Vasárnapi Ujság – 1857
1857-08-16 / 33. szám - Lévai József, Három kóny 330. oldal / Költemények - Nemzetünk miveltsége az Árpádok alatt. Vass József 330. oldal / Történeti czikkek
332 egész hetet tölte, csak mástól hallja meg, hogy megházasodott. A nő sajátja volt ugyan férjének, de azért nem tekinte őt mint szolgálóját vagy épen dolgot. Sőt ellenkezőleg, az asszonyt mind a családi életben egyenjogú helyzet illette, ahonnan feleségnek neveztetett , mind pedig a köztársaságban , mihez képest az özvegy, férje halála után, ennek nemcsak birtokaiba, hanem közjogaiba is lépett; honnan mindmáig fennmaradtak Erdélyben az úrasszony és úrné nevezetek. A régi magyar Hármaskönyv pedig 0N3 hathatós pártfogásába veszi a nemes özvegyet, hogy az ellene folytatott per ritkán vezetett kedvező sikerhez; innét támadhatott ezen régi magyar közmondás : „Őrizz meg Isten, a szakállas asszonytól!" — A soknejűség török idegen volt; azért ragasztották a bihari herczegre, a soknejű Marótra is az ismeretes csúfnevet (Ménfi-Marót). Még a nemzet főnökei is csak egy hölgygyel oszták meg szerelmüket, mi azt bizonyitja, hogy az asszonyoknak kellő becse volt nálok. A magyar tisztelte nejét. Sohasem gondolkodott olly alacsony eszközökről, mellyek gyakori távollétében hölgye hűségét biztosítanák, minők a legtöbb ázsiai népeknél a heréltekben divatoztak; neje iránti tisztelete annak saját erényét hagyta hűsége őréül. Ebből pedig az is következik, hogy a fajtalanság sohasem sennyezte keblöket. A nőnem tisztaságát és becsületét még a harcztüzében sem szeplősité meg a magyar. Midőn egy hadcsapat Zolta fejedelem alatt 938-ban martalékért kalandozott a szászok földjén, s onnét nagy veszteséggel visszanyomatván, hazatértében boszut forralva egy apácza-zárdát dult vala fel, a szüzek ugyan valamennyein meggyilkoltattak; de tisztaságuk sértetlen maradt. — Mindezek olly nemes vonásai a régi magyar családéletnek, hogy miattok a jelenkor mivelt nemzetei előtt épen nem pirulhatnak a lovagias lelkületű ősapákért az unokák. fi. §. Nyelv és írás. Mondák és költészet . A régi magyar hősmonda-kör. Énekek. Művészet. I. A népek lelkületével, erkölcseivel s miveltségével szoros CJ kapcsolatban áll azoknak nyelve is. Szív és ész ebben rajzolja le magát. A nyelv alakja, belszerkezete a nép természeti jellemére, erkölcsi erejére hagy következtetni. Őseink értelmi derékségének is tehát legszólóbb emléke a nyék maga, mellynek ha bámulatos rendszerét tekintjük, az emberi nem megjelenésének első korára kell azt felvinnünk; ha pedig egyes szavait veszszük fontolóra, tulajdon és átvitt értelmű jelentményeiben, mély itéletü s éles elméjű nemzet lélekszüleményének kell állítanunk. Őseink nyelve, Európába jöttükkor, nem volt ugyan még annyira kifejtve, hogy egy művelt nemzet szellemi szükségeit kielégíthette volna; de magában rejtette a lehető legnagyobb tökélyre fejlődhetést s e mellett alakjaiban olly következetes, hangzatára nézve olly kellemes és erőteljes, hogy nyilvános bizonyságául szolgálhat azok erőteljes lelkületének, ép, tiszta eszének, kik azt beszélték. Nem vagyunk ugyan olly irott emlék birtokában, melly nemzeti nyelvünket összefüggő beszédben az őskorból elétüntethetné; mégis a legrégibb nyelvereklyéknek (millyenek : A régi halotti beszéd és könyörgés; tovább I. Endre király számára készitett két imádság, és Jerney által kiadott többi nyelvkincsek Árpádék korszakából) bölcsészeti vizsgálatából hű képét vonhatjuk el azon állapotnak,, mellyben az a Don vizét átlépte. Ugyanis ha a régi magyar nyelvet gondosan átnyomozzuk, s azt a maival összehasonlítjuk, határozottan lehet állitanunk, hogy — kivévén néhány hangejtést — ugyanaz vala a fejedelmek korában, melly s minő csak egy századdal is ezelőtt. Mint középázsiai nyelv, az európai uj hazában rokont nem lelvén, idegen behatás elfogadására alig birt hajlammal , ennélfogva európai ujabb életszakában egy uj nyelvtani alakot sem fejtett ki, egy képzővel sem bővült, de igen, századok folytán többeket kiavulni engedett; mire nézve csak idegen szók felvétele, s még inkább a szóképzés ősi alaptörvényei szerint folytatott szószármaztatás valamint szóösszetétel útján gazdagodott, s némi újabb szókötési fordulatok felvételével nyert változatosság s könnyedségre nézve lényeges módosulást. Ha eként mindazt, mi nyelvünkben európai nyeremény, annak ázsiai jellemétől különválasztjuk, feltűnik előttünk Álmos és Árpád nyelve, melly ősformákban a mainál gazdagabb, ellenkezőleg nyelvanyagokban szegényebb volt; mert az európai fejlettebb társas élet a maga uj viszonyai, termékei s eszméinek megfelelő kifejezését benne fel nem találta : birta azonban ennek zálogát a nyelv rugékonyságában, melly a gyökszók számával, egyszerűségével, ezeknek igen termékeny származásaival, erőteljességével, deliségével és majdnem kimerithetlen képzékenységével, s főleg azon tulajdonságával, mellynél fogva a szellemet fölemelni s lelkesíteni olly hatékony. Mit mondjunk végre a természeti hangokat olly hiven utánozó szavaink kifogyhatlanságáról! Bizony igaz, mit kedélyes Daykánk erre vonatkozólag nyelvünkről régen megjegyzett. — Illy szép, lelkes és termékeny nyelv maga eléggé bizonyitja a gondolat- s érzeményben gazdag ősmagyar népnek minden szép-, nemes-, és dicsőre fogékonyságát, mi a szelídebb erkölcsöknek s a miveltség bizonyos fokának szinte egyik átalános ismérve. II. Azon kérdésre vájjon hoztak-e őseink saját írásjegyeket keleti lakhelyeikből Magyarországba? a hún-magyar törzsek közös származásából lehet alaposak megfelelni. Ha gondolkodva olvassuk Priscust, ki Etele udvarában mint a görög követségnek egyik tagja megfordult, s Etele és honjainak nemes erkölcseit, nemzeti nyelvök iránti szeretetöket, idegen nyelvekben s írásban is jártasságukat utazási emlékezéseiben hiven lerajzolva az utókornak fenntartotta : alig hihetni, hogy ők saját írással, s némelly vallási és történetkönyvekkel ne bírtak volna, miután a scytha népek mind régibb, mind újabb időkben is különösen történeteik megírásában hanyagok nem voltak. Egy hatodik századbeli byzanti író pedig világosan is beszéli, hogy a magyarul II. Justinhoz ajándékokkal és „scytha betűkkel irott levéllel" ellátott követeket küldtek. Ezen ősi hún írásjegyek legrégibb időktől egész a legközelebbi századokig divatoztak a közéletben a lelkes székelyeknél, kik mind a krónikák, mind saját hagyományuk szerint az atilai húnok maradványai, mindenesetre pedig valódi ősmagyar faj. Bizonyságunk erre teljes hitelességű történetíróink szakadatlan sora. Már pedig nem hihető, hogy a székelyek azon ősi írásukat mai hazájukban találták volna fel, miután sokkal könnyebb volt volna nekik az ott lakó keresztyén népek közt széltiben elterjedt római írásjegyeket elsajátitaniok. A székely írás ősrégiségét bizonyítja maga a műfogások sajátsága is : ők tudniillik nem papirost vagy hártyát és tintát használtak, hanem hosszúkás sima pálczákat, mellyekbe összefolyó betűiket hegyes irótörrel berótták (rovás). Ehhez képest irásuk, mint a mongoloké, függőleges irányban felülről lefelé szolgált : mi, minden európai befolyás kizártával. „— — — akár gyengébb érzésre olvadoz. Akár harsány kürtön csatákat riadoz, Nyelvünk majd ollyan lágy, mint a Zephirnyögése, Vagy a bús sulmile szivsebhető zengése; Majd ollyan, mint az ég zengő dördülete . Felleghangon dalol, s rázkódtat ereje." Képviseletek : Trencsénmegyei nép.