Vasárnapi Ujság – 1855
1855-11-11 / 45. szám - Miért szegények többnyire a magyar irók? Horváth S. 359. oldal / Társalmi kérdések és inditványok
359 E balsors hozta véletlenségek leggonoszbika az volt, hogy a két férfiú birtoka határos volt egymással. Tudjuk, hogy a szomszédos birtok még édes testvérek között is hányszor szült és szül maiglan perpatvart , annál kevésbbé csodálkozhatunk, ha a két határos urodalom fejeit, kik egymásban épen semmi böcsülni valót nem akartak fölfedezni — örökös súrlódásban és harczban látjuk állani egymással. Csághi Versényit miveletlennek és minden emberi érzelmekből kivetközöttnek tartotta; — Versényi őt szines kígyónak, rosz hazafinak söt honárulónak. Mindenik tudott fölhozni ollyasmit, mi állítása igazságát bizonyította s egyik sem tartózkodott azt a nyilvánosság terére vinni. Ez végső elkeseredést szült s az elfojtott tüz csak alkalomra várt, hogy egész dühvel kitörhessen. Ilona mindent elkövetett, hogy a feleket kiengesztelje, de férje e tekintetben épen semmit sem tágított, sőt később a Csághyvali érintkezéseket neje előtt végképen eltitkolta. Hol a gazdák egyenetlenkednek a cselédség rendszerint tevékeny részt vesz a vitában. Azért a két udvarnak : t. i. gibói és csorgóinak még cselédsége között is már régi és halálos elkeseredésű vita folyt. Egyes határvillongások, vadászati pörök és legelői ügyek olly végletre állították a dolgot, hogy egy kora reggel, midőn Versényinek azt hozták hirül, hogy a csorgóiak egyik ménesét behajtatták és kiadni nem akarják , rögtön fölpattant és cselédeit, kiknek száma százakra ment, harczias lábra állitotta. Csorgó előtt pedig rögtön egy trombitás jelent meg, ki a kastély lakóinak kijelenté, hogy Versényi ezennel hadat izen; azért készüljenek, mert a várat fenekestül föl fogja hányatni! . . Csághy, ki különben sem tartozott a hősi jellemek közé, lóra ült; neje pedig, kinek szépsége és ügyessége nagy befolyást biztosítottak, kastélya oltalmát egy kapitányra bizván, befogatott és egyenesen a birodalomi székváros felé hajtata. Ilonát csak a távol dörgö ágyuk moraja verte föl s az egész dologról csak akkor szerzett határozott tudomást, midőn Versényi, arczán a győzelem hevével az udvarra vágtatott. — Győztünk Ilonám! — kiáltá vad humorral — az egész kigyó fészket tövéből kihányatom. — Miklós Miklós! — kiáltá kétségbeesve a nő — mi lesz ebből. Gondolod-e, hogy a törvény és kormány az illy erőszakot eltűri? . . . — Ah, e leczkére szükségök volt nekik. Na, — pedig hogy bosszúmat hüthetem; néhányan a kutyák közöl a vár árkában feküsznek és a többi kegyelemért eseng . . . Hé Diószegi! siess vissza! ... Az egész épületet tövig le kell rontani, kardra kell hányni még a macskafiút is. — De Miklósom — esdekelt Ilona — ime itt térdeidnél kérlek, kis Miklósunk nevében : vond vissza e szilaj parancsot, végy erőt magadon. Elveszítesz mindnyájunkat bősz dühöddel. Egy hét nem telik el és várad körül lesz véve, a törvény szolgáitól! . . . — Hadd jöjjenek; megfelelek én azoknak is. Ilona. — De Miklós, gyermekünk nevében! . . . esdekelt térdem — Na jó jó; szólt rögtön kiengesztelődve Versényi — küldj utána; a várnak hagyjanak békét; a hadifoglyokat hozzák át ide. A vár paranncsoka jegyezze föl az okozott károkat és számadását hozza át rögtön! Ilona a leggyorsabban futó lovat választatá ki azon huszár alá, ki e hirt Csorgóra megviendő vala. Minden ugy történt és Versényi a parancsnokot megdicsérte, Csághi cselédeit pedig leitatva és megjutalmazva bocsátá haza. Még e napon az okozott károk megtérítése is eligazittatott. De mindez már későn jött. A grófnő az alatt kieszközölte a kar hatalmat s a törvény a megszegő után valóban ki is nyujtá karjait. Gibó határtalan urára a kirendelt katonaság hajtó vadászatot tartott; — ennek azonban sikerült erdőkön, hegyeken át a Székelyföldre menekülni. (Vége következik.) Miért szegények többnyire a magyar írók ? Miért szegények többnyire a magyar írók? A nép, a közvélemény szava Isten szava , azért ha furcsán esik is ollykor, hallgatnunk kell reá. Én is egy a népből, a sokban sokfélekép itélő közvélemény közé vegyitve szavam , minden sérteni-akarás nélkül a kérdésre: miért szegények többnyire a magyar írók ? a szerénység szabályai közt igy adnék feleletet, egyben azért, mert : Szeretik iróink a piperét, külsőségekért is nagy adót róvnak reánk. Elkél a jó bor czégér nélkül is, ezt tartja a magyar, jele, hogy ő mindenütt a belbecsre függeszti szemét. Legjelesebbjeink, sokszor életmódban, öltözékeikben is, a legnagyobb egyszerűség barátai, sőt a leghíresebb hadvezérek is, nyert érdemjeleiket legkevésbé fitogtatják a világ, az emberek előtt. A fitogtatás, a pipere, sokszor sok pénzbe is kerül, erszényünket laposítja meg, többnyire gondtalanságra néma kényelműségre is mutat. Igaz, tetszik a világnak a külcsín, s ki nem csinos, nem tiszta, az sehol ne is mutassa magát, — én mégis íróinknak, műveik kiállításánál az egyszerűséget ajánlanám. Mert, valamint a kereskedelemnél nem azon ember nyer legtöbbet, ki csupa ékszerekkel legdrágább kelmékkel látja a közönséget el, vagy ki még holmi silányságot is drágán fizettet meg velünk, hanem inkább az, kinek jelszava : élni s élni hagyni, ki hasznos becses áruit, csekély százalék, csekély nyeremény mellett is, szivesen adja tovább, s azéri figyelmét, főleg beruházott tőkéjének gyors forgatására, s áruczikkjei valódiságára, kelendőségére terjeszti ki, s igy siet biztositni a jóllétet, a közvéleményt. Az olcsó és jó, kapós minden ember előtt. Az olcsón mégis jót adó kalmár előbb tölti meg zsebjét, s gyorsabban gazdagodik. Okos, óvatos embert, mint mondják, csak egyszer csíp meg a kígyó. Örülünk mi is sokszor a szépen , csinosan kiállított írói műveknek, s ismertem már egy áltudóst, kinek csupán az arany metszésű könyv után csengett szive,—de mi, kik nem csak ma, hanem ha lehet, élni akarunk még holnap is, olcsót és jót óhajtunk íróinktól is. Panaszkodunk, hogy nincsenek községi, egyházi, iskolai könyvtáraink , — segéljék tisztelt iróink létrehozni az olcsót és jót, lesznek majd szép számmal bizonyosan. Ne féljetek tisztelt irók, olcsón s mégis jót adva, hogy veszni fog talán az irói tekintély, s anyagilag tán még inkább buknotok kellenék, ne féljetek : az olcsó- s jóval legelőször is az irói szegénységet fogjátok buktatni meg, — s mi lenne örvendetesebb mint az illy bukás, hisz reá, mint hangyafészekböl csak ekkor tolulna igazán elő az olvasó, a müveket vásárló népsereg; kisebb igény mellett, a nemzeti mivelődésnek gyorsabban elégítenétek ki igényeit, mellynek, hogy ti vagytok apostolai, örömest akarnék hinni, mi nem írók. Én legalább kedvelt íróink műveit, egyszerű papíron, tiszta nyomatásban, béltartalmukért nem kevésb örömmel olvasom, mint ha aranybetükkel nyomva, aranyszegélyzetű könyvben volnának kezeim között. De ha száll az ezüst az arany, miért ne szállhatnának a nélkül hogy koczkáztatnák a belértéket, íróinknak is jeles müveik? azaz utóbb leszállított ár, mellyről gyakran olvasunk, a kora vevőket boszontja föl, s az előfizetők, pártolók számát jövőre csökkenti meg, üzérkedésre is mutat, mig a mű napfényre jöttével, már az olcsót s jót tartva szem előtt, csak még inkább elölmozditnák a kelendőséget, vagy csak igy is aztán mérsékelnék legalább az írói szegénységet mielőbb. Miért olly kapós : a „ Vasárnapi Újság," miért hordatja ezt szegény mint gazdag egyiránt? Mert : olcsó és jó, van benne elég drágaság hétköznapra is. Az írói szegénységnek egyrészt az irodalom drágaságában keresem okát. — Szegények többnyire a magyar írók, másban azért, mert : Sokszor nem maguknak szántnak vetnek, terményeik dús kalászait mások aratják le, mások takarják a csűrbe el. A legdúsabb irói dij is sokszor csak fejpénznek (foglalónak) járja meg, kiadók, nyomdászoké a kövér falat. Majd nem szolgai megalázódás is kell sokszor, hogy kivált kezdő iróink, megnyerjék a kiadók kegyét, keresekül irói tűzpróbát kiállott jeles egyéneknek kell többnyire serdülő irótársaikért odakölcsönözni nevüket. Csuda-e aztán, ha az illy után irói pályára jutott, az irói pályán utóbb is csak igyevező legjelesebb egyénnek is, alig hogy egy pislogó mécs jut irói asztala fölé, s tengve, vergődve