Vasárnapi Ujság – 1857
1857-08-02 / 31. szám - Az istenhegyi székely leány. Jókai Mór 302. oldal / Elbeszélések - Béranger ut. Szász Károly. Gyermekkori emlékek 302. oldal / Költemények
302 Francziaország költői és művészei azon gondolatra nem jönnek, mikép a népet azon oldaláról kell felfogni, mellyről azt Napoleon felfogta; és van is abban valami, hogy Napoleon nagy rokonszenvvel viseltetett a valódi költészet iránt. Hiszen tudjuk, hogy Corneilleről, a francziák hires szinmá irójáról ugy nyilatkozott, mikép ha az ő korában él, herczeggé tette volna. És ez a komoly nagy ember, kit soha életében mások nevetni nem láttak, roppant hahotával kaczagott fel Béranger „Le roi d' Yvetot" (Yvetoti király) czimü satyricus dalán és nem egyszer hallották, midőn íróasztalánál fontos államügyekkel foglalkozott, hogy e verset dúdolja. Napoleon bukása után a restauratio hibáit, s bűneit nem szűnt meg Béranger ostorozni, ezért kilencz havi fogságba is került és tizezer frank pénzbirságra ítéltetett. Ekkor ülte meg (1827.) a fogságban a Bastille bevételének emlékét, mellynek mint kilencz éves gyermek szemtanuja volt. Béranger egyszerű, kevéssel megelégült és nagyon szerény ember volt; sokszor elmereng dalaiban, mi édes örömest felcserélné a város zajos pompájával, csillogó estélyeivel, aranyszerszámos fogataival a csendes falu tiszta levegőjét, a nyáj kolompját, a zöld halmokat. Szerénysége bizonyságául hozzuk fel, hogy őt mindenik kormány megkínálta hivatallal, de egyiktől sem fogadott el semmit, mindeneknél többre becsülvén a független életet. Megkínálták székkel az akadémiában; ő azt mondta, hogy illyen magasra sohasem vágyódott, nem hiszi, hogy a „halhatatlanok”” közé tartozik, alig tudván elgondolni, hogy versei őt túléljék. 1848-ban követnek választotta a nép az országgyűlésbe, de azt sem fogadá el. Egy dolgot tartott csupán nagynak, a hazaszeretetet, s aztán mindjárt Manuel * iránti barátsága jött, kit hazája és szeretője után a legjobban kedvelt, mert azt hitte róla, hogy a haza ügyéhez bármi körülmények közt sohasem leendett hirtelen. Ahonnan egészen más kilátást ígért az 1830-ki forradalomnak — mellyben maga is tevékeny részt vett — ha Manuel életben marad; mert ugy itélt róla, hogy e természetes józan esze s igazságszereteténél fogva, a kormány legelső emberei közé tudta volna magát felküzdeni. Hogy Béranger dalai a művészi és erkölcsi szép leghivebb kinyomatai, mutatja azon nagy tisztelet, melylyel a fiatalság iránta mindig viseltetett. Nem jelenhetett ugy meg utczán vagy közhelyen, hogy a diákok meg ne éljenezték, a nép meg ne süvegelte s a leányok kezét, arczát meg ne csókolták, és a harczfiak kezet ne szorítottak volna vele. Mutatja az, hogy a nép könyv nélkül tudja dalait, szavalja és énekli, gyermekeit elaltatja velők és azokkal ébreszti, mint Hannibal fiát a templom oltárához : ugy vezeti a franczia polgár a magáét a dicsőség azon oltárához, mellyet Béranger dalaiban a hazaszeretetnek emelt. De fényes bizonysága ezen tiszteletnek azon előzékenység is, mellyet a kellem és a francziák császárnéja, Eugenia, Béranger iránt mutatott. Már akkor, midőn III. Napoleon nőül vette, több izben fejezte ki azon óhajtását, hogy Bérangert személyesen szeretné meglátogatni. Midőn pedig már az agg költő beteg ágyában feküdt, nem egy alkalommal nyilváníttatta irántai részvétét, sőt, mint mondják megkínálta azon ágykészülettel is, mellyen ő maga feküdte beteg ágyát. (Ez az ágy tudniillik olly ruganyokra van készítve, hogy a beteg tetszése szerint felülhet, vagy arra az oldalára fordulhat, minden idegen segítség nélkül, amellyikre akar.) III. Napoleon Béranger képét a versaillesi csarnokba tétette a franczia legnagyobb írók arczképei mellé. Így akarta jóvá tenni azt a sietséget, mellyel a keresztyén szokások ellenére, az alig husz óráig kitett holttestet eltemetteté, mivel mint hire járt, a nép temetése alkalmát politikai érzületnyilvánításokra akarta felhasználni, — a mint ezt a Polit. Újdonságok közelebbi számaiban megírtuk. Bármennyire elvonta is e sietség a legjámborabb és legszelídebb kifejezésü képet a nép szemei és hálája elöl; a franczia nép és az összes mivelt világ lelki szemei még sokáig fognak függeni az ö kedélyes, vidám és bizalmat keltő ábrázatján, mellynek minden vonása azt mondja : Szeressetek, szeressetek! * * Alkalomszerűnek látjuk végre ide iktatni az agg Béranger egy költeményét, vele sok tekintetben rokon, de este tavaszán elhunyt Petőfink fordítása szerint : *) Volt parlamenti követ Párisban, kit a restauratio alatti kormány kirekesztett a kamarából. Gyermekkori emlékek. (BÉRANGER utáni PETŐFI). Vidék, hol egykor ringatott reményem, li újra látlak ötven év után, Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán. Köszöntelek, ti kis korom baráti! Köszöntelek, ti áldott rokonok! Ti itten a vész idejében nékem Szegény madárnak fészket raktatok. Megnézek mindent, még a szűk börtönt is, Hol húgával, ki kedves szép vala. Uralkodott a vén tanitó s büszkén Tanitá, a mit maga sem tuda. Több mesterségbe kaptam itt .... Nagy befolyással volt mindig reám a restség S hittem, hogy a bölcs névre már jogom van Midőn Franklin mesterségét már tudom. E korban támad a barátság, e föld , melly virágzik reggel gazdagon, S hol egy fa nő, a mellynek ága gyakran Támaszkozunk az életalkonyon. Vidék, hol egykor ringatott reményem, lm újra látlak ötven év után. Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán. Gyászos napokban e falak közt volt, hogy Hallám az ellenségnek ágyúit; S az ünnepzaj közé vegyülve, hangom A haza nevét itt rebegte, itt. Galambszárnyu, ábrándos lelkem itten Fasaruimnak terhét feledé. Itten csapott le rám az ég villáma, És megszokám a fejedelmeket. E kis házban készült el a balsorsra Elmém, s már itten volt megvetni kész A dicsőséget, e tünékeny füstöt, Melly szemeinkbe könyet is idéz. Rokon s barátok, hajnalom tanúi! Kiket mindegyre jobban tisztelek, igen, még most is szépnek tetszik bölcsöm, Ámbár a dajka elenyésző rég. Vidék, hol egykor ringatott reményem, lm újra látlak ötven év után. Megifjodunk a gyermek-emlékektől. Mint a tavasznak langy fuvallatán. Az istenhegyi székely hőslefiny. Elbeszélés irta JÓKAI MÓR. (Vége.) A fekete zápor késő éjfélig zúgott alá a vidékre, akkor egyszerre tisztulni kezdett az ég : a mint a fekete felhők itt amott szétszakadoztak s kitekintett rajtuk a telihold ezüst arcza, úgy látszott, mintha szemérmetes hölgy kandizna ki fekete kárpitok közül; s mintha el-el irtóznék attól, a mit látott, ismét arczulata elé húzná a gyászfátyolt; mig végre azután egészen félreházita maga mellől a sötét lepleket s előlépett egész ragyogó pompájában : amit mostan látott, arra már lehetett mosolyognia; kellett hozzá a világítás. A két magyar sereg, a megmentő és a megszabadított találkozott egymással a vár falai alatt. Csak ők voltak egyedül a téren; az ellenség eltűnt; hová lett? Feleljen róla az Aranyos vize, melly most veresen foly tovább, feleljen a Torda hasadéka, összezúzott halottaival; feleljen a távol égő erdő, mellynek ropogása menekvő hadak rémkiáltásával vegyül. A tatár nyomorultul elveszett. Isten csodája volt. Nem is mondott senki egyebet. Emberi kéz munkájának nem lehetett azt nevezni, az ég segítsége nélkül ki tudott volna itt győzni. A csodamódon diadalmaskodott magyarok ez órában nem tettek egyebet, mint leborultak zászlóik körül, s egyszerű zsolozsmájukkal hálát