Vasárnapi Ujság – 1855
1855-02-25 / 8. szám - Két kép az almai csatatérről (2 képpel) 60. oldal / Történeti leirások
60 közöl saját szakmájában mindenik vetélkedve remekelt. Ezen legdrágább s legbecsesb emlék által Artemisia férje elhunyta miatt kitört fájdalmát kivánta ugyan szeliditeni , de mindhiában ! mert bánata neki is lassanként kioltá szövétnekét. Azonban a művészek föl nem hagytak a munka tökélyesitésével, csakhogy nevöket az utókor előtt halhatlanitsák. Végleg ötödik művész — Pyrrhus — is csatlakozván hozzájok, az emlék legtetejére még egy négyszögű tornyot s rá ezen toronyra egy győzelmi szekeret négy márvány lóval, készitett. Igy lett ezen emlék teljes magassága 140 láb. Romai máig is mutogattatnak, s minden becses — különösen Suetonius szerint, a királyi — sirboltok mauzóleumoknak neveztetnek. VII. Cyrus királyi palotája, melly fehér s különféle kövekből épült, aranyozott s drága gyöngyökkel kirakott oszlopokkal, az égbolt mintájára ragyogó csillagokkal ékesittetett föl. — Az ülőhelyek arany- és ezüstből, pádientoma fehér-zöld-pirosas és fekete márványból készültek. Asvérus is itt tartotta roppant lakomáját. És ezek valának a világ hét csodái, mellyek mind igen tündöklők lehettek ugyan, de a komoly vizsgáló előtt csak múló javakkal, hiu kérkedékenység jelvényei mellyeket valának, korunk szellemi intézetei közöl csak egyetlenegy is meghomályosithat. *) Vári-Szabó S. Az itt közlött két kép igen érdekes két jelenetet ábrázol az almai ütközetből. St. Arnaud utolsó lovaglása bámulatos példája a törhetlen akaratnak. Tudjuk, hogy a tábornok már elindulásakor gyengélkedett , mindinkább betegedett a keleti expeditio legelső szakában, s a krimiai partokra történt kiszállás után rövid időn meghalt. Minden embernek feltűnők voltak azok a tudósítások, mellyek a súlyosan szenvedő tábornok utolsó tetteire vonatkoznak, s szinte hajlandó volt az ember ezt a kétséges két kérdést felállítani : Ha ollyan beteg volt, hogy lett volna képes a csatában megjelenni ? vagy : Ha ezeket cselekedte, hogy lehetett volna ollyan beteg amint írják felőle? Pedig hogy beteg, nagyon beteg volt, azt czáfolhatlanul bebizonyitó halálával; tehát csak az iránt kell tisztába jönnünk, mikép volt lehetséges neki a sír széléről csatatérre lépni. Az ütközet napján erős lázban szenvedett St. Arnaud, de az az erős akarat, mellyel hadi tervét olly meglepő sikerrel megkezdé, gyengesége daczára lóra ültete őt, és vitte az almai ütközetbe, ahol tizenhárom órát töltött nyeregben. Eleinte minden gyám nélkül lovagolt, de lassanként annyira hanyatlott ereje, hogy két lovas vitézt kelle melléje rendelni a kik karonfogva tartották a nyeregben. Arczvonásain s egész alakján nagyon meglátszott, hogy kimondhatlanul szenved, de ő még sem hagyta el a csatamezőt, a miből azt lehet gyanitani, hogy ott óhajtott elesni, azonban nem akadt ollyan szánakozó muszka golyó, melly az ellenséges hadvezér óhajtását teljesitette volna. Ugy volt megirva a sors könyvében, hogy St. Arnaudnak betegágyon kell meghalnia. Nagy hadvezér nem volt a tábornok, de hogy bátor, kemény katona volt, azt nem lehet tőle megtagadni, s utolsó lovaglása nem mindennapi tanúságot tesz arról. A másik kép egészen más jellemű, a mellynek hőse egy tisztes tábori lelkész a kit ott az ágyún látunk lovagolni; annak pedig igen egyszerű a története, hogy miképen jutott a tisztelendő ur illyen kemény paripára. Alig kezdődött el az almai ütközet, a francziák főtábori papja alól ugy kilőtte egy goromba muszka golyó az ő jól abrakolt virgoncz paripáját, hogy a bátor szivü atya nagyon is meggyőződhetett róla , miszerint minden hibája nélkül gyalog huszárnak jön degradálva, a mi neki épen nem volt ínyére. A szerencsétlenség Canobert tábornok közelében történt, akinek részvéte ennyiből állott: „Gonosz eset lesz ez tisztelendő atya! de más paripát nem adathatok, tehát a viszontlátásig" és azzal tova lovagolt, a derék lelkész pedig köszönettel vette ezeket a szép szavakat,csak azt az egyet sajnálta, hogy nincsenek azoknak ollyan gyors lábai mint az ő elesett Pejkójának, s nem lehet olly gyorsan rajtok iramlani , mint tova tábornok ur telivér a csatamentén. De a kinek esze és szive helyén van, ritkán szorul az meg jó tanács dolgában,mellyet közönségesen a maga fejétől és a körülményektől szokott kérni. Így jön Parabére atya is. Nem volt mulasztani való idő, a csata tüzesen folyt, az ágyuk bömböltek, a puskák ropogtak , kard, lándzsa csattogott, minden perczben szaporodott azok száma, kik a halál országába sietnek, tehát a derék atyának is sietnie kelle oda, hol a halál kaszál, hogy lelki vigasztalást nyújtson a haldokló bajnokoknak. Nem is gátolta egyéb útjában csak egy meredek hegy, és kissé jó húsban levő állapota. Illyen körülmények között sok fejtörés helyett felkapott a tisztelendő úr egy épen a csatába siető ágyúra, azt mondá a tüzéreknek : „velem ne törődjetek, hanem hajtsatok gyorsan oda a hol szükség van reánk" és bőséges golyózápor közben csakhamar elérkezett a buzgó lelkipásztor, ollyan helyzetben, a mint le van rajzolva oda, hol bőven volt alkalma megsebesült vagy haldokló vitéz hiveit vigasztalni, s a szent hit végadományaiban részesiteni az örök béke hónába költözőket. Nem megvetendő példa azoknak, kik olly huzamosan és ünnepélyesen szoktak készülődni, bármilly nagy és sürgetős reálok a szükség, hogy mire megérkeznek , szomorúan igy fogadtatnak : már késő oo Két kép az almai csatatérről. St. Arnaud utolsó lovaglásai *) Megbocsát at. szerző, hogy a forrás-idézeteket a czikkből mindenütt elhagytuk. Szerk.