Vasárnapi Ujság – 1856
1856-02-03 / 5. szám - A koldús veréb (kép) 42. oldal / Érdekességek
szállt, de a láthatárra, fátyolába boritva a nap tányérát és sugár koronáját. — Angolunk, ki merően szegte tekintetét e ritka s délszakiabb tájak lakóira varázshatásu látványra, a kétségbeesés rémes hangján felriadt: „Oh én boldogtalan, számomra az életben minden csak csalódás!" — ezzel leszállt a hires szikláról, visszament, szobájába bezárkozott s igazi életunt módjára agyonlőtte magát. A junius 25-kére való éjt, mellyen a régi skandinávok a nap nyári fordulatát ünnepelik, s miből a keresztények sz. János éjjelét csinálták, az északi tájakon olly elragadtatással ülik meg, mellyről Európa déliebb tartományiban alig van fogalmunk. Hatalmas tűz lobog illyenkor minden halom , domb és hegy csúcsán vig koszorúkban, s zengzetes danákat énekelve tánczols ugrál ezek körül a vidék népsége s ősi hagyományos szokásaik közé nem egy babonás szertartás elegyül. A különben olly józan, de ősi szokásait, nézeteit, hiven s makacsul megőrző svéd köznép hite szerint, e tündéries éjen, midőn éjfélkor a nap a látkört érinti, hogy újból kezdje meg magasztos évi körútját, midőn a szünteleni nap ragyogványát a rövid alkony csak pillanatra mérsékeli, akkor a keresztutakon álló megláthatja az előtte elszáguldó boszorkányok, manók s szellemek táborát, ekkor feltárul mindenkinek a sors könyve s bele tekinthet ki a jövendő titkait megolvasni óhajtja. — Ez éjjen nincs svéd leány, ki meg nem akarná ismerni jövendő férjét, — mi végett szótlanul megy éjféltájban ki a mezőre, szótlanul szed kilencz szál különféle virágot, bokrétát köt belőle, s a varázs csomagot vánkosa alá téve, imádkozva alszik el. — Alig zárta le az álom szempilláit — ugy tartja a rege — s azonnal megjelen álmában az, kit neki a gondviselés férjül szánt, vagy kire talán gondolva szunyadott el. Mig a svéd lakosság junius 25-dikénak napját, melly, mintha török megválni nem birva, egész éjen át felettük ragyog, szerte széjjel vigadozva megüli, — addig a föld minden lakott zugából összegyűlt utazók kétszeres örömmel üdvözlik e fenséges látványt, melyet közülök aligha vagy egyik másik fog valaha életében még egyszer élvezhetni. Este tiz órakor indulnak el Mattarengi- vagy Ofver Tornéoból, s a halmot körülkigyózó tengeri patakon átkelve s egy illatos fenyéren áthaladva felérnek a halom tetejére, mellynek sziklás földjébe kapaszkodva, küzd néhány bokor a tél viharaival. Gyökerei mélyen lehatnak a szikla repedéseibe, ágai magasra nyúlnak fel, csakhogy valahonnan tápláló nedvet birjanak maguknak szerezni, mit az éjszaki természet nékik olly gyéren juttatott. Gyönyörű kilátás nyilik a halom tetejéről, — messze rónaság terül el a néző előtt, behintve számos mezei lakoktól s átszelve Torneo széles folyamától. Sajátlag méla benyomást szülnek e szétszórt magányos házikók, mintha egy magasztos elvonult gondolat telepedett volna le körülöttük távol a világ zajától, egyedül Isten szemének alatta. — Midőn a szomszéd vidékre az éj homálya borul, a néző felett pedig a felhőtlen ég ragyogó boltozata emelkedik s rajta a nap elpusztulhatlan szövétneke éjfél táján is örökkévalóság fenséges jelképe gyanánt lobog; — mélyen áthatja a néző kebelét a nem alkonyodó nap magasztos tüneménye. E gyönyörű látvány, melly miatt olly számosan látogatják meg évenként Avasaxa sziklahalmát, sokkal déliebben, Stockholm táján majd hasonló szépségben szemlélhető. Május havától kezdve a nap olly gyorsan nő, miszerint június derekán már csak rövid, a koránnyal összeolvadó alkonyat választ el egy napot a másiktól. Az elömlő mély csend jelöli egyedül az alvás a nyugalom szakát, egyszerre elhallgat a madarak csevegő danája, elhal a légben ingadozó szellő, s a tavak tükörsimasága szinét, az éjszaki nyir belehulló levelein kivül mi sem zavarja. Éjfélkor pillanatra eltűnik a nap, mint egy zálogául visszatértének könnyű bíboralkonyat jeleli a helyet, hol a láthatár alá szállt, tünékeny távolléte alatt árnyék nem látható minden tárgy valami sajátságos édes szelid fényben úszik, mit a nyár lenge gőze némileg mérsékel. Vajmi szépek az északi tájak nyári éjei; beh üde, békés s eszményi akkor az egész természet! — ki valaha élvező, bájukat nem fogja feledni soha, bármennyire nyúlna is élete fonala, — s az évek bármi hosszú sora múljék is el utána. TÁRHÁZ. A természet apró története. Ollyan emberek számára, akik nem tartják magukat véneknek, jegyezgette Jókai Mór. I. A koldus veréb, egy Egyszer a budai hegyek közzé menve, valami pákosz siheder elém áll madárral , hogy vegyem meg , mégpedig verébbel. Ollyan nagyon kért, hogy vegyem meg, hiszen csak egy krajczár kell érte. Hogy is lehetne egy verébért többet kérni egy krajczárnál. Nekem ugyan a világon akármire másra volt szükségem, csak verébre nem, hanem azt gondoltam, hogy ennek a fiúnak nagyon kell az a krajczár, ennek a verébnek pedig nagyon kellene a szabadság , hát csak megvettem a jámbort. A sváb kölyök szaladt a krajczárral, hogy vissza ne híhassam vele, én pedig tenyeremre tevem a madarat, hogy repüljön a hová akar. De az csak nem repült sehová a jámbor, hanem ült a tenyeremen nagy gubbaszkodva, felborzolt tollakkal, s csak a fejét emelgette felém. Közelebbről nézve, észrevettem aztán, hogy a kis madárnak az egyik lába eltörött, hihetőleg a tőrben vergődése közben, s csak a bőrfoszlánynál fogva csügg azon. Már ezen majd segitsünk, mondom a jámbor szenvedőnek s elővéve oltókésemet, szépen lemetszém vele az összezúzott csontot. Én bizony szívesen ojtottam volna szegénynek mingyárt másik lábat is be; de ámbár ojtott lábu emberekről már hallottam, ojtott lábu madarakat nem ismerek, s ehelyett zsebemben hordott viasszal és gyolcs szatyinggal, mint aféle kertész ember bekötöm az amputált lábat. Nem tudom helyesen cselekedtem-e, mert sebész nem vagyok. — Látod, verebecske mondám, ez rád nézve épen nem hiba, hogy most már csak egy lábad van, úgy is két lábbal is csak egyet szoktál lépni, ez tehát nálad nem tesz különbséget. Már most repülj Isten hírével. Szót is fogadott, elrepült , láttam, hogy felszállt egy fára, s meg tudott lesz az állni egy lábon. Hetek is elmultak azután, a midőn egy délben családommal a szabadban reggelizve, egyszer csak egy fakó veréb odareppen elénk s a legotthonosabb barátsággal kezdi magát bemutatni. Előbb csak ott fityfikkel a porban, köszörüli az orrát a földhöz, a mi sajátságos tisztelgési forma lehet a veréb nemzetnél, azután mind közelebb jön, s fejét farkát billegetve, mórikál, mint valami jó ismerős. — Nézd, mondanám, ennek a madárnak csak egy lába van. Valóban, az én sánta madárkám volt az. Honnan tudta ki , hogy én hol lakom? hogy tudott utánam jönni? micsoda ösztön, vagy észjárás súgta meg neki, hogy ez az ember, aki engem nem evett meg, mikor foglya voltam, bizonyosan ennem is ád ezentúl? Elég az hozzá, hogy attól fogva minden reggel, délben és ozsonnakor megjelent az én koldus verebem az asztalnál. Oda lippegett, szép alázatosan csiripelve, mintha mondaná : „adjanak ennek a szegény koldusnak, az Isten nevében, valami kis morzsát; egy kezem egy lábam elvesztettem a lépvesszőn, odahaza is két neveletlen árvám éhezik, az apjukat levágta az ölyv, a gonosz ellenség; ne sajnáljanak egy falat kenyeret a szegény koldustól." nőtt Nyár vége felé szavainak bizonyságául el is hozta magával két férfiacskáját. A két nagyfejű, sárgaszáju kamaszt oda állította egy rózsasövény mellé, maga pedig odajött őket bemutatni, és kikérni számukra jövendőbeni pártolásunkat. Azután felszedegette a neki hányt kenyérdarabkákat s visszament hozzájuk, felosztotta az alamizsnát közöttük anyailag s csirpelt hozzájuk erősen, bizonyosan illyen formát mondhatott nekik : „látjátok ti nagy kamaszok, ide s tova magatok szárnyára fogtok kelni. Hát azután csak ide jöjjetek ti is. Itt ti is kaptok morzsalékot, itt nincs sem macska, sem lépvessző, sem verébfogó vas. De azután szépen viseljétek magatokat, gyalázatot ne hozzatok a fejemre. A fáról nem szabad leenni a gyümölcsöt, hanem kéztel kell várni. Köszönjetek szépen!"