, alig lesz belőle valami." Sorsom válpontjához ért! Most vagy soha,gondolom,s gondolatomban végigjártam apró birtokaimon, mindnyájan el voltak tetemesen adósitva. Egyszerre eszembe jutott a repkénysziget s most, midőn tőle függött jó vagy bal sorsom, ismét olly szép, olly bájos volt, mint millyennek gyermekálmaimban láttam. Határzatom gyors volt. Rövid szünet múlva kijelentem , miszerint Connecticut államban öt holdnyi földem van, mellyet semminemű adósság nem terhel. „Jól van, hogy vette, kedves Barnum?" kérdé Olmsted mindinkább derülő arczkifejezéssel. „Öreg atyám ajándéka volt ez", felelem. „Gazdag volt ön nagyatyja?" „Nem épen, de környékünkben vagyonos gazdának tartatott s mint keresztfiának, ki nevét viselém, ajándékozá e kis birtokot." „Ez szép volt tőle, — de ön e földtől mint emlénytöl aligha fogna szivesen megválni, nemde?" kérdé Olmsted kémlelő, veséig ható tekintettel. „Nincs is szándékom s nem is kellend tőle megválnom, mert részletfizetéseimet pontosan teljesitendem." A határzott s bizalmas hang, mellyen e szavakat mondom, tetszését annyira megnyerte , hogy az üzletet megköté s néhány apró akadály szerencsés legyőzése után 1841 december 7-én a jelenlegi híres „amerikai muzeum" birtokosa valék. Tervem első fele a muzeumot pénz nélkül megszerezni sikerült, de most a másikról kelle gondoskodni, nehogy egész eddigi munkám semmivé legyen. Széna vagy szalma? volt a kérdés s kézzel lábbal kezdek tervem második felének kivitelén, a vételár kifizetésén dolgozni. Költségeinket négyszáz dollárra mérséklem, meleg ételt csak vasárnaponta ettünk, s lakásunkat is a múzeum egyik zugába tettük át . Olmsted egyszer ebédnél talált, s midőn látná, hogy csak kenyér s egy darab hideg sültből állna, vállamra veregetve mondá : „Nem adok egy évet s ön a muzeum tulajdonosa", valóban igy is jön. — Hogy ez azonban sikerüljön, tevékenységem, leleményességem szünetlen működött, s csak is igy lehetett az elhanyagolt muzeumból valami. — Heted hét ország ritkaságait gyüjtöm , s azon kívül naponta néhányszor különbféle mutatványokkal mulattatom a közönséget. Volt is ám mit hallani, látni, tanult ebek, munkás babák , zenészö czigányok, tánczoló vademberek, fehér szerecsenek, vastag gyerekek, óriások, törpék, ködfátyolképek, panorámák stb. stb. szüntelen változatossággal folytonos izgatásban járták a közönséget. Volt gondom, hogy intézetem ne csak mulattató de tanúságos is legyen; a könyvtárt bövitém, az olvasó termet nagyobbitám, szép állatseregletet gyüjték, mellyben a föld minden ritka állata látható volt. — Rendkivüli mutatványok sem hiányoztak, miket óriási falragaszok, tarka lobogók, diszmenetek s a velem szövetséges hírlapok hasábjai hoztak a közönség tudomására.— Illy rendkivüli mutatvány volt a ,,Niagara zuhataga természetes vizzel, s a „Japáni tengeri szüz." Az elsőt Grain nevü gépész készité, a hires zuhatag mintájára. — A mű magába véve csinos, de a viz esése csak 18 hüvelyk lévén, mint az óriási tünemény kisszerű majmolása nevetséges volt. — Próbára mégis megszereztem, s csakhamar óriás falragaszok hirdeték, miszerint Barnum ur utánjárása folytán, a Niagara esését látni lehet, anélkül, hogy száz mértföldnyire kelljen utazni, s százakat költeni az útra, minthogy egynegyed dollárért az múzeumában látható. Ki ne óhajtaná egynegyed dollárért a Niagara esését, habár csak kicsinyben is látni ? Nem csoda tehát, ha tolongott a közönség. Legnagyobb része ugyan várakozásában csalódott, de kárpótlásul az egész muzeumot megnézhette, s ugy senkinek sem volt oka panaszra. — Egy napon Klark, a „Knicker boker" czimü gúnylap szerkesztője látogatott meg s a Niagarát kívánta megnézni .Volt okom hinni, hogy lapjában a zuhatagért kigúnyoland, de mit volt tennem, az eséshez vezetem. — Egy ideig komolyan nézte a nevetséges látványt, s végre kijelenté, hogy a gondolat valóban eredeti, hogy illyesmit még eddig soha nem látott, s mint reményli, nem is látand soha. Akár a villám simitott volna, akár ezt halljam, majd bálvánnyá váltam, midőn elhagyott. — Nem tartá azonban érdemesnek e tréfát lapjában érinteni, s keresztyén szeretettel hallgatott a hires zuhatagról. Alig mult néhány hét s Klark ismét nálam terem : „Kedves Barnum, hallom ön birja azon buzogányt, mellyel Kook kapitány megöletett.—Nem lenne olly szives megmutatni, rég óhajtám már e nevezetes ereklyét látni." „Ó igen! megvan, mondám, tessék csak egy kis türelemmel lenni! ezzel felsietek fegyvertáromba egy csomó indián buzogány közül kiválaszték egyet, mellyre egy darabka papirt erősiték e felirattal „Kook buzogány." Leirva Klark kezébe adám a súlyos fegyvert, ki gondos figyelemmel végig nézvén kérdé, valljon bizonyos lehet ö, hogy ez ama buzogány, mellynek csapásai alatt mult ki Kook ?"