Vasárnapi Ujság – 1858
1858-05-16 / 20. szám - Bonyhai Benjámin; A ki mint vet; ugy arat 229. oldal / Költemények
Ötödik évi folyam, Pest, május 16-án 1858 A Vasárnapi Újság hetenként egyszer nagy negyedrétben egy és fél iven jelenik vagy postai után a Politikai l'jkonságokkal együtt 4 ft. pp. — Az előfizetési dija — Előfizetési dij január-juniusig, azaz : 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve Vasárnapi Újság kiadó-hivatalához (egyetem utcza 4. szám) bérmentve utasitandó. A ki mint vet, ugy arat. Dicséretet nyert költői beszély. JELIGE : Tanítsd a gyermeket is az ö utjának módja szeréin,— még mikor meg véndeszik is, el nem távozik attól. Példabeszédek K. XXIII. 6. v. — Példák tanitanak, példákból tanuljunk, Mig lehet, mindig a más kárán okuljunk, Szülők, ifjak, im e tükörbe nézzetek, S ebből tanulságos képre ismerjetek. — I. Kétlaki Pál hires gazda Félkeréken, Ö hozzá fogható nem volt a vidéken, Mint kékbeli ember magát rátartotta, Biró — hogy még sem lett — nagyon boszantotta. Édesapja még élt, — nyolczvan körűl jára. Szép jószágát által ruházta fiára : — Érdemes öreg volt, tisztes becsületes, Ur, szegény, és gazdag előtt tiszteletes. — Mert a jó viselet becses mint drága gyöngy, S a gyémánt tündöklik bár fedje azt göröngy. És mégis a rosz hír olly formán szállongott, Hogy Pál — ősz atyjára már botot is fogott. — Úgy szokták mondani , hogy a nyárfa levél, Nem zörög magától — ha nem mozgatja szél. — Nagy bűn pedig apát, és anyát bántani, Vénségek idején megszomoritani — Háladatlan fiu! meglásd ha vétettél, Úgy aratsz majd te is — mint magad vetettél. — II. Pál gazdának volt két szép kis csemetéje, Egy fia s egy lyánya, két szemének fénye. Őket apjuk s anyjuk mindennel halmozták, Még a fuvó széltől is megoltalmazták. Jánost és Zzusikát ugy elkényeztették, Nagy kamasz létükre ölbe is vitették. Már a fiú nyolcz, s a kis lyány hat éves volt, Játék s bábfélékkel meg sem győzte a bált, Báránkám, tábiczám, kincsem volt a nevük, Mindenhová peszta s szolgáló ment velük . És ezeket sokszor jól jól felpofozták, Szüleik mégis a cselédet okozták. És ha káromkodtak, ők nevettek rajta, A feddés annyi volt „ejnye kutya fajta." János az evésnél rendesen bort kapott, Mindig szürcsölgetett ha egyet harapott. Mert az édes anyja fejébe azt verte , Hogy a viz ártalmas a zsiros ételre : Pedig az emésztést viz segiti elő, Mig a bortól hevül a vér és agyvelő. Reggel pálinkáért kunyerált az anyján, — S igy szokik italra a gyermek lassacskán." — A fiu, hia magát egy s másra kötötte, Mig az atyja s anyja kedvét nem töltötte. Mérgelődött, sírt, ritt, magát földhöz verte, És apja kezéből karját kitekerte. Sőt az anyjához is többször hozzá csapott, Véle házalkodott, s ujjába harapott. Látva ezt az öreg, tovább nem állhatta, Fiának s menyének tanácsul ezt adta : „Fiam! az Istenért mi lesz igy veletek, Ha gyermeketeket ekként nevelitek, Meglássátok, ennek szomorú lesz vége, Gyermektek nem lesz a család ékessége. Ugy is már a gonosz s erkölcsi romlottság Lábra kapott, és most már a fiatalság. Vallástalan, Istent káromló kezd lenni : Kár annak akadályt, és gátat nem vetni. Kérlek benneteket, azt meggondoljátok, Gyermekeiteket — el ne kapassátok ; Őket rosz tettükért szükség meginteni, Sőt még ollykor ollykor meg is fenyiteni. Még talán nem késő, bár már hibáztatok, Mert a nevelésnek rosz irányt adtatok. Magatok vertek kést gyenge sziveikbe, Bűn magvat plántáltok termő kebleikbe. Uj földben a mag is bujábban tenyészik, Gyermekszívben a rosz hamarább növekszik; A bűn ollyan, mint egy görgetett hólapja, Mindig ragad hozzá, ki egyszer elkapta! — Pál fiam tanácslom, hogy ne halaszszátok, Mindkét unokámat iskoláztassátok, És a tanítónak kössétek szivére , Hogy nagy gonddal legyen majd növendékére. Isten ! milly bánattal szállnék le siromba, Ha unokám lenne elfajult s goromba!" „Ej ! hajh! apám, felelt daczczal Kétlaki Pál, Nem kell azt ugy venni, „tudja Pál mit kaszál." Én a hamvába holt fiút nem szeretem, Majd nagyobb korában kordába vehetem. Jövő tavasszal feladom iskolába, Hogy ne legyen kendnek a szemében szálka." — Ekként a szép szóra — Pál — sokat nem hajtott. Sajó öreg többet nem szólt — csak sóhajtott. — III. Hát a kis leánnyal anyja mit cselekszik? Csak hogy éppen tejbe, vajba nem fürösztik. Kényére — kedvére — hogy mindent megtenni, Véteknek tartaná — még meg is inteni. — Czifrábbnál czifrábbak a ruhái már is, Hajában pántlika, nyakán gyöngy s kaláris. Piros, zöld, és sárga topánka lábára, Változtatva húzzák fel- s le-parancsára. Még a csillagot is örömest rá tennék, Ha azt a csillagos égről levehetnék. — Nincs olly keresztelő, lakzi — és mulatság, Hová el nem vinnék már a kis Zsuzsikát. Édesanyja örül, — ha lyányát dicsérik, Oh! de kár pedig, hogy észszel fel nem érik. Milly bűn a gyermeket igy elkényeztetni, Belé a hiúság mérgét csepegtetni, Plántálni a nagyravágyást termő magot, Korán beoltani a vétkes anyagot. — „Szülők meglássátok, megkeserülitek, Ha leányitokat ferdén nevelitek. — Szülői tisztelet, kész engedelmesség, Ártatlan szelídség, és szemérmetesség, A házi dolgokat, s a rendet megszokás, Ruhában csinosság, de nem czifrálkodás, Gondosság, fürgeség s több illy nő-erények, Jól nevelt leánynál tündöklő ékszerek." — IV. Már eljött a tavasz, és a szép kikelet, Zöld bársony kantásban űzé el a telet, S már a kelepelő gólyát, és a fecskét, A játszi gyermekek nagy örömmel lesték. — Kétlaki Pál is bár húzta — halasztgatta, Végre két gyermekét iskolába adta. — Mind két tanítónak rá beszélt lelkére, Hogy ujját se tegye ám növendékére, És azoknak soha egy zokszót se adjon, Inkább a tanulás és írás maradjon. — Úgy de a két gyermek, már néhány nap múlva, Apjoknak oktalan beszédjén indulva, Annyi pajkosságot, és csint elkövettek, Hogy tanítóiknak már terhükre lettek. Tűrtek ezek mégis, — szép szóval intették, Őket a jó útra kérve teregették. Oh! de a hol a rész egyszer gyökeret vert, A gyermek a szülők gyengéire ösmert, És mikor ő egyszer már vérszemet kapott, Ollyanból jó embert senki sem faragott. — A gyenge plántát is, ha magára hagyják, Korán nem öntözik és nem gyomlálhatják, S az oltványnak fattyu-hajtását nem nyesik — Kivész, vagy elsatnyul, sokát hol keresik? A jó fitanitó is — sokat vesződött, Jánossal éveken által bibelődött . Végre próbálta őt meg is fenyiteni, Rosz példaadástól igy elrettenteni. Nem is kellett egyéb. — Fia panaszára, Ráment Kétlaki Pál a tanítójára. Megtámadta, — s úgymond : „az ur azt gondolja, Hogy az én fiamat bátran hóhérolja.? Azt én nem engedem, — s most azt is megteszem Hogy az iskolától fiamat elveszem." És ostoba ésszel szavát megtartotta, Az iskolát tőle megszabadította Jaj, de már mind késő — mert az iskolába Tőle sok gyermek, — sok roszat szírt magába. Már lehetett látni lakadalmasokkal, Iskolás gyermeket, palaczkkal, kulacscsal,