Vasárnapi Ujság – 1856
1856-09-07 / 36. szám - Régi képek. Vas Gereben 316. oldal / Elbeszélések - Gejte vár (kép) 316. oldal / Hazai tájleirások
megszaporodának, azért a püspök az érdemetlen embert most már szigorúbban fogta, s épen püspöki látogatás alkalmával magához rendeli. ,Önnek az előbbeni káplán ellen sok kifogása volt ugye?" „Amint több izben is megírtam, méltóságos uram!" Felel a tanító, nem is gondolván, mi következik ? ,Hát a mostani káplán hogy tetszik?" „Ez meg még ollyanabb, mint a másik." ,Utánajártam a dolognak, — mondja a püspök elegendő szigorral, — s minthogy a jelentések nyomán az derül ki, hogy maga egy röst, tunya ember, azon kívül árulkodó is, most már nem a káplányt teszem el, hanem magát kergetem el, — elmehet." Ennyit elég legyen mondani a nagy emberről, ki Pécsett elfeledhetetlen marad, mégpedig nem úgy, mint mások, kikről hízelgés szokott illyesmit elmondani, hanem aki valaha Pécsre megyek, ne sajnálja fáradságát, kérdezkedjék róla. A nyavalya hirtelen kapta meg, egy rég érzett, de soha ki nem talált baj életének három nap alatt vetett végett. Ollyan kétségbeesést nem látott ember, mint a minő akkor Pécsett volt. Mindenki tudta méltányolni a nagy veszteséget, s ez volt e nagy ember tetteinek legigazságosabb mérlege. Képzelem, oda át a jobb világon mind örvendez a nemes lélek, hogy a földön még maradt ollyan, ki nyomdokait követi. Simonyi óbester. Itt sem került volna nagy fáradságomba óbester helyett ezredest irni, de minthogy még mai napig igen sok ember van, ki Simonyit csak óbesternek mondja, nem akarom zavarni a megszokott elnevezést. Debreczenben járt iskolába, s mint katholikus ifjú a református diákokkal csak akkor került össze, ha verekedni kellett. Mig Ezen ütközetek adtartottak, hogy végtére is békesség lett végük, és Simonyi a kálomista diákokkal ollyan szoros barátságot kötött, hogy még í1 református imaház tornyába is föleresztették harangozni, pedig jól tudja mindenki saját magáról, hogy a gyerek inkább osztozik utolsó megfalat kenyerén, csak a ha Csejte-vár. rangkötélen nem. A harangozás alkalmával egyszer észrevette valamelyik diák, hogy a toronyórának lapja körül verébfészkek vannak, s az anyányi verebek vígan csiripolnak bennük. Diák és verébfészek e két szó is eléggé ösmeretes, e szerint tehát tudja mindenki, hogy a vásott nép azon tűnődött, hogy mikép lehetne a verébfiúkat megfogni, ami annál nehezebb volt, minthogy az órának lapját csak kívülről lehetett volna elérni, állás pedig nincsen.Hátha egy deszkát dugnánk ki az ablakon? mondja valamellyik végig nézve a pajtásokon, kik a tervet nagy örömmel fogadták, ámbár később vették észre, hogy nagy munkát vállal magára, aki a deszkán ki merne menni. — Addig biztatták egymást a kimenésre, hogy egyik sem akart kimenni, s már igen hihető volt, hogy a szépen kigondolt terv megbukik, hanem egyik azt találja mondani Simonyinak : ,Simonyi nem mersz kimenni ?" „Azért is kimegyek!" kiáltja amaz, látván, hogy itt a legkedvezőbb alkalom, midőn verekedő pajtásait hatalmasan legyőzheti, s minthogy épen úgy szokták meg, hogy nem mer kimenni, tehát meg kelle mutatnia, hogy de mer ! Deszkát mindjárt hoztak a padlásról, és Simonyi maga rendezte el, hogyan tartsák a deszkát, aztán leveté dolmányát és mellényét, hogy a verebeket ingébe szedhesse. A deszkát kinyújthatták, s a szilaj gyermek vakmerőn kilépett a deszkára, s a verebeket egyenkint szedegette ki a fészkekből. ,Hány van már?" kérdik a pajtások. „Nyolcz! . . . mondja Simonyi egyenkint rakván be ingébe a csiripoló madarakat."Adsz-e nekünk?" kérdi valamellyik, ki a deszka végét fogta „Nem adok én."Felel Simonyi már tízig számlálván a verébfiúkat. " Az irigység föltámadt a diákpajtásokban, s eszük egészen a verébfogásra veszett, s már ijesztgetni kezdék a pajtást. ,Ha nem adsz verebet, eleresztjük a deszkát." „Mégsem adok !" kiabál Simonyi a tizenkettedik verebet számlálván meg, mire a pajtásokat majd megette a méreg, s épen azért a fenyegetés is komolyabb lett. ,Nem adsz?" kérdik megint a deszkatartók Simonyit. „Nem én, — mondja amaz, — ha kell veréb, fogjatok." ,Ha nem adsz, eleresztjük a deszkát." „Azért sem adok;" kiált nevetve Simonyi, de a diákok megmutatták, hogy már ijeszteni is akarnak, s ez okból a deszkát egy kissé megbillentették, mi épen elegendő volt arra, hogy Simonyi az egyensúlyt elvesztette, s minthogy a három diák szintén megijedt, elereszték a deszkát, melly Simonyival a toronyból alázuhant. Egyiknek sem volt bátorsága lenézni, hanem eszeveszetten rohantak le a lépcsőzeten, hogy kérdőre ne vonhassák őket A fiúk alig győztek lefutni, azonban már késő, mert valaki épen fölfelé jö, s a három diáknak nem marad annyi ideje, hogy összebeszéljenek, — azonban mielőtt egy alkalmas hazugságot kitalálhatnának, szemközt áll velük Simonyi, ki leestében a deszkában megkapaszkodott, s igy Isten csudájából sértetlenül megmenekült, s minden boszuja ennyi volt, hogy a pajtásoknak gúnyolódva mondá : :Eb ád verebet!" Már most könnyű eltalálni, hogy az illy vakmerő gyerek nem lehetett kevesebb, mint huszár-óbester. A fiúnak folyton elkövetett csintalanságai számtalanszor megkeseríték öreg szüleit, kik végre elhatározták és szentül hitték, hogy ebből a kölyökből semmi sem lesz. (FolrUl:M kSv, harmad magával. A felszentelés emlékpénz.