Vasárnapi Ujság – 1855
1855-10-21 / 42. szám - Egri hősök. Ács Ferencz 335. oldal / Balladák és genreképek
335 töni zárdába küldéssel, elcsapással fenyegette; csak hosszas utánjárással és a kérelem visszavonásával lehetett valamennyire lecsillapítani. De Ilona ez egyben nem ismert csüggedélyt s részvékeny galamb-lelkével , mellyhez nagyobb szenvedélyek még ugy sem férkőztek , hajlékonyabb lelkű édesanyját enyelgte körül, mig végre reábirta azon ígéretre, hogy a szenvedő, kedves beteget titokban meg fogják látogatni. Az elfogadást, melylyel a kedves gyermek mentője kórágyához lépett, valamint a kedves meglepetést, melylyel a szenvedő e kedves látogatást fogadta, — nem kisértjük meg leirni. Az érzelmek ugy is névtelenül rajzottak szivekben s a beszéd Ilonka anyja jelenlétében csak is közönyös tudakozódásokból állhatott. A mi Miklóst szive leánykájának őszinte ragaszkodásáról meggyőzte, leginkább az volt, hogy mig mások csak igen óvatosan Sírt némi iszonnyal közeledtek feléje , e szende gyermek vánkosát is megigazitá s bájos ártatlanságában a verítékcsöppeket is letörlé homlokáról. Azért ő sem akart hálátlan maradni, s miután betegsége ? O Ö ragálytalanságáról már teljesen meg volt győződve, egy képtelen pillanatban a fejénél ülő leányka kezét forró ajkaira tapasztá. E csók égető érzetét sok év sem feledteté el s ha az első szerelem mélységében illy gondolatok foganhatnának, Ilonka bátran ragálynak tarthatá véresebb keringését, melly erős habokban ütődött piruló arczai és dobogó szivéhez. Anyja hazamenőben komolyan megfeddé viseletéért; szemére hányta a vánkos-igazitást, a beteghezi közellétet; figyelmeztette a veszélyre, mellynek magát oktalanul kitevé : de az eddig engedelmes gyermek, mint makacs szűz tért meg; tettei mindenikét helyesnek, illőnek állította s anyja elbámult a szónoki héven, melylyel ügyét védelmezé. — Ő életét áldozta értem — szólt többek közt, a leányka — nem méltányos-e, hogy láz verítékét arczáról letöröljem? . . . Hálátlan lennék, ha jóságomnak, szeretetemnek jelét nem adnám! Életem az ő kezében volt s ha ezt kérné, szintén tartoznám neki, ki megmenté, oda adni! . . Cserényiné csak nézett és bámult mint az anya, néma gyermekére, ki egyszerre megszólal . . . Nem ismert benne többé leányára. (Folytatjuk.) Egri hősük. — Ballaira. — „Adjátok meg magatokat, Hej magyar vitézek. Azt a silány bagolyfészket Ne védelmezzétek. Ne védelmezzétek amaz Erőtlen várat, Győzhetetlen hadam előtt Fenn az ugy sem állhat. Ha magatok azt a várat Önkint feladjátok, A hatalmas Szolimánnak Száll kegyelme rátok; De ha vakmerően annak Védelmére keltek, Hadaimmal benneteket Egy lábig leverlek." Ezt irja a török vezér, De nem felel rája Dobó Ferencz, az egri vár Vitéz kapitánya. Sőt hogy magát a töröknek Elve meg nem adja, Kisded seregével együtt, Esküvel fogadja. Es fogadja , hogy a várat Akármire válik, A kérkedő ozmán ellen Védi mind halálig! . . . Tenger haddal száll a török Eger tájékára, Jaj te neked szegény magyar! Szegény Eger vára! Bástyáidat a pogány nép, Földig, porig rontja, Védőidnek bajnok vérét Egy cseppig kiontja. Oroszlányok volnának, se Lehetne másképen. Nyolczvan esik a törökből Egy magyarra épen. De hős Dobó, s bajtársai, Azért mégse félnek. Tán részükre segedelmet Az égtől remélnek. Nyugalommal szemlélik a Török sokaságot, Melly elborít a vár körül Hegyvölgyet, síkságot. „Sok az ellen, csak hadd legyen, — Szólanak merészen — A halálnak annál dúsabb járatása lészen. . . ." Áll az ostrom, cseng a fegyver, Hull a golyózápor, Viaskodik a magyarral, i Egész török tábor. De hős Dobó seregével Egy szikrát se tágit, Elnémítja ellenének Legjobb katonáit. Most veszi a gőgös vezér, Most veszi csak észre, Hogy a magyarság részéről Ember állt a résre. Sötét arczát lángvörösre Égeti a szégyen, hogy maroknyi ellenével Semmire se mégyen. Napról napra sikeretlen Vitatja a várat, Küzdelemben már az egész Serege kifáradt. Ostromlókat a bástyákra Mindhiába szállít, Visszaveri a várőrség Rohanó csordáit. „Mit csináljak, mit miveljek? Adjatok tanácsot, — Szól, sátorába rendelvén A hadi tanácsot — Harczoljak-e az ebekkel, Mig lesz egy csepp vérünk, Vagy a vártól vissza, gyáván, Megalázva térjünk, Megalázva térjen vissza Allah ősi népe, Melly idáig győzelemről, Győzelemre lépe?" „Ellenségét odahagyni, Megalázva, gyáván, Sohse szokta, nem is fogja Az igaz muzulmán. Hulljon inkább a seregnek Végső cseppig vére, Mintsem fegyverünket illyen Rút gyalázat érje. Esküszünk, hogy el nem hagyjuk Mindaddig a várat, Mig karunk az öldöklésben Váltig ki nem fárad!" — Szól a tanács — és mikint a Fölvert tenger árja, Arészorditva ront az ozmán, Ujonan a várra. Most lesz ám szegény magyarság Még csak a hadd el hadd. Megesküdött, hogy egy lábig Leöl a török had, Vitéz Dobó még nem késő Add fel Eger várát, Bizony, bizony, megfizeted Makacsságod árát. Nézd lenn azt a töméntelen Dühös ozmán népet, A te kisded seregecskéd Semmi hozzáképest. Az a sok nép, a tiedet, Leapritja szálig, Hogy belőle még egy árva Hírmondó se válik. Vakesetnek köszönheted Eddig is hogy állasz, Élet kell-e? halál kell-e? Vitéz Dobó válassz. Vitéz Dobó füleibe Ám mindez nem hallik, Mert a bástyán az ostromlók Vad lármája zajlik. Hős Dobó a fenyegetést Nem hallja, nem érti, Tág keblében erős lelkét Óriásnak érzi. Villámröptü csataménen Száll mint egy hadisten, Lelkében a félelemnek Gondolatja sincsen. Hol legsiiriebben hull az Ellenség golyója, Es a szablya a halálnak Végcsapásit szórja, Odarugtat, s kiveszi a Dicsőségből részit. Hős példával, diadallal, Biztatván vitézit. Ők igérik , hogy a harczon Emberül megállnak, Szembe nézve száz veszélynek, Százezer halálnak Ali az ostrom, foly az ostrom, Makacsul, keményen. A várőrség védi magát Emberül, serényen. Török vezér uj vívókat Sikeretlen szállít, Védelmében a várőrség Hajszálnyit se tágit. Az ostromlók dühe viszont Alább dehogy szállna; Kivül, belül, szaporodik A halottak száma .... Nézd amott a bőszült ellen, — Had iszonyú látmány! — Dörgő ostromágyuival Rést nyitott a bástyán , S mint megáradt szilaj folyam, Ha gátot szakatta, Vad győzelemrivalgás közt Ront keresztül rajta. Ámde, melly keblét a vésznek Il ősileg kitárja, Résnyiláson a rohamot Aitéz csapat várja. Cseng a fegyver, peng a fegyver, Foly a török vére, Csak úgy csurog, csak úgy ömlik, A vár fövenyére. Hull a bajnok a védőknek Vitéz seregéből, Tízszer annyi, húszszor annyi, Hull az ellenségből. Kétségbe esés sötét lángja Borit minden arczot. Most vívják az elhatárzó Élethalálharczot. Rendületlen küzd az őrség Az ozmán se enged, Bár vasától a magyarnak Szörnyű romlást szenved; Mint a fűszál dűlnek, hullnak, Legbátrabb vitézi. Török vezér a pusztitást Átkozódva nézi. Elhullt katonái helyét Pihentekkel tudja, Van a szegény várőrségnek Öldöklésben módja . . . Hajh de magát erejében Bármiként akarja Meghaladni, csügged, gyengül, A kis sereg karja. Karja gyengül, keble tikkadt, Vasa élét veszti. Az ellenség dühe a vészt Rémesen növeszti; Győzelemhang harsog immár Ajkain a tarnak. Még csak egy perez, még csak egy S vége a magyarnak . . . fpercz,