Vasárnapi Ujság – 1855
1855-12-23 / 51. szám - Az én hivatalom 419. oldal / Versek
419 azon hiténél, hogy megadta az árát annak, a mit ők alamizsnaképen adtak neki. Csupán egy nap az esztendőben nem járt „vásárlani" a karácsony ünnepén. Ez nevezetes nap, mondá, akkor nem szabad adni és venni; ekkor csak alamizsnát szabad osztogatni. És ő osztogatta az alamizsnát a koldusoknak : szép sima kövecseket, egyet a fiuknak, kettőt az öregeknek : „ez az ezüst, ez az arany." Este pedig olyan soká elbolyongott az utczákon és nézte, hogy robognak a hintók, hogy sietnek az emberek. Mindenkinek van valahova menni, csak ő neki nincsen. Ilyenkor azután elszomorodott s kezdett emlékezni rá homályosan, hogy valaha ő neki is volt hová menni ezen a napon, volt csendes nyugodalmas háza, meleg szobája, bútorai, teritett asztala. Asztal körül vidám vendégei, mosolygó ifjú arczok. . . . Hm, mosolygó ifjú arczok! Hova lehettek azok mind? olyan régen régen volt az, hogy senki sem tudná már megmondani. Egy karácsony estve valami földszinti ház ablakából úgy ragyogtak ki a gyertyák az utczára, két kis árva fiú úgy el tudott gyönyörködni abban, ami ott az ablakban volt kirakva, mindenféle szép. A vén koldus oda ment hozzájok, vallyon mit néznek ugy? A kis földszinti szobában fel volt állítva a karácsonyfa , gyermekek öröme, angyalok példája. Egy zöld fenyőfa, mindegyik ágán apró ajándékok, bábuk, és czipőcskék, fakardok, falovak és czukorangyalkák, miket jó fiuk, jó leányok számára szerető szülők kötöztek oda tarka szalagokkal, s minden kis faágra egy szál viaszgyertyát gyújtottak meg. A karácsonfot négy gyermek állta körül, az ötödiket az ifjú apa tartotta kezében, kinek vállára a szép ifjú nő támaszkodott. A hatodik angyalfejecske az anya ágyából mosolygott elé, míg helyét a bölcsőben nagy czifra játékbáb foglalta el. Milyen áldás van e házon. A gyermekek mind olly szépek, mind olly épek, a szülök ollyan vidámak; fény, gazdagság nincs házukban, de van jóllét, bőség és megelégedés. A vén koldus ugy elnézte mindezt az ablakon keresztül. Emlékezett rá nagy mélán, hogy ezt a két arczot ismerte ő valaha, mikor még azok nem voltak meg e hat apróbb másolatban. Volt egyszer egy gazdag ember, annak volt egy gyámleánya; azt megcsalta , kifosztotta; szegény ember vette férjül; illyenforma mese jutott eszébe. Flóráé volt ez a boldog család. Az ajándékokat megkapták a jó gyermekek, mindenik ajándékban volt még valami rejtve is, egy-egy kis ezüst pénz, aminek a gyermekek úgy tudnak örülni, azt sem tudják még mirevaló. Ketten hárman összesúgnak : mit tegyenek e sok pénzzel? Nyalánkságra minek adnák ? Jó gyermek azt nem szereti, van mit enni otthon az elégig. Eltegyék és számlálgassák? Ez zsugoriságra szoktat, s abból támad szívtelenség. . . . Ott künn áll az ablak előtt koldus gyermek, kettöcske is; azoknak nincs karácsonyfájok, tán fájok fűteni sincsen, tán szobájok sincs hol fűtsenek ; adjuk nekik az ezüst pénzdarabkákat. Engedelmet kérnek reá; apa anya örömkönnyel adja azt meg; két legnagyobb gyermek kimegy pénzt osztani koldus gyermecskéknek. Mikor mindent odadtak már nekik, akkor veszik észre, hogy rongyos koldus ember ott ül a szegletkövön a ház előtt s néz bánatos szemekkel reájuk. Visszamennek szüleikhez s elkezdenek könyörögni : „oda kinn ül koldus ember, ugy fázik, ugy éhezik, hadd hivjuk be, hadd egyék, hadd melegedjék itt benn, ugy is nekem sok az étel. Károlyka sem akar enni, Jalanka, Piroska mind ad a magáéból neki , jóllakhatik vele." A szülők megengedik, hogy bevezessék a koldusembert a gyermekek. Jön az tántorogva a szobába, mindkét kezén egyik gyermek fogja. Nem tud szülni, csak maga elé bámul. Leültetik a jó meleg kályha mellé, adnak elé ételt italt s körülülik gyönyörködve , millyen jól esik az neki. A két szülő borzalommal tekint ez arczvonásokra, a borzalom szánakodássá válik, a mint ráismernek lassan .... a sziv elfacsarodik keblükben e látványra. Midőn jól evett és ivott az ember, oda mennek hozzá, megfogják kezeit s nyájas, vigasztaló szóval mondják neki, hogy innen már most ne is menjen tovább; ahol ennyien elférnek, még egy ember számára is lesz elég hely. Maradjon itt, amíg csak él. Az ember rebegve hagyja rá, hogy ott marad náluk, amíg él. A férj előszedi ruháit s felöltözteti öt ócska rongyai helyett saját meleg köntösébe, a gyermekek vánkost, párnát hordanak össze számára , ahol annyian alusznak, könnyű ott még egyre ágyat készíteni; a szomorú ember nem megy már most odább. De az még szomorúbb leszen. Arczán a sürü könyök hullanak végig. Most már emlékezik jól mindenre: annyi ember ellen vétett; de senkinek sem annyit, mint őnekik. Megrabolta gyámleányát, épen menyegzője napján, épen szent karácsony napján; és ime újra itt van szent karácsony napja, s a megrontott család asztalt térít, ágyat vet a koldus számára. — Itt maradok, itt maradok, rebegj előttük, csak előbb kimegyek, megnézni az égen : feljött-e már az a csillag, akit én keresek ? Azzal kiment, csillagot nem talált az égen, hanem talált egy száraz akáczfát a kertben, arra felakasztotta magát. . . . . . . Szent karácsony napján. Isten legyen irgalmas szegény nyomorult lelkének. Az én hivatalom. (**-nek). Ne keseríts kérlek, ne kérdezd mi vagyok, — Nemzetemnek lettem koldustarisznyája .... A mi keserű van ezen a világon, Az én hivatalom mind énnekem hányja! Az én hivatalom a nemzet talpköve .... Azért áll olly alant, azért nincs öröme! Az én hivatalom sárba vetett gyémánt, Azért nem olly diszes, s miképen fénylenék? Annak kell azt csupán felvenni a sárból — Megvetve rongyosan — kit megutált az ég. Jól tudja a világ milly nyomorban élünk — Hol van a szív ... a ki tán megesik értünk ?! Az én hivatalom ezerek emlője A mellyből szívhatni a legelső tápot .... S ugy jár velők miként patakkal a forrás — Elhagyja az, ha már nagy folyóvá válott. A sirhalomra is leszáll a napsugár . . . A én hivatalom könyörületre vár ! Hallom szegezni már deszka-koporsómat, S árváimat — rongyban — jajgatni felette, Éhező özvegyem könyeit is látom . . . Hajh! a világ őket máris elfeledte! . . . Az én hivatalom mit kamatoz végre ? Özvegyet és árvát juttat véginségre! Csak ez maradt csupán holtomig jutalmul : (Mit a halálos rab egy képen reménylhet) A tiszta öntudat, s hogy rövid az élet .... — Ha valónak nem is — megjárja reménynek — De ennyi panaszra ugy hiszem tán van ok : Én a kisgyermekek tanitója vagyok! Felelős szerkesztő : Pákh Albert.