Vasárnapi Ujság – 1855
1855-10-14 / 41. szám - Életképek a mai napokból. Jókai Mór III. 322. oldal / Elbeszélések és életképek - Hazatérés. Tóth Kálmán 322. oldal / Versek
322 Ki ne ismerné a mult évben kiadott István bácsi a jó házigazda czimü jeles népkönyvét, melly utat készitett az idén 1856-ra kiadott István bácsi naptárára, melly megjelenése után két hétre már második kiadást ért. Ugyanez évben jelent meg tele Szivmivelő beszélgetések ifjúság számára. De mig a népnevelés pályáját irodalmi téren illy szorgalommal és sikerrel egyengeti, addig elemi és reáliskola igazgatói szép hivatalának körében teljes igyekezete, erélye és buzgalmával folyton a gondjaira bízott iskolák korszerű rendezésén munkálkodik. Budapesten nincs egyetlen jótékony egylet, melly tagsággal meg ne tisztelte volna, sőt a bécsi és párisi bölcsőde-egyleteknek is választmányi tagja, a Szent-István társulat pedig, kiadandó Pázmán füzeteinek egyik szerkesztőjéül nevezte ki. E tények elősorolása után szükséges-e még egyebet felhoznunk e jeles férfiú érdemei kiemelésére? — A nevelés alapja az emberiség és államok boldogságának és Majer István egyike azon úttörő férfiaknak, kik honunk nevelésügyének olly kevéssé mivelt mezején fáradhatlan munkás kezeikkel a felvirágzás magvait hintik el a hazai földbe. Életképek a mai napokból. •TÓKAI MÓRTÓL. III. Egy népnevelő• / jének. Ötven esztendeig volt fáradhatlan munkása az Uj kert Azok az emberek, kiket apró gyermek korukban a betűk ismeretére tanított, kiknek gyönge kezeiket a legelső írásjegyekre oktatá, mind kész öreg emberek lettek már mellette, és vénebb aligha volt nálánál a faluban. Ötven év alatt sok jó és rosz nap letelik, neki csak a rostából jutott bőven, a jó nap csak ünnep volt közötte. Oh be kevésszer evett eleget a kenyérből, és az is megpanaszolt kenyér volt. Azt mondták, de hijába eszi a más búzáját, a ki maga se nem ás, se nem kapál, csak ül az iskolában s a gyerekeket tanítja. Ha néha napján egy jó falat jutott asztalára, a mit valami nagylelkű patrónus küldött neki, ilyenforma szóval : „egyék mester uram, úgy is a kutyáknak adnánk azt mondták : ni hogy dorbézol, hogy duskálkodik a más látottjából! Ha egyszer másszor egy pohár bor fordult meg kezében, azt mondták : ni hogy részegeskedik, azért olyan rongyos! Ha évszámra egyszer látogatója akadt, régi iskolatársa, vagy szomszéd népnevelő, s összeültek, beszélgettek; azt mondták : ni hogy mulat, jó dolga van ennek! A legroszabb rabszolgának csak egy ura szokott lenni, neki minden ember ura volt, aki csak a helységben lakott, urak és szegények, ifjak és öregek, még a kis gyermekek is. Voltak gyermekei is, mert hiszen ez az áldás olyanoknak adatik, akik azt nem kérik. Tisztességesen fölnevelteté valamennyit; maga szűk napokat látott, hogy minden keserves forintját azokra költhesse. Úgy gondolá, hogy majd vénsége napjaira gyermekeiben fog megnyugodhatni. Azok pedig elhaltak egyenkint. Mikorra a munkabíró kort elérték, mellyben szüleik fáradságát megszolgálhaták, akkor haltak el. A vén iskolamester egyedül élte őket, túl hitvesével. Ősz, aggott, időktől és sors csapásaitól meghajlott emberek voltak mind a ketten. Sokszor emlegeték azután sóhajtva , melyik fog kettőjük közül elébb földben fekvő gyermekeihez megtérni? Melyik temeti el a másikat ? Milyen szomorú lesz az itt maradó sorsa! A férj, az apa maradt legutoljára, a nő költözött el elébb. Azon órától fogva, midőn feleségét is leeresztek a sírba, elkezdék mondogatni az emberek , ni milyen véresek a mester szemei, bizonyosan túl a rendén iszik. Ki hinné el azt öreg emberről, hogy egy öreg asszonyt annyira sajnáljon, hogy a szemeit is kisírja utána? Mintha nem megunhatta volna annyi esztendő alatt az isten adtát. A vén iskolamester szemei pedig egyre gyöngébbek lettek a sok sírás miatt. Hosszú álmatlan éjszakákon sokszor fohászkodok az éghez . Óh bár ne látnám többé ezt a világot! És jön úgy, ahogy ő mondta : egyszer megvakult és nem látta többé a világot. Akkor azután azt mondták, hogy ha már megvakult, és nem láthat munkája után, tehát menjen koldulni. Hisz ez rendes dolog , hogy a vak ember, kinek semmije sincs, és senkije sincs, koldulni megy. Ott vannak a házak küszöbei, ott vannak a templomok lépcsői, ott van az országút , azok eltartják a vak embert. És betelt volna rajta e sors, ha meg nem hallják ez eset hírét azok a szegény emberek, akik legszegényebbek minden faluban , a többi iskolamesterek. Ezek a szegény iskolamesterek, kik maguk is az élet terheit egyenlőtlen erővel viselik, nem engedék megesni azt a példát, hogy egyike azon férfiaknak, kik napjaikat a magyar nép nevelésére áldozák, vénségére, nyomorúságára idegen házak ajtajait kopogtassa sorba és elmondja : „én népnevelő voltam, odaadtam ifjúságom, vénségem napjait a hazának. Könyörüljetek a szegény kolduson." A jámbor népnevelőtársak összerakták megszolgált forintjaikat, hogy pártját fogják az elhagyatottnak, hogy eltartsák őt nyugalomban, békességben addig, amíg a jóltevő halál megnyitja szemei előtt az örök világosságot. És ugyanekkor olvastuk országszerte valamennyi újságban, hogy az óbudai tehénpásztor jövedelme, kilencz hónapi hivatalos fáradságért, ezer ötszáz pengő forintra ment. Hazatérés. Az Isten áldja meg még azt a folyót is , melly ide hozott, mellyen haza jöttem, Csakhogy egyszer én is Sírok örömömben. Kis ház előtt állok, apám háza előtt, Be be tekintek a kapu hasadékán, S elgondolom , minő nagy öröm lesz majd benneem is várakoznak idehaza én rám. Csöndesen benyitok a kicsiny udvarba. Régi, ismerős fák, ismerős itt minden — Mintha azt susognák, Hogy : hozott az Isten! Fölugrik a kutya, és elkezd ugatni, De mikor elém ér, elnémul. Kétszer, háromszor is megtekint azután S végre fölismerve, lábaim elé hull. Én meg csöndesen az ablak mellé állok, Mit csinálnak ott benn, kiváncsian nézem : Édes anyám olvas Epen a karszékben. Imádságos könyv az ő olvasó könyve, Mellyből talán nekem kér örömet, üdvöt — Meg is hallgatta a jó Isten imáját, Mert a jövő perczben már kebelén csüggök. A zajra apám is kijön szobájából. Már kivülről kézdvén hangosan , hogy : mi a' ? S akkor látja csak, hogy Megérkezett fia. Kiveri pipáját, aztán godolkozik, Hogy váljon mit mondjon nekem újat, nagyot. S utoljára is csak annyit tud mondani, Hogy a bajszom megnőtt, egész ember vagyok! És a szomszédok is mind mind előjőnek, Egyik a másiktól tudja, hogy megjöttem; És egész koszorút Fonnak körülöttem. S nekem e koszorú jobb izűen esik: Mint a mit valaha elismerés adott, Hisz én szeretetért daloltam örökké, Hisz én a szeretet, sziv költője vagyok.