Vasárnapi Ujság – 1855

1855-08-26 / 34. szám - Életképek a mai napokból. Jókai Mór II. Gonosz háznak gonosz vége 265. oldal / Elbeszélések és életképek - Mi a magyar academia? Edvi Illés P. 265. oldal / Társalmi kérdések és inditványok

A „Vasárnapi Újság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű íven jele­nik meg. — Előfizetési dij julius — decemberig azaz : 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai uton a „Politikai újdonsásokkal" együtt csupán csak 3 ft pp. — Az előfizetési dij a „Vasárnapi Újság" kiadó­ hivatalához (egyetem utcza 4. sz.) bérmentve utasítandó. Életképek a mai napokból JÓKAI MÓRTÓL. II. Gonosz háznak gonosz vége. Ugy hull az ember, mint az őszi légy. Mint a mezők virágai, vagyunk; ma élet és virulás, s ha a szél rájuk fújt, menten elhervadnak. Ugy hozzá szoktunk már a balesethez, hogy szinte sajnál­kozni sem tudunk egymáson. Ma megszorítók jó barátunk kezét s holnap fáklyát viszünk koporsója mellett; ma még együtt vi­gadtunk, mulattunk, s holnap odakinn látogatjuk meg őt a te­metőben, — vagy látogat ő minket. Ki volna olly vakmerő, hogy egy uj reggelt merjen igérni magának ? Isten kezében vagyunk mindnyájan s ki merné azt mon­dani, hogy nem jó minekünk ott lennünk ? Legyünk nyugodtak, legyünk készek arra, a minek jőni kell! Azokban a szomorú sorokban, miknek minden betűjét egy­egy uj sír képezi, Isten beszél hozzánk , a ki azt mondja nekünk a halálharangok kondulásaiban, a temetői szekerek morajában, a temetők némaságában, hogy semmi sem tartós, csak a szeretet az. Azért legyünk jobbak, mint voltunk eddig. Szeressük az Is­tent, embertársainkat, a hazát és mindent, a­mi azt érdemli, mert nem tudjuk, hogy meddig van időnk szeretni. Annyi kedves ember elhalása után, annyi megsiratott áldo­zat között, történt egy olly megrázó példa­ eset, a­mellyre azt mondja minden ember : „ime az Isten keze ez! lám a boszuálló Úr látogatását!" Volt egy nagy városban egy kis alacsony ház, de a melly házban még is többen laktak , mint a mellyik legmagasabb; is­merték azt különösen az ifjak és sokan átkozva hagyták el kü­szöbét; de minden átok daczára ismét ujak jöttek helyettük és jó kedvvel mentek és átkozódva jöttek vissza; ha minden átok­ból csak egy kő lett volna abban a küszöbben, nem lehetett volna azon az utczán járni. Bűn volt és förtelem, ami ott szü­lemlék, családok romlása, ifjú éltek veszedelme, a szívbeli pestis! A bölcs emberek azt mondják, hogy illyen házaknak is kell lenni a világon. A­hol az emberek elfelejtsék a világot, bajaival, gondjaival, a­hol levethesse kiki emberi kötelességeit. Ha beteg család van otthon, ide nem hallik nyögése; ha koldus könyörög, fázik, di­dereg otthonn, ide nem hallik panasza, ha a fél országot csapás csapásra éri, ki hallaná azt itt pohárcsörgés, vidám kacza­gás közt! Mikor legjobban dühöngött a városban a halálhirdető jár­vány, mikor a megrettent nép legjobban látogatta a templomo­kat , akkor volt a vig háznak is legnagyobb kelete ! Ott volt vigság, ott volt bú elfeledés, reggeltől estig és estétől reggelig. Hadd imádkozzanak mások, a bölcsek élik a világot. És ime egy napon, midőn legvígabb volt a mulatság, meg­jelenik ama hívatlan vendég, a­ki láthatlanul jár keresztül a be­zárt ajtókon s nem kér bebocsátást, nem vár jó fogadást; hanem odaül a legnagyobb úri asztal mellé, midőn legvigabban vannak; és a hol ő megjelent, elsápadnak ott az arczok. E rettenetes vendég neve : a cholera. A legkicsapongóbb kaczagás közepett elsápadni látták a vigadók a legrózsásabb arczot, elkékült, elzöldült az és a piros rózsák nem voltak egyéb, mint egy halott arczára festett máz! Ah! ez lehetett a rémülés, ez lehetett az ijedség! A kiivott pohár fenekén ült a halál! És másnap, a­kik a vigalom és gyönyör párnáit keresni jöttek , — találtak koporsót. És harmadnap — ismét koporsót találtak. És negyednap találtak — két koporsót. És egy hétig mindennap találtak koporsót a háznál. Egy hét múlva azután nem találtak semmit. Be volt zárva a ház. Az utolsó víg lakó is kihalt belőle. Még most is be van zárva. Senki! senki! még egy oktalan állat sem maradt benne élve. Még az idegen is ott veszett a ki benne meghalt. És most bor­zadva gondol mindenki a bezárt ablaktáblákra. Illyen ítéletet tartott az Úr, az ezernyolczszáz­ötven ötödik esztendőben, a midőn nagy sirás volt mind az egész hazában és haltanak jók és gonoszak az öldöklő angyal lehelletétöl. Élni nem jutalom, meghalni nem büntetés, ha Istentől jó ez; de büntetés van azon gondolatban; „miként meghalni ?" Tanuljunk ugy élni, hogy midőn meghalunk, megsirassanak bennünket; ne pedig azt mondják halálunkra : „Ime az Úr keze ! Ime a boszuálló Isten látogatása!" Mi a magyar akadémia ? (1854.) E nemzeti közintézetről is jelen hirlap olvasói közül keve­sen ápolhatván annak nagyszerűségéhez és méltóságához illő tiszta, világos fogalmakat : korszerű czikkel véltem szolgálni, m­időn annak írásához tollamat tintába mártogattam. Magától a tisztelt akadémiától pedig előre bocsánatot kérek, ha az áldott nép kedvéért egyszer öt is hírlapi czikkhez tárgyal venni bá-

Next