Vasárnapi Ujság – 1857
1857-06-21 / 25. szám - Az istenhegyi székely leány. Jókai Mór 231. oldal / Elbeszélések - Zsófia főherczegnő gyászravatala Budán (képpel) 231. oldal / Vegyes tartalmu czikkek
Az Istenhegyi székely hősleány. Elbeszélés irta JÓKAI MÓR. (Folytatás.) Másnap reggel Adorján felkeresé a vár rettegett kisasszonyát, Lónát. Ott kellett állnia a folyosón, míg a hölgy előjön, de nem süvegelve, mert ő nem bérért jött szegődni. Lóna nem volt a várban, vadászni járt, úgy mondák neki, egész éjjel arra a medvére lesett, melly juhait pusztitja; nem sokára a harsogó kürt hirdeté, hogy érkezik; s a dobogó lánczos hidon bevágtatott kíséretével együtt lóháton az amazon; az elejtett medvét utána hozták bivaly-szekéren. A tornácz előtt leugrott lováról, odavetve a kantárszárat csatlósának, s első dolga az volt, hogy elkezdett sorra perlekedni a cselédnéppel. — Mit mondtam nektek, léha dolog kerülök? éjfél után le kell aratni a rozst, szekérre hányni kötözetlen s felhordani a várba, s azután meggyújtani az üres tarlót. Semmit sem végeztetek el. Amit arattatok, ott hagytátok. — Álmos volt a nép Léna, — szólt közbe Gyerő, a vén szolga. — Mit, álmos volt! pattant fel a lyány. Én nem aludtam egész éjjel és nem vagyok álmos. Alhattok eleget, majd ha a vakandokok országába mentek. Álmosok voltak! Majd kiverem én szemeitekből az álmot. Ha én kihúzom a lábamat a várból, mindenki a fülére fekszik. Hallatlan! Még éjfél után is álmosnak lenni! Dologra most valamennyien! Lénának nagyon jól kellett játszani szerepét, hogy még Adorján sem ismerte meg benne Szendilét, pedig a szerelmesek szeme jól lát, és szive előre érez. Az amazon vállát farkasbőr kaczagány takarta, s karja fölött végig volt hasitva az öltöny, amint a küzdő fenevad odacsapott tenyerével; kissé véres is volt a megszakasztott öltöny, de azt nem volt szabad észrevenni; kipirult arczára is fecscsent egy-egy csepp a megölt állat véréből, a por belepte azt, s egy elszabadult hajtekercs még zordonabbá tette tekintetét. Amint meglátta a tornáczon álló Adorjánt, mintha soha sem ismerte volna, rákiáltott erős hangon. — Hát te ki vagy? mit akarsz? Adorján megemeli a télüvegét, s megint föltette fejére s válaszolt egész bátran. — Szolgálni jöttem hozzád. — Szolgálni ? Bérért ? — Nem. Jó szóért. Szendile kezéért. Léna felkaczagott. — Jó szóért? No azt majd megkapod. Mid van? Mit tudsz adni nászajándékul. — Hát van két jó erős karom, ami tud dolgozni, és hadakozni; van két jó szemem, a mi akkor alszik, a mikor én akarom; van jó szivem, ami nekem fogad szót, nem én neki; mert ha én akarom, meg se dobban, azután van egy juhnyájam, és ezt mind Szendilének adom Léna vállára ütött a legénynek s megrázta volna öt kezével; de az nem engedte magát rázni, hanem állt szilárdul a lábán, mintha a földbe volna nőve . — Nem ollyan könnyen állok én a lábamon, leányasszony. Lóna nevetett magában és ott hagyta a fiút, azon nevetett ollyan jót, hogy ez a jámbor juhász, a ki a gyönge Szendilét alig merte megszólitani, a haragos Lónának még szeme közé pattogott. Az előbbeni úrfiak épen ellenkezően tették; ők Szendilénél voltak bátrak s Lóna előtt szemérmesek. Kevés idő múlva visszajött Lóna s azt parancsolá Adorjánnak, hogy vegye maga mellé a kőműveseket s falaztassa be velük a vár alatti patakforrást. Adorján szótlanul engedelmeskedett, lement a forráshoz,melly annyiszor volt tanuja boldog pásztor-örömeinek s elkezdte a rábizott munkát. Hajh, de csak akkor vette észre, hogy millyen nehéz terhet vállalt magára; nem ment a munkával semmire. Akárhogy betömték, befalazták, földdel behányták a forrást, az megint csak előtört újra, innen onnan kiszivárgott; már pedig Léna azt parancsolá, hogy azt ugy be kell temetni, hogy még csak meg se tudhassa soha senki, hol volt a forrás valaha. Este felé fáradtan és csüggedten tért vissza a várba Adorján s bánkódva várta meg Lóna előtt, hogy nem sikerül a forrást elfojtani , pedig százan is dolgoztak rajta. — Látod, agyafúrt góbé! riadt rá Lóna, mert nem kérdezted meg tőlem, hogy mit csinálj ? én nem mondtam meg előre, hogy hadd lássad, mennyire nem tudsz nálam nélkül semmit. Most eredj vissza egyedül, csinálj a forrás nyitása előtt fűzfavesszőkből egy kis kast; nem nagyobbat, mint egy lépés; azután csinálj keveréket két kiló törött kavicsból és egy mércze degezből, adj hozzá apróra tört bükkfaszenet, s amennyi az egész, még annyi mészport keverj közé, ollyant, amit viz alatti épitésre használnak; mindent megtalálsz az első bástya pinczéjében, azt a keveréket öntsd a kasba, amint azt a forrás vize tele tölté; reggelre kemény lesz az, mint a kő s a legkisebb hasadékot is ugy befojtja, hogy ki nem szivárog többet rajta semmi. Adorján nagyon elbusulta magát, hogy ez a leány még is többet tud, mint ő, s szép csendesen elvégzé egyedül a munkát éjjel, a mit nappal század magával sem ért el s valóban reggelre egy csepp viz sem jött elő többet a forrás helyéről. Másnap azután [Léna valamennyi emberét neki állitá a munka folytatásának, a forrás helyét és a patak medrét egészen betöltette, a földdel egy színig, s a frissen hordott földet, a mellette levő réttel együtt keresztben felszántatva, még azon az éjszakán bevettette kölessel. Azután is mindig éjjel learattatta az érett gabonát, éjjel behordatta a várba; ott nyomtatták, csépelték; a szalmát lerakták a sánczok közé, s bivalybőröket teregettek a lapos kazalokra, a learatott tarlót pedig mindig felgyujtatá az aratás után. Majd meg azt cselekedte, hogy szekereket küldött el Csikba, azokkal kénkövet hozatott a torjai üregekből; a fenyőkből kádszámra főzette a szurkot. Azzal csúfolták már, hogy a világ minden vargáját el akarja látni dratvával, arra az a töméntelen szurok. Majd megint valahány szekér volt, mind kirendelte, hogy menjenek a szomszéd szász atyafiakhoz, s vegyenek meg minden búzát, amit csak náluk kaphatnak; a székelyek csóválták a fejüket , hiszen maguknak is annyi gabonájuk termett, hogy ők vihetnének a szász piaczra búzát, de nem mertek ellene szólni. Pedig Léna utoljára már a kontyáról való boglárokat is eladta, hogy búzát vegyen az árukon. Egyszer azután azt parancsolá az egész aranyszéki népségnek, hogy minden országutat, melly kifelé viszen a székből, rögtön szántsanak fel keresztben, és hagyják azután parlagon, az erdőkön vezető utakat hengerítsék be nagy kövekkel, a szekerek nyomait, lovak patkóinak helyét kapálják fel, s döntögessék a fákat az utakon keresztül, s azután ki ne járjanak többet a székből, amig ő nem mondja nekik. Akik e dolgokat látták és hallák, nyilván azt hihették, hogy Léna leányasszony fejében aligha meg nem háborodott valami; pedig bizony mondom, hogy ő tudta, mit cselekszik? és minden tettének messze előrelátott oka volt, amit majd mindjárt meg fogunk látni. (Folytatása következik.) Zsófia főhérczegne Ö cs. Fensége gyászravatala Budán. (1857. május 31.) A hazánkra nézve legkedvezőbb kilátások között megkezdett legmagasb császári körút egy szomorú esemény által szakasztatott, félbe. A legnagyobb megilletődéssel hallotta az ország ama gyászhírt, melly a felséges Fejedelmi Pár legérzékenyebb veszteségéről hozott tudósítást, s a reményteljes öröm és ünnepies készületek, melylyel a Felségeket honszerte várták, a szülői fájdalom iránti átalános részvétté változott át. Hadd jusson itt is egy kis hely e tény följegyzésére, mellyet Ö cs. kir. Apostoli Felsége Magyarország népeihez intézett legmagasb leiratában (Laxenburg, junius 3-án *) az Ő és a Császárné nevében nyilvános elismeréssel fogadni méltóztatott. Zsófia (Friderika Dorothea Mária Jozéfa), 0 cs. k. Felségeik idősb gyermeke volt s 1855. mártius 5-én született, tehát két éves és három hónapos volt, midőn a halál kiragadta szülői karjaiból. *) Lásd P. U. 23. szám.