Vasárnapi Ujság – 1855
1855-02-04 / 5. szám - Cathcart tábornok (kép) 33. oldal / Nevezetes személyek arczképei és életirásai
34 Az ökh-tári fogoly. Elbeszélés JÓKAI MÓRTÓL. (Folytatás.) Szegény, szegény hősök! Ti, kik ott feküsztök Tauria krétás földjében, húszával, harminczával egy rakáson, egy sírban. Ha egy nagy diadalmas csatában hullottatok volna el, fegyverrel a kézben , harczkiáltással az ajkon, mámorral a szívben; ha ott ama sánczárkokat temettétek volna be hulláitokkal, egy véres, elkeseredett ostromban; azt mondaná rólatok a világ : „dicső, dicső hősök!" De ti elestetek éhségtől, hidegtől, utált betegségtől, mint valami árva juhnyáj, mellyet pásztorai vad vizre tereltek, s szomorú a sírban feküdni a jó katonának, a kit szánni kell, hogy meghalt. Már hónapok óta folytak az ostrom előkészületei Akhtiár alatt, az ellenséges csapatok kezdtek egymással kölcsönösen ismerkedni. Angolok és francziák saját neveket adogattak a halmoknak és tornyoknak, miket maguk előtt láttak, valamint egyes alakoknak is, kiket megjegyezhettek maguknak. Igy lett ismeretes a „fehér kantus11 czim alatt ama tréfás orosz öreg ur, ki délutánonként kiviteti magát, zsellyeszékén a sánczokra, egy gyalog-ágyat maga elé huzat, ráteszi a kávésnindzsáját, s míg más embernek az a szenvedélye, hogy kávéhoz pipafüstöt szívjon, ő elsőbbséget ad a lőpor füstnek, minden korty kávé után, egyet lőve ágyujával az ellenség táborára. A hamis afrikai vadászok jó vont csővű puskáikkal le-lecsipnek egyet kettőt az öreg úr szolgáiból, kik mellette forgolódnak, hanem ez a „fehér kantusz" egy cseppet sem háborgatja; ő issza csendesen a kávéját, s rágyújt, mikor kedve tartja. Másik ismerős alak : „a piros viganó." Ez egy délczeg amazon, ki a legőrültebb ágyúzás közepett ott jár kel a lövegek között, s oldalán hordott átalagból pálinkát oszt a tüzéreknek, s saját fehér kezeivel hordogatja el a sebesülteket onnan. Azután az „angol zserzsentEz valami bohó orosz fiu, ki azt a mulatságot találta ki, hogy egy elesett angol egyenruháját vette fel magára, s ugy mutogatja magát a sánczok tetején. — Bizonyosan rendkivül hízelgőnek találja, hogy mindenünnen csak ő reá lövöldöznek. Illyenforma ismerős alak kezdett lenni végre az „ágyús kutya.íl így neveztek el a bohó gúnyolódó frankok egy különös alakú vén embert, ki orosz fegyenczi ruhában egyikéhez a vetőmozsaraknak éjjel-nappal oda volt lánczolva lábánál fogva. Ezért nevezték el ágyús kutyának, mert ugy oda volt lánczolva, mint valami harapós kutya. Más katonát legalább fölváltanak őrállásából, az ágyús kutya éjjel-nappal ott áll, ott alszik mozsara mellett, egyik nap, ugy mint a másik nap; ha zápor hull, ha kartács hull, egyaránt. Más katona legalább elhal, elhull a folytonos sanyaruság alatt, s aztán belevetik valami gödörbe s megpihen; az ágyús kutyán nem fog semmi; neki parancsolatja van a czártól, hogy nem szabad meghalnia. A francziák néha megsajnálták : „szegény ördög, gyerünk, lőjük le onnan!" de a golyó sem fog azon; tartós ember ez az ágyús kutya. Pedig ha jobb távcsöveik volnának, mindjárt nem neveznék őt ágyús kutyának, mert megláthatnák a pofáján, hogy öt numeró 725-nek hiják. A numeró 725 most különösen jó szolgálatokat tesz a váruraknak. A legelső tábornokok nem restellnek leereszkedni hozzá, s kérdezősködni egyről, másról. A fogoly tapasztalt ember. Annyi időt, mint ő csakugyan nem töltött senki Akhtár környékén, ugy nem ismeri azokat a halmokat, gödröket a legbölcsebb mérnöktiszt sem, ahogy ő. Puszta látásra megmondja itt és ott az ellenség hány lépésnyi távolban áll? jobban mintha lánczczal mérte volna meg. Minden ágyút meg tud becsülni : mennyire veti el a golyót, hogyan hord, mennyit rug hátra, hány font lőport bir meg." A föld felszinén kimutatja, millyen járásuk van a földalatti tűzaknáknak, jár e azokhoz közel az ellenség? Bámulni lehet rajta, milly pontosan irányozza a vétágyut, milly ügyesen intézi el a bomba kanóczát, hogy épen odaessék és ott pattanjon el, ahogy ő elszánta. Ezért lánczolták oda a mozsárhoz, igy a fogoly azt a szolgálatot teszi, hogy a mozsarat irányozza, a mozsár pedig azt, hogy a foglyot nem engedi elszökni. Kettős czél és haszon. Még mindig félnek tőle, még mindig nem hisznek neki. Nem tudják elhinni, hogy olly hosszú szenvedés, nyomor és kényszer eltiporta benne utolsó csiráját is az emberi önérzetnek, hogy egy élő, gondolkozó lényt meg lehetett fosztani lelkétől ugy, hogy az ne legyen különb egy házi állatnál, melly kínzó gazdáját szolgálja az utolsó leheletig a lánczon , a járomban, a rud mellett, az ostor alatt, s ha eleresztik is, megint visszatér hozzá. Egy napon a körjáratot tevő tábornok leereszkedik a fogolyhoz, hogy lóhátról megszólítsa őt. — Hej, öreg, mit gondolsz, mit csinál az ellenség nagy pihentében. — Aknáinkat keresi, felelt a fogoly alázatos készséggel. — Jó helyen keresi e? — Tanult emberei vannak, excellentiás uram, sóhajta fel az öreg rab. A tábornok boszúsan ment tova, midőn ismét visszakerült, megint megszólítá az öreget. — Nos hát mit gondoltál ki, hogy a tűzaknáinkat megvédjük. — Gondoltam valamit excellentiás uram. — Elmondhatod, megengedem. — Ha oly kegyelmes akarsz lenni. A mult éjszaka három tüzér betegedett meg itt mellettem, kettő meg is halt reggelre. Azt mondják, hogy valami betegség jár, ami ragad egyik emberről a másikra; én nem tudom, mert én reám nem ragad semmi. Azt beszélik, hogy odabenn a városban az utczán hevernek a halottak, mert nincs idő őket eltemetni, s a miatt a ragály pusztítja a katonákat. — De mi köze ennek a tűzaknákhoz ? — Én úgy gondoltam, excellentiás uram , ha méltóztatnál megengedni, hogy e ragályban elhullott halottakat jó volna behordatni tűzaknáinkba. Így a város megszabadulna a temetetlen hulláktól, az ellenség pedig, ha meglelné tüzaknáinkat, a halálos mirigy kapuit nyitná meg saját maga ellen. A tábornok elővett egy kettős aranyat erszényéből s azt a vén fogolynak adta jutalmul e jó tanácsért. Mindegy lett volna pedig annak, ha egy rézképeket ad is neki, mert első dolga volt, hogy lyukat fúrjon rajta, s annálfogva nyakába akassza a pénzdarabot, melyet tábornokától kapott, mint valami ereklyét. Első eset volt az, hogy bűnhődés helyett jutalmat kapott s ezt örökre meg kelle tartania, amazokat elfelednie; a korbácsütések nyomait nem látható, mert azok a hátán voltak , de az arany pénz keblén lógyott s erősebben kötétt Szebaszopol falaihoz, mint az a láncz, melly a mozsárhoz lakatolja. Másnap el is jöttek érte, eloldozták a mozsártól s tudtára adák, hogy rá nagy megtiszteltetés vár : saját tervének végrehajtása. Az ő felügyelete alatt fognak a ragályos hullák a tüzaknákba eltakarítatni. Milly büszke volt e megtiszteltetésre a numeró 725 ! A vár ellen föllázadt pogányokra ő viheti a legirtózatosb halált! * * * A munka folyt napról napra a francziák táborában, a föld felett és föld alatt; ott harczoltak, vérzettek, idő alant fáradatlan ásták a föld alatti utakat s nem kérdezték,mi dübörög ott fölöttük? ellenség vagy jó barát. Egy napon az árkászok amint előre haladtak, ollyan tompa dübörgést hallanak lépteik alatt, mint ha valaki üres pincze fölött jár. „Alattunk a mína!" mondák egymásnak s nagy örömmel kezdtek a meglelt irány követéséhez. Félóra múlva már meglelték a gerendákat, mik a tűzakna tetejét képezék s azokat óvatosan felemelve, akkora nyílást csináltak közöttük, hogy egy hágcsót le lehessen bocsátani.