Vasárnapi Ujság – 1868
1868-12-06 / 49. szám - Japán irodalma és könyvkereskedése (képpel). S. L. 587. oldal / Általános nép- és országisme
Márvány-hegységek képezik e vidéket, fehér csillámló márvány, melyet kék és vörös szalagok csíkoznak át meg át, varázsolja valóban nagyszerűvé. Az érczdús hegységeket, melyekben a bányászat foly, e márványhegylánczolat választja el más vidékektől, más völgyektől, és oly óriás falat képez, hogy azt hiszed, lehetetlen áttörni e lánczon, hogy más vidékre juthass. Csak egy kis patak s az évek ezrei törtek egy szakadást e hegylánczolaton; és csak e szoroson át juthatsz ki ama bérezek tömkelegéből, hol a bányászat foly. De e szoros a legveszedelmesebb út; márványszikláról márványsziklára kell leugranod, vagy fölmásznod, ha meg akarod bámulni szépségeit, ha be vagy ki akarsz jutni. Igy tesz a kristály-patak is, mely egyedüli kalauzod, és mely roppant esésekben zuhog alá szirtről szirtre, úgy hogy csak szétszórt utakon juthatnak le tagjai a völgybe, hol ismét egyesülnek. Az ezredévek folytán, néhol óriás mélyedéseket vájt be a szirtek közé. A márvány-sziklák csúcsairól be sem láthatod a rejtélyes szakadások titkait, csak a zuhogó patak alvilági moraja, s az odúk és barlangok tévetegein átsurranó szellő hangzik feléd. E regényes helyet nyaranként sokan szokták meglátogatni; az utazók kedvéért tehát hidakat vertek e szakadások fölé. De az átkötő gerendák bizonytalanul támaszkodnak a sziklákra, egy vihar, vagy felhőszakadás, mely oly gyakori e vidéken — mindannyiszor elsepri e lélekvesztőket,és járhatlan, megközelíthetlen lesz ismét a Kecskekő vidéke. Ezen helytől félt leginkább Miron. Könnyűnek tetszett előtte az egész út eddig, de mikor sikamlani kezdtek lovai, és érzé, hogy alatta sem biztos a talap, meg sem állt keze a sok kereszthányásban. Nemsokára kibukkant a kis patak is, s a karaván majd annak medrén, majd a hegyoldalra kapaszkodva folytatta útját. Elveszett előttük minden nyom, minden ösvény. A kis patak elágazott, — ágai különféle irányban vették útjukat. Valóságos sziklaerdő állt előttük; a kis pataknak pedig sokkal csekélyebb volt ereje, mintsem eldönthette volna a szirteket, melyek elvágták folyását. Feloszlott tehát és kanyarogva, kerülve csörömpölt tovább minden egyes ág a szikla-erdő közt. Itt volt a tulajdonképeni piátrá kapri. A számtalan szikla között különösen kettő emelkedett ki óriás magasságban, és ezeket nevezte el a nép a „kecske kövének." Pedig még a kecskék sem igen kisértik meg ügyességüket a nyúlánk két sziklán. Úgy állnak ott, mint óriás gúlák; mellettök eltörpülnek a többi sziklák és a fenyők. A nép csak egy esetet ismer, hogy megmászták volna a magas sziklák egyikét. Az is rég történt, talán nem is igaz, — az ember hajlandóbb kétkedni benne, ha nem látna a csúcson egy egyszerű fenyőfa-keresztet, mely mégis emberi kéz munkája. Azt, ki ily hihetetlen dolgot művelt, — a szerelem ragadta oda; egy havasi rózsát akart szakítani kedvesének azon törül, mely a sziklacsúcson virult. A rózsát leszakitotta, a csúcson egy keresztet faragott a fenyőből, mely ott vert gyökeret, jeléül annak, hogy fönjárt ott, hol eddig csak sasok szokták széttépni a prédát, — de leszállani nem bírt többé, és mikor kétségbeesésében leugrott, darabokra tört teste. E veszélyes sziklák közt vezetett el az út. A sötét éj elvett sokat azok borzalmasságából, mert nem tűntek föl a leeséssel fenyegető sziklatömegek, s a jobbra-balra tátongó mélységek, melyek az ott veszett vadállatok és emberek hulláitól bűzhödt léget leheltek ki. Az út veszélyeihez járult a babona is, melynek inkább tömjénez a bányász, mint bármely más halandó. A vidék népe nagyapáról unokára hagyta a babonát, hogy e hely meg van átkozva. Ros szellemek, a föld gyomrának minden undok állatai űzik itt a gyarló emberrel játékukat. Itt lakik a bányarém is, folyton lesve a fütty szavát, mely valamely bányába hivná. Nekem megmutatták a barlangot is, melyben szerintök a bányarém lakik. A pásztorfiú, ki elvezetett e barlanghoz, a világ minden kincséért nem mert volna belépni, s óva intett hagynék fel a fütyüléssel. Furulyaszót vagy füttyöt nem hallasz e vidéken, s ha valamit egymásnak értésére akarnak adni a hegyoldalakon juhaikat legeltető pásztorfiúk, átkiáltanak egymásnak egyik hegytetőről a másikra. Babonás félelem fogta el Miront, midőn e barlang mellett elhaladt, hallva azokat a sajátságos hangokat, melyek onnan kitörtek. Eszébe jutott egyszerre a sok rémtörténet, melyet e helyről meséltek, hogy aranyat e helyen át még soha senki sem szállíthatott haza, ember, ló, arany minden oda veszett, egyik karavánt egy lezuhanó szikla törte össze, a másikat a mélységbe taszították a barlangok gonosz urai, a harmadik meg elveszett nyom nélkül, senki sem tudta, hova lett ember, ló, arany. Azt sem Mironnal, sem bármelyik bányásszal nem lehetett volna elhitetni, hogy azok a sajátságos hangok, melyek kihallszanak a barlangból, nem a szellemek rész zenéje, hanem egyszerű cseppkő-képződés. Hogyan is csepeghetne a kő! A gonosz szellemek úgy látszik nem vették észre Miron közeledtét. A karaván előtt nem volt semmi újabb nehézség az út veszélyein kívül. Már tova hagyták a barlangot, törpülni kezdtek a sziklák is, a patak ágai összefolytak megint és együtt folytak tovább. Az út is sokat veszített már veszélyességéből. Szénégetők járnak már erre, s azok utat vájtak a hegyoldalba, és hogy biztosítsák a felhőszakadások s a rakonczátlan vízomlások ellen, szép szálas fenyőfákkal padozták ki végig. A márvány-vidéket egy mély hegyszakadás választá el egy más hegycsoportozattól. A szakadásban egy patak hömpölygött alá, és ezzel egyesült egy óriási zuhanás után az a kis kristály-patak is, mely az érczdús hegységektől fogva eddig karavánunk hű kalauza volt. A szénégetők egy hidat vertek ezen szakadáson át, hogy a hegyoldalon aztán a városba vihessék az érczolvasztók számára szükséges szenet. Ez volt egyszersmind az egyedüli út, mely a hegységek közül a városba vezetett. A híd a mély szakadás fölött olyan volt a minő épen szükséges, hogy megterhelt szekér alatt össze ne roskadjon. Mert ha lezuhanna, nem maradna élve ember, állat. Két vastag fenyőt vetettek át a két sziklafalra a szénégetők, — s így rakták reá a hidat. Miron és bányásztársa aggodalom nélkül léptek a hídra,lankadtan cammogtak utánuk a megrakott lovak is. Egyszerre a híd megingott, recsegett egyet, s egy pillanat alatt alá hullott a borzasztó szakadásba, híd, ember, ló, arany. A szénégetők, kik hajnalban leszálltak a mélységbe, hogy lássák nem valamelyik társuk járt-e szerencsétlenül, — mit sem találtak ott egyebet, — mint három ló hulláját. ,. 1846-ban egy igen érdekes per vette kezdetét a megye törvényszéke előtt. Két szegény bányász lépett fel, a vidék legtekintélyesebb földesurai és bányabirtokosai ellen. Vádolták őket azzal, hogy midőn a két szegény bányász haza akarta szállítani a hét folytán, keserves munka árán nyert nemes érct tartalmú köveket bányájokból, — a sötétben ezen urak megtámadták őket, elrabolták tőlük szerzeményüket, s életüket is csak az isteni gondviselés csodatettének köszönhetik. És a mendemonda szájról szájra járt, hogy ezen urak egy szervezett bandát képeztek, mely jól fizetett kémei által rendesen értesült minden aranyszállítmányról, s azonnal kiveté gaz hálóját, hogy körmei közé kerítse azt. E bandának lett áldozata Miron is, és „áldása." De a bandára, melynek jelszava volt: „fogd meg a szerencsét!" — nem sikerült reá bizonyítani semmit. Fejei különös szerepet játsztak az 1848-as időkben e vidéken, s ekkor a két bányász eltűnt nyom nélkül, nem volt többé ki bizonyítson, ki vádoljon. És kit lepett volna meg épen e két bányász eltűnése, a mikor annyi százan és ezren vesztek el amaz évben Japán irodalma és könyvkereskedése. Többször említettük már, hogy Japánt a maga nemében tökéletesen művelt, polgárosult államnak tarthatjuk. Azért mondottuk, hogy „a maga nemében mert műveltsége lényegesen különbözik a nyugati országokétól, de azért mégis csak műveltség az, oly magas fokú műveltség, hogy e tekintetben Ázsiának egyetlen állama sem mérkőzhetik Japánnal. A polgárosodással az irodalom is karöltve szokott előrehaladni, s nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy Japánnak teljesen kifejlődött irodalma és virágzó könyvkereskedése van. E pillanatban még felette bajos dolog volna végérvényes ítéletet mondani a japáni irodalomról. Az európai tudósoknak, akik abban fáradoznak, hogy azt velünk megismertessék, eddigelé csak a legsürgősebbekre volt idejük és alkalmuk kiterjeszkedni, t. i. a szükségesebb, hasznosabb művek fordítására, melyeknek tanulmányozása iparszorgalmunk vagy művészetünk valamelyik ágára közvetlen jó befolyást gyakorolhat: ilyenek a selyemhernyó tenyésztésének mesterségéről, továbbá a porczellánnak ugy Khinában, mint Japánban használt készitésmódjáról irt munkák, melyek 1848 óta Európában is megjelentek. Japáni szépirodalmi művekből Európában még nagyon kevés látott napvilágot, s átalán véve a forditók választását sem igen mondhatnók szerencsésnek.Mélyebb,komolyabb kutatások bizonnyal kedvezőbb eredményekre fognak vezetni, kivált ha majd sikerülni fog a japáni polgárság legbelső életébe hatolni és az ki fogja zárni szindarabjainak, hitregéinek, tündérmeséinek, hazafias és családi panaszdalainak, ünnepi énekeinek egész gazdag kincstárát. Hajdan Kioto vala Japán irodalmának gyúpontja. A régi papi városnak még most is megvannak a maga különös miniatűr- album féle ritkaságai, még most is ott jelennek meg a Da'iri évkönyvei, a vallásos könyvek, a regények és költemények velin papíron, mely aranyporral van sűrűen behintve. De ujabban Yedo nyomdái kiadványaiknak száma, változatossága, népszerűsége s roppant kelendősége által régóta túlszárnyalták a régi szent várost. A főváros irodalmi újdonságainak legnagyobb része az egyetem tanárainak vagy pedig a főbb tanodák jelesebb növendékeinek ecsetje alól kerül ki (mert Japánban is, mint Khinában, nem írják, hanem festik a betűket, illetőleg fogalomjelző jegyeket). Majd minden munka oktató jellegű, de praktikus iránnyal és hasznos czélt tartva szem előtt. Vannak művek, melyeket a tudományok évkönyvének, a fölfedezések és találmányok szemléjének, Európa és Észak-Amerika államai statisztikájának, az újkori történelem kézikönyvének , a természettan és természetrajz, a gyógytan, tengerészet, erőműtan és hadászat évkönyveinek lehetne czimezni. A régi encyklopaediai munkákat, melyek néha 200, sőt annál is több t