Vasárnapi Ujság – 1861
1861-01-20 / 3. szám - Életem legszomorubb napjai. Jókai Mór 27. oldal / Elbeszélések
Életem legszomorúbb napjai. (Naplótöredékek JÓKAI MÓRTÓL.) I. 1849-ik augusztus 8-án titkos értekezletet tartottak a számra igen meggyérült országgyűlés tagjai Aradon. A kormány azzal a hirrel lepte meg a képviselői testületet, hogy többé biztositásukról gondoskodni nem tud, mert a szöregi vesztett csata után Arad fedetlenül áll. Kossuth maga bevonult a várba azzal a határozattal, hogy ott bezárja magát s védi annak erődjeit, a mig a seregek a harczot tovább folytatandják. Ugyanazon lakrészt foglalta el, melyben a vár előbbi parancsnoka, Berger, tizenegy hónapig tartotta ki a magyar fegyverek ostromát. Két kis szűk lyuk az a sánczboltozatok alatt, melyek egyikébe keskeny ablak juttat gyér világot az ajtó fölött, az is erős vasrudakkal elrácsolva. A vasajtó lemezein még akkor is láthatók voltak a horpadások, miket a kivülről belőtt bomba szétszakadt darabjai okoztak rajta. A kormányzó családja ezalatt Világosra menekült, de ott sem maradt sokáig. Az érkező tudósítások óráról órára nyugtalanítóbb híreket hoztak minden oldalról. Dembinszky elhagyta Szöreget, s ahelyett, hogy Aradnak vonult volna, az ellenséges Temesvárnak vetette magát. Bem moldvaországi győzelmes előhaladásának híreit még lehete olvasni a falragaszokon, midőn az érkező futárok csüggeteg arczczal jelenték a kormánynak, hogy az eddig oly győzhetlen sereg Segesvár alatt tökéletesen szétveretett. Görgeiről semmi bizonyost sem lehete hallani. Kossuth ugyan elment eléje Madarasig, de előre küldött futárai alrémeikkel addig unszolák, míg hallgatott rájuk és visszafordult. A város tele volt menekültekkel; a minden osztályból levő kompromittáltak itt gyülekeztek össze; követek, kormánybiztosok, hivatalnokok, fegyvergyárak, felszerelések személyzetei; hirlapirók, papok, népszónokok, kiket Haynau vérboszus kiáltványai s a szibériai éjszakákréli hagyomány a kétségbeesés e végpontján öszszehozott. S midőn végre csak egy hely volt még, hol a menekültek megpihenhetének, kimondatott, hogy e pont huszonnégy óráig sem biztos többé, menjen mindenki, ahová jobbnak látja. Duscheknek parancs adatott, hogy a pénznyomdát és államkincstárt szállítsa a várba, ahhoz kétszáz szekér kellett, és szekér nem volt kapható többé. Menekülők lefoglalták valamennyit. A hivatalnokokat szétbocsátották, fizetést az naptól fogva nem igényelhetett senki, a bankjegyek kétséges hitele mesés drágaságot idézett elő. A kormányzó tulajdon titkára egy fillér nélkül maradt az utczán. Láttam, midőn R. J. most Pestmegye derék hivatalnoka (1861) utolsó forintjait megoszta vele, aztán egymás nyakába borultak, rábízva egymásra, hogy a melyik még találkozni fog a másik családjával, mondja meg neki, hogy — nem tudom már mit? annyit tudok, hogy több volt benne a köny, mint a szó. Azzal aztán oszlott mindenki széllyel; senki sem mondta hová? Senki sem akarta, hogy az előre kiszemelt menhelyet mások is megtudják. Némelyek Erdélynek tartottak, mások Világos felé; legtöbben Lugosnak vették az utat, onnan aztán lehetett Mehadia, Orsova és Törökország felé haladni; mig egy nagy rész inkább óhajtva a csatamezőt, mint e szomorú felbomlás látványát, megindult, fölkeresni Görgei hadseregét, melyről egyedül hitte még mindenki, hogy egy dicsőséges csatában megállni képes. Igy indult meg 8án alkonyat felé egy csoport „szónok és státusférfiú" Váradnak. A várban csupán a kormányzó maradt és P***, az öreg korelnök. II. A simándi uton szekér szekeret ért, s ha egy egy gyorsabb futtában elkerülte a többit, a bennülök — nem akartak egymásra ismerni. Megdöbbentő volt ez. Más időkben mindenki tegezte egymást; messziről köszönt, és most nem akar a másikra ismerni, mintha azt kivánná, hogy ő rá se ismerjenek. Mintha az augusztus 8-án lemenő nap veres fénye már az autodafé viszsugára volna, mely előtt a vádlottak megtagadják egymást. Sok arcz ki is volt véve rendes alakjából; szakálak leborotválva, bajuszok rövidre nyitva; ruhákról sok zsinór letépve. Engem Ny** vitt szekerén; ugyanaz, ki nekem e balsorsot már két hó előtt mosolyogva jövendőlé meg; kinek feje legmagasabban állt arra nézve, hogy legelébb érje a csapás; ki azután nagyon is szemközt találta magát és igen sokáig a halállal, s szenvedett erős lelkéért annyit, a mennyi egy halállal fölér; és a ki most is ugyanaz maradt, a ki volt 11 év előtt , bátor ellenfele a veszélynek; akár alulról, akár felülről jöjjön is az; még az az érczmosolygás is megvan arczán, valahányszor a baj növekedik. Egy feketefödelű szekér is haladt a többi között, két szürke ló volt eléje fogva. N** messziről ráismert a lovakra ,,Ez mind a kettő pegazusmondá tréfálózva. — Miért az ? — Mert költök lovai. Valóban, honunk két első írója, Bajza és Vörösmarty ült a szekéren. (A harmadik, Petőfi már akkor a segesvári hantok alatt feküdt.) Költőink dicséretére mondhatom, hogy szakáluk, bajuszuk nem volt levágva. Alig eredtünk velük szóba, midőn egy terhes szekérrel találkozunk szembe. A szekér mellett ballagó kocsis azon kérdésünkre: honnan jő? mogorván feleié , Váradról. — Ott van-e már a magyar sereg? — Nincsen; — feleié egész bizonyossággal; — el van fogva mindenestül; egy ember sem szabadult meg belőle; mind ott vesztek. És ezt olyan nyugodt faképpel mondá, mintha az egészből semmi sem érdekelné egyéb mint az, hogy az ő szekere megmaradt. Ez rosz vigasztalás volt. Még akkor a debreczeni ütközetről nem érkezett hir. Nagy Sándor hadteste a muszkák ellen csatát vesztett ott. E hadtest tisztei a legjobbak közé tartoztak, s tüzérsége kitűnő volt Szerencsétlen gondolat volt, épen akkor lakomát rendezni számukra, midőn az oroszok félórányi távolban álltak. A megrohanás véletlenül jött, az ellenállás hősies volt, itt esett el egy orosz tábornok is, hanem a lovasság túlnyomó ereje eldönté a csatát, s azt mi vesztettük el. Görgei alig két órányi távolból hallgatá a derék haddal az ágyúzást; azonban ugy vélve, hogy intézkedései következtében az utócsapat ágyúcsata közt vonul utána, meg sem mozdult s csak akkor értesült az ütközetről, mikor már a csata el volt veszve. Az I. számú huszárezred néhány legénye egész Váradig vágtatott még aznap, s elhiresztelé, hogy az egész magyar seregből rajtuk kivül senki sem menekült meg. A nem harczoló rend forradalmi férfiai közöl igen sokan még akkor, midőn a képviselőház Szeged elhagyására határozta magát; Arad helyett Váradot választák nyughelyül : ezek tehát azon rémhirre, hogy a magyar sereg Debreczen alatt semmivé van téve, hirtelen szekérre kaptak s jöttek Arad felé. Ez történt ugyanaz nap, hogy Aradon kimondták, miként a város huszonnégy órára sincs biztositva a meglepetés ellen. A Váradról menekvők tehát siettek Aradra, az Aradról jövők Várad felé s igy találkozott szembe a két menekülő csapat Simándon. Ez volt a siralmas óra! — Hová? kérdezek mi. — Hová? kérdezek a szemközt jövök. — Mi Aradra megyünk és ti ? — Mi pedig Váradra. — Csak vissza, vissza! Váradon ezóta Paskevics ott lehet.— Arad alatt pedig Haynau. Ők a debreczeni csatáról beszéltek, mi a szőregiről , amarról mi, emerről ők nem tudhattak semmit. Mi az ő reményeiket törtük össze, ők a mienket, pedig mindegyikünknek kevés volt már. Tanakodtunk, latolgattuk a veszedelmet , előszedtük térképeinket, iparkodtunk egymás híreit megczáfolni, lehetetlennek bizonyítani; elvégre is mindenki nagyobbnak találta azt a bajt, amely elöl jön, mint amely elé megy, s indult megkezdett iránya felé. *