Vasárnapi Ujság – 1855
1855-11-18 / 46. szám - Versényi Miklós (20 arany pályadíjt nyert mű) Szathmáry Károly 365. oldal / Elbeszélések és életképek
366 De a tetterőnek, melly keblét dagasztá, uj pálya nyilt most, midőn a lángszellemü II. József lehunytával a kis Erdély viszont nyilvános életjeleit adta. E nagy szellem magas elmélete megtört nemzete megrögzött gyakorlatán, s helyébe az egykori ős törvények sallangjai lettek életbe léptetve újra. Az 1791-iki erdélyi országgyűlés sokszor halla Versényi lánybeszédeit. Ö volt az, ki a tanácskozások nyíltságát a kormány mint egyesek érdekében kivivta. De szenvedélyessége e helyen is többször elragadá. Egyszer midőn a ház elnöke egykori fogságát gúnyosan fölemlegeté, Versényi fölemelkedett s kardjára csapva határozott léptekkel haladt az elnöki szék felé. Barátainak szive sebesebben dobogott; a teremben halotti csend lőn; az elnök ez oroszlányi ellenség előtt készült elhagyni elnöki székét. De a sokat szenvedett férfiú mérsékletét ez egyszer megtartotta. Villogó szemekkel közelgett ugyan áldozatához s óriási tenyerét valóban reá is tevé, de csak azért, hogy fülébe dörögje : — Uram engem szenvedni ugyan megtanítottak, de félni még nem! * * * És e férfiút, ki társadalmi és politikai úton annyit küzdött és tett honáért, maga a hon buktatta meg. A nagy részben általa alapított első magyar színház fennállott már; az irodalomnak Ő vala első pártfogója; kevés közoktatási intézet volt Erdélyben, melly benne első pártolói egyikét ne tisztelte volna , s mégis, midőn öntudata először hitte magát följogosítottnak a jutalomra, — fejére borostyán helyett töviskoszoru téteték. 1809-ben történt, hogy az erdélyi országgyűlés jogot nyert a leopoldi körlevél értelmében országos fővezért választani. Versényi soha sem vállalt közhivatalt, de honának első törvényes hadvezére lehetni! ... ez eszme leveteté véle nádor őse fegyvereit; magasabban dobogtatá a hős szivét. Ki mérkőzhetnék véle bátorság, hazafiúi érdemek és tettekben? . . . Kinek lehetne kifogása a név ellen, melly egykor, a legzivatarosabb időkben a szomszéd hatalmasabb testvér háza gyeplőit tartó kezei között? Vagy nem bír-e katonai ismeretekkel, mint bárki más ? . . . Állhat-e versenyre magas szellemével és óriás erejével hazájának egyetlen gyermeke? Mindezt végig gondolá és nyíltan a sorompók közé lépett. De e helyen mit sem tehetett a lángszónoklat, a hazafi lélek és a mindent leküzdeni tudó tett-erő ... A választást a honfiak szavazata döntötte el. És Versényi büszkébb volt, mintsem azokat hajhássza; nemes öntudata az eredményt bizonyosnak tartotta. De ellenei éltek az egyetlen alkalommal, mellyen e sérthetlen jellemhez férhettek, s mindent elkövettek, hogy a szavazatokat tőle elhalásszák. Szenvedélyessége, apró gyarlóságai közhelyeken pellengérre állíttattak; erényeit eltemeté és honfi tetteit bemocskolá a rágalom és gúny. Szokásban vala Erdélyben, hogy az országos üléseket megelőző napon a három nemzet t. i. a magyarok, székelyek és szász atyafiak, mintegy elő-tanácskozásul úgynevezett „nemzeti gyűléseket" szoktak tartani. Ez történt a nemzeti hadvezér választását megelőző napon is. Versényi először is a székelyek gyűlésén jelent meg, kik beléptére rögtön megéljenezték s kinyilatkoztatták, hogy a székely nemzet más vezért óhajtani sem fog, sem akar. A szászoknál már ellenkező vélemények is merültek föl, de Versényi pártja egy pár jó emberének s különösen a derék brassói követeknek fölszólalására itt is nagy erőben látszott állani. Innen sietett a magyar nemzeti gyűlésbe , hol diadalát teljesen biztosnak remélé. ' De a küszöbön döbbenve állott meg ... A termet gr. Csághi hangja tölté be s beléptekor épen saját nevét hallá említtetni. Valóban róla volt szó. Ez előtt kevéssel emliték nevét, mint leendő választandóét s erre az ellenpárt vezére kezdett szót emelni. Szónoklatát, okait olly alapokra fekteté, mellyeknek más ügyeknél mindig ellene volt. Elészámlálta a veszélyeket, mellyeknek a fölkelő nemesség e választás által magát kiteszi; emlité Versényi fékezhetlen szenvedélyességét, határt nem ismerő dühét, s miután ezekre adatokat hozott föl, belopódzott a hős családi életébe ; megemlité sokszorosan kínzott nejét, udvari tisztjei és cselédei fölötti zsarnokságát s eleven színekkel festé a kényuri hatalmat, az ellenkezést nem türő vasakaratot, mellyekhez a gőg és dicsvágy csalfa képeit függeszté .... Versényi még mind az ajtóban állt s a közelállók irtózattal tekintettek reá. Egész testében remegett; az indulat vérben forgókká tevé szemeit; homlokán kötélvastagságra dagadtak az erek és ajkai tajtékot túrtak. — Hálátlan ebfaj ! — dörgött át a teremen s Versényit összeroskadtan vitték haza barátai. Illyenkor hevét hideg borogatásokkal zuhanyokkal és fürdőkkel szokta csillapítani. — Két eszmém volt — mondá valamennyire magához térve egyik öcscsének — midőn első ifjúságom álmait szőttem : magyar hazafit és magyar lovat nemesíteni ... Az utolsó megtörtént, de az első? . . . E korcsosult ivadékon Isten sem segíthet többé! . . . Holnap gyűlésbe megyek e nagylelkű nemzetnek hála és bucsu szavakat mondani . . . Aztán Isten velünk, én pályámat bevégezem! . . . S valóban sem rokonai kérelme sem orvosai és barátainak tanácsa nem valának képesek ez eszmét fejéből kiverni. * » » — . A választás napja eljött s a rendek az uj engedmény folytán hazafi örömmel gyűltek össze az országgyűlési teremben. Az előterjesztettek egyike csakugyan Versényi volt s pártja, a tegnapi lehangoló körülmények daczára, még most is olly nagy volt, hogy ellenségei törekvések sikerét még folyvást koczkára tettnek tekinték. Már az elnök is megjelent s honfiúi örömmel, ezer éljenzés között olvastatá föl a kegyelmes rendeletet, melly a nemzetnek saját tábornokát megválaszthatni engedményezi. Ekkor jelent meg Versényi Miklós s a helyett, hogy helyére menne egyenesen az elnöknek tartott s a fojtott indulat hangján kért engedélyt a szórhatásra. Az elnök azt hitte, hogy a báró saját érdekében akar szónokolni s az engedélyt szívesen megadá. De barátai jól látták, hogy itt vihar van készülőben. Versényi egészen fekete bársonyba volt öltözve; széles mellén nehéz hullámokban reszketett a mente és kardkötő; a rettentő homlok büszkén nézett az ég felé s a vérben forgó szemek tévedezve jártak a tárgyakon. Reszkettek barátai és féltek ellenségei. A magyar követek földre csüggeszték szemeiket s csaknem rémülve pillantottak föl, midőn mintegy a föld alól megdördült a : „Tekintetes Karok és Rendek! Mióta családom Zápolyával Erdélybe szakadt, a gyekei és hadadi kastélyok soha sem szaporították az országot olly ivadékkal, ki a nemzetnek harczias vagy békés uton hasznos szolgálatokat ne tett volna. Az első Versényi, Miklós és atyám már a hon oltalmában hullatá vérét s aligha kell említenem Ferenczet a nádori Lászlót, Ádámot és Pált, kik közöl az utóbbi épen azon hivatallal érinttetett volt föl a nemzet által, mellyre a Tekintetes Karok és Rendek jelenleg szavazni méltóztatnak. Atyám oldalát sem hagyta el a haza oltalmára felövedzett kard soha s én magam mint gyermek már a katonai pálya borostyánait keresem. Azt kérdhetné valaki, hogy mi vezette a Versényieket a