Vasárnapi Ujság – 1864
1864-05-29 / 22. szám - London szinházai Shakespeare korában (képpel) 204. oldal / Nép- és országisme
204 a szép szemű nyakforgató; a fakúszók többféle faja, a kicsi piczi ökörszem, a sárga rigó, mind fütyül, dalol, ugrál, repdes, csiripel, örvendve életének, melynek ártatlan boldogságát itt nem zavarja ama durva vandalismus, mely csupán időtöltésből rontja a madarak fészkeit, s ezreket kipusztít. Aki gyönyört talál a madarak dalaiban, az idejöjön, itt hallgassa meg őket, mily örömteljes édes hangokkal dicsérik a mindenható örök jóságát, megéneklik a szerelmet, a szabadságot, mert ez a természet szives lelke; — higyétek el, ama szegény, kaliczkába zárt foglyok nem dalolnak — de sírnak, s panaszkodnak —siratják vesztett szabadságukat, panaszt emelnek azok ellen, kik tőle megfosztották. A természet búvárok, s mások is, kik az állatok szelidítésével foglalkoznak, azt tapasztalták, hogy a fénykerülő, szárnyatlan állatok sokkal könyebben tűrik a fogságot, mint a madarak; miért is nem — adjatok a vakondoknak, a földön csúszó féregnek bő élelmet, ne sértsétek gyönge szemét a sugárzó nap fényével, 8 örömest tűri rabságot; — a de a madár, mely a szabadság jelképével — szárnyakkal bir, incsen e földgöröngyhöz kötve, fel akar emelkedni a magasba,fürödni a tiszta verőfényes aetherben, szemét nem sérti világosság, a életének főtényezője a szabadság. A harkályok többféle faja is tenyészik itt; ügyesen kúsznak fel s alá a fákon, erős kemény csórjaikkal fölhasítják a héjat s köröskörül megkopogtatják, hogy az alatta tenyésző rovarokat kikergessék, melyekből élnek. A fekete harkályt méltán nevezik a fenyvesek papagályának; ez élénk, bátor, galambnagyságú madár, egész testét fényes fekete toll fedi, kivéve feje tetejét, mely kiáltó-vörös. A zajos kopogásra fölébredett a kis evet is, kidugja fejét, s látván a körüle zsibongó életet, fürgén ugrik ki kényelmes, puha mohhal bélelt lakából, leül egy ágra, s tisztogatja magát, mire annyi gondot fordít, mint bármely hiú hölgy reggeli toilettejére; éles körmeit igen ügyesen fésű helyett használva. Csillogó szinü pillangók ringatóznak a virágokon, oly sajátszerű, oly buja itt a fű, oly elevenzöld, s a virágok még egyszer oly szépek, mint másutt. Mily nyájasan mosolyog felénk a kék-sisagvirág (aeonitum,) melynek oly fontos szerepe van a gyógyászatban , a higyiricz (glycinhiza), a szende bérezi sikkantyu (scabiosa alpina), s az erdő legárnyasabb helyein nyiló bérezi liliom; ez az erdei virágok királynéja s egyedül ily százados fák árnyékában él; ha máshova átültetik, nem virit, s hamar meghal, levelei a gyöngyvirágéhoz hasonlók, virága a sárga lilioméhoz, alakra nézve; színe sötét-lila szín, barna pettyes; illata igen kellemes. Fantasztikus formájú harasztbokrok nyújtják felénk óriási leveleiket, melyek közül legszebb a királyi páfrány (osmunda regalis); ez ama híres fanagyságú pálmaharaszt fajrokona, mely a brazíliai őserdők dísze. A haraszt (Farrenkraut) csupán nagy levelekből álló bokorszerű növény; törzse nincs, s nem virit soha; magva, levelei szárain képződik. Itt tenyésznek a gombák nagy mennyiségben, a fák tövében látunk 50 — 60-at is egy csoportban. Itt a fodorgomba, vagy kecskeszakáll; száraz lombok alól emelkedik a szobák és urigomba; sárgás kúpja, zöld moha között piroslik a szép szinü, fölötte mérges légyvesztőgomba. Az annyira kedvelt kucsma-szömörcsök és a ritka s fölötte jóizü vérvörös királyi gomba csak a fenyvesekben találtatik. A vad komló felfoly a fák tetejéig és lecsüggő vékony indái festői füzéreket képeznek; az alacsony bokrokat néhol egészen befolyja a piros- és fekete-málna, az elsőbb zamatos gyümölcsét a medvék különösen szeretik, s megtörtént, hogy ugyanazon bokor egyik oldaláról csinos tót menyecske, másfelől az erdők mogorva bozontos lakója egyszerre szedett málnát. Nedves moha közt mászkál lomhán az élénk színü, koromfeketes aranysárga tűzgyík (salamander); verőfényes helyeken sütkéreznek fürge, barna és aranyzöld gyíkok, kapkodva a fényes legyek után, melyek közelükben leülnek; s ott, ama kis patak mellett — mily szép bájos kép! — ott legel agy anya-öz, mellette két borjacskája látszik, hol átugrálva a patakon, hol elbújva a harasztok mögé. A gondos anya fölemeli ékes fejét, körülnéz szelid barna szemeivel, s nem látván magzatait, halk mekegést hallat, mire azok fölhagyva játékukkal, azonnal hozzá sietnek; az egyik fölkeresi emlőit, a másik gyöngéden hozzá simulva nyalogatja nyakát, meg-meg döfi negédesen fehérrel szegélyzett, koromfekete orrocskájával; oly szépek, oly kedvesek e kis állatocskák fehértarka gyermekkori mezőkben! Az erdő legmagasabb fáinak csúcsában fészkel a nemes sólyom, s ott ama meredek egymásra halmozott kőszirtek egyikén szédítő magasságban ül a méltóságteljes komoly királyi sas (aquila falva); hatalmas szárnycsattogásának vagy hangjának hallatára rögtön elnémulnak az erdő daloló madarai. Nem oly magasan, de szintén hozzáférhetlen helyeken fészkel a szakállas keselyű, mely nemcsak hazánk, de Európa legnagyobb madara. A szakállas keselyű 472 lábnyi magas, kiterjesztett szárnyainak szélessége 10 lábnyi; ez óriási madár nemcsak bárányokat s ezeket, de gyermeket is képes elragadni; alakja, s főleg fejének alkotása nem oly nemes, mint a sasé. Fészkét különféle csontok egész halmaza környezi, bérczeink aljában gyakran található. London színházai Shakspeare korában. A piperkőczi az előkelőbb osztályhoz tartozó ember, ki reggeli sétáit a Sz. Pál templomában tartani, szokta bizonyosan tudta azon darabok czimeit, melyek az nap Londonjaiban színhászínre kerültek, mert egyéb jámbor hirdetések között a színlapok is ott függtek a székesegyház falain. A köznép és a nagy közönség számára azonban azon oszlopokra voltak fölfüggesztve, melyekhez itt ott az utczákon a lovakat is kötözni szokták. Ezeken hét szinlapot pillantunk meg London hét főszinházától, melyek közül a ház, Rózsaszín-Hattyúszínház, Veres -ökör, és Függöny hihetőleg egy egy képtől, a Gömb, Szerencse és a Remény egy-egy szobortól kapták neveket, melyek az említett színházak épületeinek szembeötlőbb helyein voltak kitéve. Az akkori színlapokra csak a darab czíme, a költőnek, a színtársulatnak és pártfogójának neve volt följegyezve, a szereplők nevei nem. Shakspeare színtársulata, mely legelőkelőbb, legjelentékenyebb volt azon időben, két színházban működött: a Blackfriars téli színházban, s a Gömb (Globe) nevű színkörben. A Blackfriars színház, London legrégibb színháza, melyben már 1576-ban folytak az előadások, a mostani Blackfriars-híd mellett állott. Épen azon a helyen, ahol jelenleg óriási gyorssajtók a „Times" óriási hasábjait nyomják, játszta egykor Shakspeare, Hamlet atyjának szellemét. A Blackfriars színház csak magán színház volt, vagyis kisebb mint a többi hét, melyek nyilvános színház nevet viseltek; egészen be volt födve, 8 ülőhelyekkel bírt a földszinten; válogatott közönség látogatta, s gyertyafénynél játsztak benne, mert a napvilág mesterségesen ki volt zárva. A Gömb színház, a társulat színköre, már nyilvános volt, s amazzal rézsút a Temze túlsó oldalán állott, s meglehetős kerülést kellett tenni, hogy a hídon át oda juthasson az ember; azért a közönség legnagyobb része csolnakokon kelt át. Az akkori London, a City, szorosan a viz partján feküdt, s kevés hid levén, a csolnakázás volt a leg- Tarkő vár omladéka. (Siros megyében). (Vége következik.)