Vasárnapi Ujság – 1855
1855-09-30 / 39. szám - A pásztor legény. Szabó Márton 306. oldal / Elbeszélések és életképek
307 — Jó reggelt, Juliska. — Köszönt Jancsi, arczán az öröm szelid kifejezésével. — Isten hozott, Jancsi. — Fogadá el a köszöntést Juliska csaknem siró hangon. Hogy történt, hogy nem, néhány percz múlva szépen egymás mellett ültek a gyepágyon. — Juliska, és a pásztorlegény. Jancsi soha sem tetszett még a leány előtt olly szépnek, mint e pillanatban. A fehér fürtökkel hullámzó csóvált irhás suba, széles selyem szalaggal szegett pörge kalap, apró gombokkal kétsorosan megrakott csinos atlasz mellény, a legényesen meghúzott sarkantyús új kordovány csizmák, mind megannyi figyelmet ébresztő mellékdolgok voltak, mellyek a szép növésű legényt Juliska szemeiben páratlanná tették. Sugár Janicsit nem ok nélkül tartották a faluban elsőnek, s méltán megállt rajta minden szem, ha végig ment az utczán. A legény és a leány hosszasan szótalanul ültek egymás mellett. Mennyi öröm, mennyi boldogság volt ezen néma együttlétben. — Juliska, te ma olly szótalan vagy. — Szakasztá meg a hallgatást Jancsi. — Mint te — válaszolá a leány szeliden. — Az más, ha én gondolkozó vagyok, annak oka van. — Talán neked is rosz álmaid voltak ? — Nem. — Felele Jancsi röviden s örömtől ragyogó szemeit a leányra függeszté. — Oh, nekem igen rosz álmaim voltak. — Istenem, hát az angyalok is álmodhatnak roszat? — Jancsi, te úgy beszélsz, mint egy pogány. — Válaszolá Juliska, szemeit lesütve. — Majd megtérítesz Juliska, hanem hát mond el, mit álmodtál, mert az álom, mit az ember Pünkösd éjjelén álmodik, jelentőséggel bír. — Elmondom, aztán nevess ki, én magam is nevetem, hiszen csak álom volt. Egy virágos völgyben jártam, csöndes este volt, a leáldozó nap reszkető sugarai megaranyozták a mezőt, a virágokat, a fák leveleit, olly különös volt minden, szellő nem fájt, a patak folyása megállott, a madarak megszűntek csevegni; azt hittem, az angyalok országában vagyok. Ibolyából koszorút kötöttem, s a virágfüzér ölemben galambbá változott, tolla fehér volt, mint a hó, de olly félénken simult hozzám, hogy szinte megrettentem. A szelid fény egyszer csak átláthatóan komor szürkületbe ment át, kígyók sziszegtek, varjuk károgtak körülöttem. A magasban egy tányér alakú fekete felhő kerekedett, s ezer meg ezer kisérteti alakot véve, ereszkedett lejjebb. A galamb kirepült kezemből, a felhőből egy kánya bontakozott ki, s a halálmadár rémes huhogásával üldözte mindenütt, galambomat megmenteni akarva, hegyen völgyön futottam utána. Eltűnt örökre, én egy meredek szikla csúcsán álltam, alattam felhők úsztak, mellyekben villámok égtek, s a megmérhetetlen mélységben jégeső zuhogott. A vakitó sötétségen pillanatra átfutó villám fényénél téged láttalak közeledni, neveden szólitálak, te nem feleltél, a szikla inogott alattam, oh, ez iszonyú volt, a mint fölébredtem, a halál verejtékét érzem homlokomon. — Álmod hazug volt Juliska — fogd meg a leány kezét Jancsi — én megmentettelek volna, te vagy a hibás, mért ébredtél föl; — s e szavaknál reszkető kezei egy karikagyűrűt vontak a leány ujjára. — Jancsi, ez a gyűrű ? — Kérdé Juliska alig érthető tört hangon. — Jegygyűrű. — Jancsi — zokogott a leány, többet nem tudott szólani. Fejét a legény keblére hajlitá s ott sirt sokáig. Ott sirt volna még tovább is, ha az öreg Sugár, Jancsit nem szólitja. — Menjünk, fiam. — Menjünk? — tekintett apjára Jancsi kérdőleg, csaknem kővé válva. — de hát hova menjünk? — Haza, honnét jöttünk.—Válaszolá az apafojtott indulattal. Jancsi örömest tetézett volna kérdést kérdésre, de apjának arcza olly komor, olly hideg volt, hogy nem merte kérdezni, s szótlanul követte. Az egész után hallgattak. — Apám — szólott Jancsi szomorú előérzettel, amint hazaértek — kosarat adtak? — Kosarat. Egy ideig némán állottak szemközt egymással az apa és fia? * — Kosarat adtak nekem ! — monda kis szünet után Jancsi szívmetsző fájdalmasan..— Hát nem vagyok én eléggé becsületes ember, hogy a leányt tőlem megtagadják ? — Azt nem is mondták, hogy nem. — De hát mit mondtak ? — Hogy Juliska még fiatal. — fiatal, hát nem vagyok-e én is fiatal ? hisz ez csak ürügy, elutasító levél a kosárhoz. — Én is azt tartom. Meglehet, elkéstünk. — Nem — tevé utána Jancsi gondolkozólag, — én már hónapok óta szeretem Juliskát, s szülei annyira kedveztek, hogy alig találták helyemet, ha hozzájuk vetődtem. — Vagy kiütött a nyeregből valaki;—szűré a boszos öreg fogai közt a szót — mert a fehér cseléd ollyan mint az áprilisi idő, minden órában változik. — Gyanúm valósult — szokta homlokára Jancsi mind a két tenyerét, mintha a fejét égető szégyent akarta volna elfojtani, — lány hűség, szerelem, jó éjszakát! A falu végén, a többi házaktól csaknem egészen elkülönözött viskóban lakott egy vén asszony, kerülte őt minden jó keresztény, mint afféle bűbájost, ki, a pórnép hite szerint, az ördöggel czimborál. A vén asszony földszintes ablakában, perczegő avas zsírral töltött mécses virrasztott pisla világával. Éjfélt kiáltott az éjjeli őr, midőn Macskás Panna mindig nyitva álló vityillójába egy köpenybe burkolt idegen lépett be. — Ej ej, ispán uram? — vigyorgott a banya vendégét fölismerve. — Ugyan mi szél hajtá ide ? Felelet helyett a vendég gondosan körülnézett. — Oh, ne tartson semmit — bátoritá a vén asszony — illy órában, jó lélek nem mer erre csak közelíteni is, biztosabban érezheti magát nálam, mint a templom kriptájában. — Mi hajtott ide, Panna asszony? a szerelem szele. — Oh, lelkem, vén csont vagyok én már arra, hogy az illyetén bolondságoknak a fülemet megnyissam. Inkább hallják azok, nemde, a tallérok csengését? válaszolá a vendég zsebét tréfásan megrázva. — Okos embernek a beszéde is okos. De hát mivel szolgáljak, hogy azoknak a talléroknak szinét megláthassam? Panna asszony, házasodni akarok. — Értem , hja , előbb utóbb el kell járni az embernek egyszer a bolondját, hát most már csak szemelni kellene? — Szemeltem én már magamnak , csak hogy a dolognak egy kis bökkenője van. — Más szóval, a leány is szemelt már valakit magának. — Most az a kérdés, hajlandó volna-e Panna asszony velem szövetkezni? lamit. — Jó pénzért két kézzel, na reggelig majd gondolok va! — Köszönöm, a gondolkozást én nem bízom másra. — Ugy hát én csak ötödik kerék lennék a kocsiban? — Nem úgy néne, nekem egy rágalmazó nyelvre van szükségem, ollyan nyelvre, mint Macskás Pannáé, no, nem megtiszteltetés ez ? — Oh, lelkem, ami azt illeti, csak bízza rám magát, az én nyelvem már hetven év óta van gyakorlatában e szép mesterségnek. — Hallgassa meg tervemet : Bokros Mihály hiú, tudákos, politizáló kikopott mesterember, ezt behálózni nem sok bajba kerül; nagyobb munkát ád Juliska fejét elszédíteni, s szeretett Sugár Jancsiját az útból eltávolítani. — Bizony, lelkem ispán uram, nem tudom én, lesz-e belőle valami vagy semmi; nagy fába vágja a fejszét, ki Jancsival összeköt. —Mindennek van módja — válaszolá az ispán gondolkozva — az apát olly költekezésbe bonyolítom, hogy csak azon veszi