Vasárnapi Ujság – 1855
1855-01-07 / 1. szám - A találmányok története. Ballagi K. 3. oldal / Tudományos rovat
3 Mit véthetett olly rövid idő alatt? A boldogtalan nő! Egy estélyen azon könnyelmű szót szalasztá ki ajkain, hogy ő legszebb asszony Oroszországban,hogy szebb, mint maga a czárnő! Valóban ez igen nagy vétek volt. Megsérté nemcsak a czárnőt, de megsérté a nőt! megsérté nem csak a koronát, de megsérté a főt, melly azt viseli. Katalin volt birodalmának első hölgye, első és legszebb ! Minő bűnhődésre lehet érdemes a vakmerő, ki magát elébe helyezni merészli. Kétszáz kancsuka ütést fog kapni a piacz közepén. Kétszáz véres csapást arra a finom bársonysima bőrre, a melylyel olly vakmerőn dicsekedett. Meg fog korbácsoltatni azoknak szemei láttára, kik előtt vakmerően dicsekvék, hogy lássa mindenki, miszerint csak por és töredékeny anyag minden szépség, melly az uralkodónő egy tekintetére összeomlik. Azután nyelve ki fog vágatni. Ez a vakmerőn dicsekedő nyelv. Soha nem fog az többet szólni semmit, ki e sértő szózatot kimondá. És száműzetni fog örökre, hideg Szibéria jéghegyei közé. Ott töltse örömtelen életét, nem látva mást, mint nyomort és osztozva abban. Ez volt a vakmerő vétkes ítélete. A piaczon roppant néptömeg várta a szokatlan látványt. A büszke herczegnőt mindenki ismeri, kíváncsiak lehettek rá, hogy fog neki esni a szokatlan helyezet. A tér közepén magas állvány volt emelve, azon állt a bakó legényeivel, a körül levő házak ablakai mind bámuló emberekkel voltak megrakva. A herczegnő maga felment az állványra, nem kellett neki segítség. Még egyszer szétnézett onnan, még mindig azt hitte, hogy kegyelmet fog kapni, még mindig remélte, hogy annyi száz meg száz ismerős, rokon és imádó közül akad valaki, aki Katalin lábaihoz vesse magát s lekönyörögje róla az irtózatos büntetést. Hasztalan.. Nem látott senkit ott körül, csak a részvétlen tömeget, melly bámulni jött ide, mint korbácsolják meg a birodalom legszebb delhöi egyikét. A hóhér odalépett hozzá, megragadta vékony fehér ingét, egyet rántott rajta, a gyönge patyolat kettéhasadt durva kezei között, s a szép delnő fehér tagjairól kétfelé foszlott az öltöny, kitárva gyönyörű termetét a tömeg bámulatának. A delnő csak ekkor sikoltott fel. A sértett szemérem felijedő érzetével kapott tépett patyolatja után, hogy azzal keblét újra eltakarja. Azon pillanatban megragadta mindkét kezét az egyik hóhér legény, egyet csavarintott rajta, két kezét a nyaka körül szokta, a szép hölgyet hátára emelve. A hóhér lemetszé az omlatag szép szőke fürtöket, mik a földet seperték fejéről leomolva, azután kezébe vévé a csomóra hurkolt korbácsot, azt az irtózatos büntetési eszközt, egyet lépett hátra, két kézre fogta a kancsukát, megcsóválta azt a feje fölött, hogy szintúgy fütyölt a levegőben s teljes erővel bocsátá azt le a gyöngéd habkönnyű termetre .... Már most ne nézzünk ide. Az iszonyatos büntetés végrehajtatott a herczegnőn. Kiállotta azt, és nem halt bele. Nagy befolyású rokonainak mégis sikerült annyit kieszközölni, hogy a büntetés második része ne teljen be rajta. Nyelvét nem vágták ki. Hanem meg kellett esküdnie, hogy ollybá veendi ezentúl, mintha már megvolna nyelvétől fosztva, és soha egy szóval el nem árulja, hogy beszélni tud, hanem holta napjáig némának tetteti magát; nyelvének hasznát nem veendi, mert legyen bár az a szó imádság, amit kimondott, azon órában végre fog hajtatni rajta a borzasztó büntetés. Tehát beszélni elfelejtsen. Azután feltették őt a befedett szánra, mellé ültettek egy fegyveres drabantot, s elbocsáták őt az útra. Minő ismeretlen útra ? Hol van annak a vége ? Mi vár ottan reá ? Arról senki sem tud semmit, mert akik onnan valaha visszajöttek, hallgatnak róla, mint a meghaltak. Hihetőleg Szibériába vitték. Senki sem kérdezősködött felőle többet. * * * Ugyanezen évben történt, talán pár hónappal később, hogy egy magas állású ifjú egyikében az udvari báloknak kissé többet találván magához venni a pezsgőből, mint amennyit megbírt, a tánczteremben, épen a keringő alatt ugy eltalált szédülni, hogy a terem közepén elesett s tánczosnéját is magával rántva, azt ez által igen botrányos helyzetbe hozta. Ez ifju ember neve volt Korzky gróf. Alig állt ki a tánczsorból, midőn a czeremoniamester kiszálltá az előszobába. Ott egy ur várakozott rá, aki felkérte, hogy jöjjön vele egy szóra az étterembe. Az őtteremben megkérték, hogy legyen szives átadni a kardját, s nézzen ki egy perezre az udvarra, majd ott mutatnak neki salamit. Az udvaron mutattak neki egy befedett szánt. Felszóliták hogy üljön csak bele egy kissé. Negyven nap múlva azután kiszálhatott belőle — az Urál hegyek között. Mint kisebb vétségü bondöncz nem küldetett a bányákba, hanem mindazon jókban részesült, a miket Szibériában szelidebb bánásmódnak neveznek. Megengedtetett neki, hogy ha jobbnak nem találja a főtisztek valamelyikénél szolgálatba lépni, mint magánszolga, vagy inás a telepítvényesek közé állhat, vagy folytathat valami mesterséget, lehet vadász is, ha akar. Korzky pedig csak egy mesterséget tudott, hölgyeknek udvarolni. A többiről nem hitte, hogy megéljen. Emiatt szüntelen a kormányzó nyakán volt könyörgéseivel, hogy eszközölje ki, miszerint visszamehessen Szent-Pétervárra; úgy is tudja, hogy csak tréfáltak vele, midőn egy időre ide küldték, már azóta bizonyosan útban is van a parancs, melly őt visszahívja. A kormányzó megunta végre az örökös rimánkodást s azt az indítványt tette az ifjú gróf előtt, hogy ha megakarja érdemelni a haza szabadulást, erre következő módot ajánlhat neki. Van itten egy elitélt asszony, a kinek holta órájáig nem szabad egy szót kiejteni száján. Vállalja magára a gróf e nő feletti őrködést. Az borzasztó büntetésnek néz eléje ha elárulja magát, de a gróf haza szabadul, ha a nőt rátudja venni, hogy az megszólaljon. A némber elég csinos és szép, a munka nem háladatlan, az úrfinak ugy is ez a mestersége, tehát próbálja meg ha szóhoz bírja-e hozni ezt az asszonyt? Korzky elfogadta az ajánlatot, melly miatt mi a kormányzót épen ne tartsuk valami kegyetlen embernek, sőt inkább igen mulatságos ötlet volt az tőle, hogy ezt a fiatal embert így lerázta a nyakáról, ollyan feladatot bízván reá, aminek valószínűleg nem lesz soha vége, mert a nő bizonyosan el nem árulja magát az ő szép szemeiért. (Folytatjuk.) A találmányok története. Irta BALLAGI KÁROLY. IV. A földmivelés történetének folytatása. Véleményem szerint az ember egyedüli gazdagságát a föld azon termékei teszik, mellyek tápszerül szolgálnak és ruházatot nyújtanak. Minden egyéb, ha nem is fölösleges, de legalább nélkülözhető s csak eszköz amazok beszerzésére. Igaz ugyan, „miszerint nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk;" de épen ebben van kifejezve az is, hogy tápszer nélkül nem élhetünk. Mit ér a legnagyobb kincs, ha kenyér hiányzik ? — Ha tápszerben fogyatkozás van, minden vagyon elvesztette becsét — mert sem az aranyat, sem a gyémántot megenni nem lehet. Kinek nem jutna itt eszébe a kincsvágyó Midas tréfás története, ki telhetlensége miatt csúffá levén, történeti (mesés) nevezetességre