Vasárnapi Ujság – 1860
1860-10-14 / 42. szám - Az utolsó kardcsapás. Papp Miklós 502. oldal / Elbeszélések - Szász Gerő: A gondos öreg 502. oldal / Költemények
502 munkásságának részletei között; a helyett a mindenesetre sajátságos és érdekes álláspontot elfoglaló férfiú méltánylásához szükséges néhány életrajzi adatot kell elmondanunk. Brassai Sámuel Erdély fia, s a mult század végén Toroczkón (Torda megyében) született, hol atyja egy kitűnő miveltségü férfiú, unitárius lelkész volt. A rendes iskolákat végezvén, magasbra törő lelke sugallatából öntanulmányozással töltötte idejét Kolozsvárott, hol kitűnő ismereteinél s érdeket gerjesztő modoránál fogva csakhamar igen keresett ember jön. A kolozsvári főrangú családok tagjai közöl számosan vettek tőle kedvencz tanulmányaikból leczkét. Már ekkor egyike volt Erdély legjelesb botanikusainak s a szép, testvérhon virányait, távol havasait senki sem ismeré oly tudományos szemmel, mint ő. A jelesb tehetségű ifjak körüle csoportosultak, kiknek p apjok, tanitójok neve. Majd önálló müvekkel lépett fel, s az akkori erdélyi lapokban bírálatokat irt, melyek gyakran voltak szigorúak s kemény modorúak, mint későbbi számos polémiája is soha sem volt ment bizonyos kíméletlenségtől, de az eszmebőséget és szellemdusságot sem tagadhatá meg török senki. 1837-ben tanárrá választatott a kolozsvári unitárius főiskolában, hol egész 1848-ig tanitotta a históriát, később mathesist és természettudományokat. Liczkéi hiresek valának s még idegenek is fölkeresék azokat. Időközben többször kirándult a külföldre, saját pénzén vett természettudományi eszközökkel gazdagntá a szegény iskola muzeumát; az erdélyi gazdasági egyesület alapításában s működésében nagy részt vett s az ottani „nevelői körnek" egyik legbuzgóbb tagja volt. 1848 ban a pesti országos katonai iskola egyik tanárává neveztetett ki, azonban tudjuk, hogy sem az iskolából, sem a tanárságból nem lett semmi. 1850-ben Pestre költözött s itt élt a mult 1859 ik évig, mialatt tanitó volt Gönczy Pál magán nevelő-intézetében s egyik legtermékenyebb munkása a magyar irodalomnak, miről bő tanúságot tesznek az akkori pesti folyóiratok s hirlapok hasábjai s a m. tud. Akadémia jegyzőkönyve, mely utóbbi intézetnek Brassai régóta levelező tagja, s valóban feltűnő, hogy nem látjuk már régen a „rendesek" sorában, hol akárhány oly tag foglalja el a helyet, ki vele sem tudományos, sem irodalmi érdem dolgában a versenyt ki nem állja, önálló müveinek száma tetemes; az ujabbak közöl csak „Logiká"-ját emlitjük s azon röpiratát, melyet minap adott ki a magyar zene érdekében Liszt Ferencz állításainak czáfolatául. Most, mint említék, az Erdélyi Országos Múzeum intézője, rendezője, hova a mult évben megalakult nagyfontosságú intézet tagjainak bizalma hivá visszaszeretett hazájába az érdemdús férfiút. Pest irodalmi körei ezáltal egy szivesen látott, ismeret- és kedélydús tagtárstól lőnek megfosztva, ki minden pillanatban fölszerelve, állandó éber figyelemmel kiséré irodalmi mozgalmainkat s ismereteinek bö tárházából szórá nyilait azokra, kik a tudomány és művészet szentélyébe avatlan kezekkel nyulának. Végül hagytuk Brassainak egy fő érdemét, mely minket közelebbről illet, s mely az érdemdús férfiúban úttörő elődünket tisztelni kényszerit. Brassai 1848. előtt egy „Vasárnapi Ujság"-nak volt szerkesztője Kolozsvárott, melyből 13 évi folyam látott napvilágot. Igaz ugyan, hogy ezen, a nép felfogásához alkalmazott, tapintattal szerkesztett olcsó népies olvasmány leginkább csak Erdély határai között volt elterjedve, de Brassaié az érdem, hogy ezen újsága s egyéb népies kiadásai által ő volt nálunk azon első vállalkozó, ki komoly akarattal, készülettel s kitartással vette kezébe azon ügyet, mely, belső meggyőződésünk szerint, épen oly fontos, mint az irodalomnak bármely más ága, sőt, tekintve azon károkat, miket itt a könnyelműség és tapintatlanság okozhatna, minden másnál több gondot és fáradságot igényel. Szívünkből óhajtjuk, hogy Brassai sokoldalú működésének még soká örvendhessen irodalmunk ! A gondos Öreg. Kapcsold be a könyvet, jó gyermekem. — Menj és nézd meg , jó-e már a felleg? Kunyhónk előtt — már rég hallom, érzem — hogyan zúgnak a lombok, levelek. — Aztán, jöjj be, szedjünk mindent rendbe. Mintha volnánk elindulófélben. — Ki tudja azt, Isten, hogy rendelte : — Találjon a vihar minket készen! Az utolsó kardcsapás. *) Történeti beszély, irta PAPP MIKLÓS. I. Körülbelöl mintegy 15 ezernyi éhes törökkel ütött tábort Ferhát bosznya basa a Szerémség kellős közepén. Amig volt mit ennie ennek a sok szemét népnek, addig csak békességes tűréssel várták a jószerencsét, hanem amint elfogyott az eleség, kezdtek morogni a vezérre, hogy miért hozta őket ebbe a szegény országba, ahol jóformán még az sincs, hogy mit raboljanak? A basa azzal vigasztalta embereit, hogy a hitetlenek épen most hordják össze mezőikről a gabnát, pár nap múlva lesz minden bőven, akár torkig jóllakhatnak. Ezalatt beizent a közellevő falvak és városoknak, hogy serege számára ennyi s ennyi kenyeret, szarvasmarhát, szénát, zabot, — szóval mindent, a mijek csak van,hozzanak, mert emberei éheznek, már pedig ők teljességgel nem koplalni jöttek be Magyarországba. Az üzenetet elvitték, hanem a szerémségiek nem igen akartak tudni az ő koplalásukról, — gondolták magukban, ha megunják, majd újból kezdik. Két napig csak kitartotta valahogy hazugságokkal embereit Ferhát, hanem a harmadik nap már nem állották ki a dicsőséget, elkezdtek lármázni, kiabálni a basa sátra előtt, hogy adjon nekik enni. A basa erre a lármára nemcsak sátrából, de békessége szüréséből is kijött, es annyira, hogy akit elöl hátul megkaphatott, addig elkardlapozta, amennyi csak reá tért, mikor aztán kifáradt a verekedésben, reátuk kiáltott, hogy mi bajok van ? „Éhesek vagyunk, három nap óta nem ettünk!" „Na ha annyira éhesek vagytok, hogy ordítoztok is már belé, mint valami veszett farkasok, egyetek meg engem, ha gondoljátok, hogy jóllaktok velem, ha pedig még én sem vagyok elég, eredjetek keresni magatoknak máshol is, elég nagy ez az ország!" *) Mutatvány a szerzőnek „Rajzok a múltból és jelenből" czímü, sajtó alatt levő munkájából. Ne búsítson ez a nagy szegénység, S hogy nincsen, mit elvinni magunkkal; — Az a boldog, kinek kevés elég, És itt minden kis tárgy arra utal. — — Amott vannak gyermek-emlékeid; — Itt nőttél fel, mint madár a légben; Jó anyád itt hunyta be szemeit. . . . — Találjon a vihar minket készen! Az almafa alatt ott van sirja, Mely virággal most is be van vetve. Szelíd képe szivedbe lesz irva : Sokszor szőttem fájó beszédembe! — Ah, hogy dörög, villámok czikáznak . . . Jöjj, gyermekem, ne üljünk igy tétlen : Mondjunk búcsút sírnak, fűnek, fának. — — Találjon a vihar minket készen! — Nagy özön lesz, mint volt Juda-földén. És nincs bárkánk ékes Gófer-fából, Melyből Noé egykoron kijővén, Szárazföldet talált közel s távol. — — Bárkánk legyen : a hit, mely felemel; Ez boldogít a földön és égen. . . . Imádkozzunk összetett kezekkel : — Találjon a vihar minket készen! S hogy a világ a jó példát lássa : Szembe megyünk, segitni mindenkin. — Ha kell, érjen „Isten busulása" Jótettek közt, ott a veszélyben, kinn. — Igy lerójjuk a bünt, mely ránk kiált: Hogy az ég majd kegyelmesen nézzen. . . . Vedd magadhoz, fiam, a bibliát : — Találjon a vihar minket készen! Csodák többé ma már nem történnek : Ki nem halhat egy egész ivadék. — Vagy, ha vesznek is el egyes népek, Önmaguk a gyilkosok s nem az ég. — .... Mi láthatunk uj eget, uj földet, Csak ne legyünk tétlenek a vészben. . . — Dörög . . . csattog . . . szedd össze erődet : Találjon a vihar minket készen! — Szász Gero.