Vasárnapi Ujság – 1855

1855-02-25 / 8. szám - Ifjabb Ritka Péter uram életéből. Pálfy Albert 57. oldal / Elbeszélések és életképek

5- vel tartozunk, s aztán menjünk , m­ert estig váltott lovakkal is lesz mit haladni, pedig éjjelre nem szeretnék idegen helyen ma­radni. — Még nem késtünk el kegyelmes uram; valahogy csak haza vergődünk naplementre, ha Isten is ugy rendelte. Az udvarbiró földesura jellenlétében zavarodottan, s meg­lehetősen ügyetlenül viselte magát : minden mozdulata képes lett volna nevetést idézni elő, ha egy harmadik öt figyelemmel kisérte volna. Aztán meg is volt lepetve, alig hitt szemeinek, látván maga előtt e barátságos arczvonalakat, s hallván füleivel e bizalmas s leereszkedő hangon folytatott beszédet, mellyhez szeretetreméltóságban mi sem vala hasonlítható. Egy kicsit na­gyon eltöltötték fejét az iménti beszédek; lelki szemeiben egé­szen másként látta ő maga előtt a büszke, tudatlan, gyanakodó s alattomos suhanczot, kit félévnél senki sem tud tovább ki­állani. Mentek, Ö kegyelme egyenesen a kocsis ülésébe ugrott fel, s Posz­tóczki uramnak mellette kellett helyet foglalnia; a­kik nézték az elindulást, nem győztek eleget bámulni e szokatlan jeleneten.— Hát még mikor látták, hogy a nemes úr kezébe kapja a gyeplő­ket, s vakmerően közé cserdit a csiklandós vérű­ lovaknak, ugy hogy a kocsi e perczben, mint dörgés és villámlás rohant ki az állás alól, a kocsma udvarából. A csendes vérű öreg megcsóválta fejét, de örült, hogy föl­desurát illyennek, s nem másnak kezdte megismerni; átlátta, hogy az ördögnek sincs olly hosszú szarva, mint a­hogy az oláh templomok képein láthatni. A kocsi kerekei vigan peregtek; az udvarbiró hosszan, szé­lesen elkezdett a verebesi gazdaságról beszélni; előhozta a ta­vaszi nagy szárazságot, s a nyári folytonos esőzéseket, a földesúr pedig mindent a legnagyobb figyelemmel végig hallgatott, s a tett rendelkezéseket egyenként helyben hagyta, megdicsérte, és megerősitette. Posztoczki uramnál boldogabb ember nem volt a vidéken. III. N­yájas olvasó .... a mennyiben e dolog minket is illetne, mi csak minél gyérebben osztozzunk a jó udvarbiró örömében, mert a történetnek egy kis bökkenője is van. Tudniillik a szőke szakálas ifjú, ki magát ifjabb Verebes Lázár uramnak adta ki, senki más nem vala, mint épen Ritka Péter uram, kinek veszedelmes állapotjáról már tudósitva va­gyunk. Posztoczkinak a gyanú eszébe se jut, annál gonosszabb ter­mészetű lesz ébredése. Hajtottak gyorsan. Képzelhető , milly kellemesen esett az üldözött ifjúnak a csinos kocsiban ülni, s haladni vágtatva előre nagy csörgésen, és csengettyűsen. Ha tán maga Kászonyi Elek direktorfiskalis uram jött volna szembe, ő is kitévendett e fé­nyes uraságnak, távolról sem sejtve, ki lappangott a fejedelmi külső alatt. Igy haladtak ők egy pár mérföldet, midőn Kapuson tul az országút lejtőin némi távolságra egy kocsit pillantottak meg, melly körülbelül hasonló gyorsasággal haladt előre, mint a­hogy ők is hajtottak. — Kik ezek? — kérdé a földesúr. — Még nem ismerhetem, nagyon messze vannak. Azonban az előttök haladó kocsi lószerszámaiban valami rendetlenség esvén, mig azt ott megigazitották, addig a mieink őket utolérték. De milly nagy volt ö kegyelmének csodálkozása, midőn látná, hogy azon kocsiban, minden kiséret s cselédség nélkül, egy szép s meglehetősen fiatal úrhölgy ült, ki, baj történvén, egész megszokottsággal ugrott le helyéről, bátran közzé ment a lovaknak , s a homok között állván, szorosabbra húzott néhány csatot, aztán ismét kocsira pattant, megragadá a gyeplőket s to­vább iramtatott a szürkékkel. — Patvarba Posztoczki .... ugyancsak hatalmas példá­nyai teremnek itt falun az asszonyi állatoknak .... ez aztán katonás viselet .... az illyen menyecskének, azt hiszem egyéb dicséretes dolgokra is szép hajlandóságai lehetnek . . . Még­sem ismeri? — Aligha el nem találom .... Ez bizonyosan a szentlö­rinczi papné, az szokott illyen komédiákat csinálni .... — Szent Lörincz? Merre van az? — Arra van valahol Bánfi-Hunyadtól balra .... mi azon­ban, nem telik bele egy félóra, jobbra csapunk, a Meszes hegyek közé . . . A földesúr mosolygott magában , s a szép menyecske iránt egyszerre annyira érdekeltnek mutatá magát, hogy Posztoczki nem tudta mire vélni a dolgot. Ugyanő percztől fogva az ifjú nem kérdezte tovább, merre visz az út Verebesre. Hajtott a csapáson végig, merre a másik kocsi ment, még a kerékvágást sem cse­rélé fel. Az udvarbíró látva e félrekanyarodást, bátorkodott megje­gyezni, hogy igy nagyon eltérnek az egyenes útról; a két első völgy a patak mellett a legjobb út lett volna, a Szilágyság felé; most már csak egy van még hátra, s az a leghosszabb, s a leg­roszabb, azonban a könnyelmű uracs csak tréfára vette a tapasz­talt ember intéseit. Félóra múlva az udvarbíró tökéletesen lemondott arról, hogy ma estére Verebest megláthassa. — Ugyancsak pogány gyerek lehet — gondolá magában— millyen szem­fül lett egyszerre, a mint mellette egy tarka viganó elsuhant. Szerencséjére az öregnek, hogy földesura illyetén hajlamai miatt nem kellett félnie, hogy otthon tulajdon családja nyugal­mában eshetnék valami kár, mert leánykái még aprók valának, Pocztoczkiné asszonyom szépségeiről pedig mentül kevesebbet szólunk, annál jobb. Isten kelmetekkel verebesi birák uraimék, s a falu bölcs elöljárói, kik ékes beszédre nyiló ajkaitokkal egyetemben lóvá vagytok téve. — Menjetek haza ti is jó leányok, tartsátok meg tiszta fehér ruháitokat jövő vasárnapra, mert hiába szedtétek tele kötényeiteket sok gyönyörű virággal, illatos fodormentá­val, boldogasszony levelekkel, s ezerszinü őszi rózsákkal. Vége van a szép estének, mielőtt alkonyodni kezdett. — A kegyelmes urat a szentlörinczi papné, mint valami emberevő sárkány, ma­gával ragadta. Mintha csak záporeső omlott volna tánczte reme­tekre , a templom előtti gyepre; mintha ollóval vagdalták volna szét a hegedűk húrjait, mintha vias­szal tömték volna be a kla­rinét rikoltó torkát. A kocsik vígan peregtek az uton. — Tudja-e udvarbíró uram, min töröm fejemet? — Mondja meg kegyelmes uram. — Mit kellene kitalálni, hogy annak módja szerint bejut­hatnánk a szentlőrinczi tiszteletes házába? — Ennél nem lehet könnyebb dolog a világon. Elestele­dünk, és szállást kérünk éjjelre. — Avval még nem messze megyünk. A szállást megadják, reggelre pedig bucsut kell vennünk , én pedig attól félek , úgy bele­találok ezen menyecskébe szerelmesedni, hogy három napig sem unnám meg folyvást gyönyörködni szép szemeiben. — Ha így van a dolog, akkor csak kegyelmes uram gon­doljon ki valami ügyes praktikát. — Egynémi mesterség már jut is eszembe . . . Mit mon­dana rá Posztoczki uram, ha a pap háza közelében egy árok szélén olly ügyesen tudnánk felfordulni, hogy a kocsinak se tör­nék el több két kerekénél, magunknak is legfeljebb egyik vagy másik karunk fic­amodnék ki helyéből. urára. Posztoczki uram felelet helyett bámulva nézett kegyelmes — Nincs igazam talán ? Milly szép volna, ha ez a kellemes menyecske, minket betegségünkben ápolna . . . terringettét, hi­szen az illyen történetekből a régi világban még verseket is csi­náltak . . . talán van még most is olly szerencsétlen a ki csinál. IV. Azonban széles e világon senkinek sem volt olly változé­kony kegyelmes ura mint a verebesi udvarbirónak. Az ifjú, a szalmatüz elhamvadásával, szemlátomást alább

Next