Vasárnapi Ujság – 1869
1869-02-28 / 9. szám - Sinay Miklós 9. szám / Arczképek, Hazaiak - Sinay Miklós (arczkép) Révész Imre 113. oldal / Élet- és jellemrajzok - Szántóvető. Greguss J. 9. szám / Népviseletek; genreképek, Hazaiak - Bivaly-fogat Észak-Amerikában 9. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság - A spanyol forradalomból: A burgosi kormányzó meggyilkoltatása 9. szám / Történelmi képek
114 nyomok szerint több mint harmincz kötetet alkotott; ezeken kivül volt még számos oly kézirat kötet, a melynek tartalmát nagyobb terjedelmű s egységes forrásértékű művek alkották. Könyvtára is ritka s válogatott darabokból álló volt Sinaynak. Átalában azok, a kik régi és nagybecsű magyar vagy Magyarországra vonatkozó könyvek gyűjtésével szakértőleg foglalkoznak, még ma is nagyon jól tudják, hogy ki volt Sinay Miklós. Sinay nemcsak gyűjtött, hanem dolgozott is. Nyomtatásban csak egy művét bocsátotta közre 1790-ben Pesten, melyben a bécsi békekötés iratait közli, jeles történelmi bevezetéssel, latin nyelven. Ezen művel hatni akart és hatott is, az 179-dik évi alkotmányos és vallásügyi törvényhozásra. Megírta a magyar protestáns egyház történeteit a reformátiótól kezdve 1773-ig, fő tekintettel a reformált egyházra. Ezen mű a maga nemében olyan, hogy ennél jobb, sem előtte, sem utána Sinaynak nem volt és nincs. Sinay már több oly pontjait deritette fel s hódította meg a történelemnek, melyek irodalmilag a közönség előtt mind e mai napig ösmeretlenek. E műve, mind emelkedett álláspont, mind tiszta látkör, mind történelmi alaposság tekintetében felül múlja, pl. a Bod Péter műveit. Vajda Sinaynak, ő nála sokkal boldogabb tanári utódai, kiadnák e művet! — Megirta Sinay a magyar nemzet történeteit, rövidlétben, csak tanítványai számára. Itt igen terjedelmes egyetemes történelmet, a melybe az egyházi és a magyar történeteket szinte nagy terjedelemben beszőtte. E művét a hagyomány szerint, angolok vették meg. Megirta még, több száz ivre menő terjedelemben, a magyar ref. egyház igazgatásának történeti fejlődését is. Némely latin és hellén remekírók műveit rövid jegyzetekkel ellátva iskolai használatra kiadta. Előttem semmi legkisebb kétség sincs a felett sem, a mit különben a hagyomány folyvást beszélt, hogy t. i. a Budai Ferencz és Ézsaiás neve alatt ösmeretes s átalánosan becsült Magyar Polgári Lexikon valódi szerzője nem más, mint Sinay volt, a annak a Budaiak legfelebb csak stilba foglalói valának. Sinay korában a magyar protestáns főiskolák tanárai nemcsak tanultak, tanítottak és irtak, hanem efelett a főiskola anyagi ügyeinek gondját viselték s a szegény tanuló ifjúnak atyja helyett atyjai valának. Küzdelmekkel teljes szomorú időkben, az elnyomottak és szenvedők között, csak a valódi, az igazi jellemnek van értéke s hatása. Ha valaha a szegény magyar református tanuló, hivatalos folyamodványaiban, ily értelemmel szólította meg tanárait: Tiszteletes iskolai Szék, — Édesjó atyáim! ennek a Sinay korában, még teljes értelme és értéke volt. Nemsokára aztán, a külső nyomatás és üldözés megszűntével, elenyészett ez is. Sinay a tanuló iránt igen szigorú bíró volt ott, ahol kellett, de tudott lenni önfeláldozásra kész atya is, ahol arra volt szükség. Midőn a tanuló ifjaknak királyi parancsolat által megtiltatott az úgynevezett legatióba vagy ünnepi követségbe való menetel, természetesen oly czélból, hogy a protestáns főiskolák pusztulása ez által is előmozdittassék, akkor, a mint a történelmi értékű hagyomány tartja, Sinay tanártársai igen megdöbbentek, s nem merték az ifjakat legatióra kibocsátani; de Sinay így szólott az ifjakhoz: „menjetek fiaim; vannak nekem elég erős kezeim s lábaim; elbírják azok, ha kell, a vas lánczokat." — Az ilyen tény Sinaytól nagyon természetes volt, mert minden adatok oda mutatnak, hogy a merészségig bátor, a megtörhetetlen makacsságig állhatatos s átalában rendkívüli, emelkedett jellemű ember volt. Itt van talán helyén felemlíteni azt is, hogy Sinay szabadkőműves — Freymaurer — volt, miként egyik tanára, majd tanártársa a végre püspökké lett Szilágyi Sám., s miként sok református pap is Debreczen vidékén. — A halálig üldözött szabad gondolat, kénytelen volt ekkor hazánkban is a titkos társulatokba menekülni. — Sinaynál azonban a szabadkőművesség, sem erkölcsi, sem vallási zabolátlansággal együtt nem járt. Annak, igenis, vannak számos nyomai, hogy a vallási rajongó sötét fanatizmust, s a felekezeti gyűlölködést, bár sokszor kínálkozott neki az alkalom reá, fel nem használta soha; felvilágosodott szabadelvű keresztyén volt; de azért az evangyéliomhoz, s a váltság és a halhatatlanság hitéhez, mindvégig hiven ragaszkodott. Sinay felett egészen 1790. őszéig szépen és tisztán ragyogott a köztisztelet és dicsőség napja. Tudományszeretetét s a történelmi kutatás mezején szerzett érdemeit méltányolta II. József is, s nemes levéllel jutalmazá meg őt, melyben a czimer főalakja egy régi pyramis körül tekergődző kigyó, czélozva a régiségek havárára. Az 1790-dik év, mely hazánkra és nemzetünkre nézve nagyszerű szabadulás és uj korszak kezdőpontja vala, Sinay életsorsa folyamán a leggyászosabb fordulatot hozta el. A debreczeni főiskolai tanárkar felküldötte Sinayt az országgyűlésre, hogy ott, vagy a fejedelemnél, az erdélyi fejedelmek, illetőleg I. Apafi Mihály által, a nevezett főiskola javára évenkénti adományul alapított, mintegy hatezer mázsa kősót, — melytől az iskola a XVII-dik század végén igazságtalanul opp megfosztatott, — s a többi javadalmakat is, újból kinyerje és megerősíttesse. — Ugyanekkor valának Budapesten Héczei Dániel középszolnoki esperest s Keresztesi József érmelléki egyházmegyei tanácsbiró, — mindketten tudományosan képzett s irodalmilag is ismeretes kitűnő férfiak, — a vidékekbeli református papság Bethlen Gábor által adott nemesi jogainak megerősíttetése végett. Iezékbe adták még a tiszántúli ref. esperesek és superintendens,szintén megerősittetés végett Báthori Gráz ^ Ombor erdélyi fejedelem azon oklevelét is, melyben az, a tiszántúli református püspökök hatáskörét és tekintélyét valódi papuralmi és püspöki szellemben és érdekben szabja ki és állapítja meg. S ím, a mint a három férfiú épen Budapesten van, az alatt állapittatik meg az országgyűlésen egy oly protestáns vallásügyi törvényterv, mely az ő meggyőződésök szerint, a református papságnak kánonokon s fejedelmi diplomákon alapuló jogait semmivé tenné s a világi elemnek illetéktelen befolyást engedne az egyházi és iskolai ügyekbe. Miután a törvényterv szentesités végett Bécsbe küldetett, oda mentek fel az emlitett férfiak is, s benyujták a kanczelláriához azon, 1790. október 1-ső napján kelt folyamodványt, melyben az emlitett törvényterv visszautasittatását s a papság és püspökség kormányzati jogainak fenntartását kérik. Ezen folyamodványnak fogalmazója a különben is határozott püspökuralmi érzületű Sinay, a törvényterv főszerzője, javaslója s mint épen kerületi jegyző, fogalmazója pedig Domokos Lajos nagyhírű és tekintélyű debreczeni biró és egyházi főgondnok vola. Tehát egy nagy tudományu, felvilágosodott, szabadelvű protestáns tanár, sőt épen szabadkőműves, s a papi és püspöki uralom mellett s a világiak egyházi és iskolai befolyása ellen küzd! Valóban különös, de nem épen megfejthetetlen ellentét! A megfejtésnek itten helye nincs. Annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy ha az evangyéliomra, az ős keresztyén egyház példájára s a szabadság egyetemes elveire tekintünk, Sinay tévedésben volt; — de, ha a magyar reformált egyház történeti fejlődésére és akkori tényleges állapotára tekintünk, akkor Sinayt kárhoztatnunk aligha szabad. Ő az egyházi jogok mezején szigorú konzervatív volt, s azon meggyőződésben élt, hogy épen ez által tesz szolgálatot a vallás és a nép egyházi érdekeinek, az akkori magyar nemesség ellenében, amelyet ő az egyház-társadalmi téren sem szabadelvűnek, sem valódi demokratának nem tartott. Meglehet, hogy ebben is tévedett, de azt egy perczig sem kell hinni, hogy ő szántszándékkal tört volna a magyar protestáns egyház jólléte ellen, vagy épen árulója lett volna annak. Leírhatatlan, hogy a református világi urak, s különösen Domokos Lajos, mindemellett is mily iszonyú haragra és boszura gerjedtek Sinay ellen, s kivált miután az emlitett törvényterv, a Sinay kis fogásai következtében, a fejedelem által csakugyan visszautasittatott. De a papság annál határozottabban állott Sinay mellett, s midőn nemsokára, a tiszántúli református püspök, Paksi Szathmári István véletlenül meghalt, a lelkészek, szokatlan nagy szavazattöbbséggel Sinayt választották el püspöknek, és noha, ,,sírva kérte az atyákat, hogy ne tegyék őt ki ily nagy kísértetre", mindazáltal nagy lelkesedés közt püspökké fel is szenteltetett. A tiszántúli reformált egyház kebelében iszonyú vihar támadt, mely kihatott az egész magyar reformált egyházra. Egy szörnyű per kezdődött, mely az államkormány gyakori siettetése mellett is, tovább húzódott tiz évnél, s melynek iratai körülbelől tehetők ezer évre. Itt legyen elég csak annyit megemlíteni, hogy a „tiszteletes" férfiak, akik az imént még oly hatalmasan ,,vivát"-oztak Sinaynak, csakhamar elállottak mellőle. Legtovább állottak mellette a debreczeni egyházmegyebeli papok; — ezek felküldötték őt, mint képviselőjöket a budai zsinatra is, de ahová be nem bocsáttatott, nyilván azért, mert a legjelesebb világi férfiak is tartottak az ő nagy tudományától, bátorságától, és csakhamar rendkívüli győzedelemmel újra feltámadható népszerűségétől. — Sinay püspöksége elvégre királyilag is megsemmisíttetett; ő maga, az egyházkerületi törvényszék által tanári hivatalából is kitétetett; a főiskolai könyvtártól, melynek őre volt,eltiltatott; lakhelyére több ízben kutatók, motozók küldettek, a tanároknak a vele való társalgás megtiltatott; tanári lakhelyéből való kiköltözésre ismételve a legkiméletlenebb módon sürgettetett, ellene súlyos bűnügyi vádak emeltettek, s mindezekben egy ügyvéd által egész hidegséggel és szigorral működött az egyházkerületi hatóság ellene. Ezekhez járult még, hogy az újságokban a legundoktabb színnel festetett, közmegvetés és ez a gyalázat tárgyává tétetett, a papok és tanárok által nemsokára teljes mértékben s nyomorultul elhagyattatott,, és nem volt senki sem, aki eltekintve egyházigazgatási elveitől, — legalább a hazai tudományosság mezején, a tanári pályán és a debreczeni főiskola ügyében szerzett kétségtelen érdemei, s már késő tisztes vénsége mellett, csak egy védő szót is emelt volna. — Mindezen nyomornak és fájdalomnak fő fő szerzője, a szinte rendkivüli szép tehetségű és nagy érdemű, s életkorára nézve Sinaynál néhány évvel idősebb Domokos Lajos volt, akivel egyébiránt, a Sinay elleni mélységes gyűlöletben, az egész magyar protestáns nemesség egyetértett, mert mindenki tudta, hogy ha Sinay győz, legalább egy évszázadra meg van semmisítve a világi elemnek s különösen a nemességnek minden befolyása a magyar protestáns egyházak s iskolák ügyeire. Sinay azonban az üldöztetés és elhagyatottság legiszonyúbb pontjain is megmutatta , hogy valódi jellemmel bir. Ő türt nemesen, és harczolt bátran, minden félelem nélkül. Az ellene emelt szennyes vádakat, holmi hűtlen pénzkezelésről stb. győzedelmesen visszaverte; püspökségének királyi megsemmisítésében megnyugovékt; de azért az episkopális elveket oly bátran és oly súlyos tudományos fegyverekkel védelmezte, hogy ellenfelei e ponton csak megállni is alig voltak képesek előtte. Ő volt főfő megindítója és eszközlője annak, hogy a budai zsinat végzeményei és kánonai, melyek Sinay ellenfeleinek érzülete és véleménye szerint készültek, soha királyi megerősítést nem nyerhetének, s így életbe sem léphettek. Mindezeknél fogva nem csuda, ha az iszonyú mértékben felforrott koszúvágy áldozatot kivánt, és Sinayt valóban csak egyedül a királyi legfőbb felügyelet mentheté meg a teljes mértékben való elgázoltatástól. Királyi rendelet gátolta meg azt, hogy lakhelyéből erővel ki nem hányattatott, királyi rendelet mondotta ki felette, hogy ,,vele igen kegyetlenül bántak." — s tanári nyugdíjat adatván számára, életének végére megmenté őt és számos tagokból álló családját, a teljes elhagyattatás és végínség nyomorúságától. — Végre pedig, hosszú pályájának oly viharos estvéje után, 1808. június hó végén, életének hetvennyolczadik évében, a halál álmában csendesen elaluvék. Utolsó óráját közeledni érezve, bocsánatot kért mindenkitől, kit valaha megsértett, s ő is megbocsátott minden ellenségeinek, s a felette tartandó gyászbeszéd vezérigéinek kijelölése által, a Megváltó és a halhatatlanság hite iránti rendületlen ragaszkodásáról ünnepélyesen vallást tett. De a gyarló boszu reá nehezedett Sinaynak még sirhalmára is, s nem kevesebbet akart, mint azt, hogy Sinay neve s működésének hatása és nyomai végképen kiirtassanak az emberek emlékezetéből; — s a gyáva félelem e szándékot meggátolni nem merészkedett! Nem meglepő, nem különös-e, hogy Debreczen tudósai, kik Sinaynak már mind tanítványai valának, az ő nagybecsű könyvtárát, s különösen protestáns szempontból roppant fontosságú kézirat-gyűjteményét a főiskola számára megmenteni nem törekedtek, sőt saját szemeik előtt szétziláltatni s pusztulásnak indulni engedték azokat? Sinay halála után évtizedek teltek el, amelyek alatt a vándor vagy a történetbuvár, Debreczen könyv- és levéltáraiban, csak egy megmentett iratlapocskát sem találhatott Sinay hagyatékából, a mely hirdette volna, hogy ő valaha nemzete és felekezete javára és dicsőségére a tudományok s különösen a történelem mezején oly messze és mélyrehatólag működött! 1828-ban tehát 20 évvel Sinay halála után, egy Szabó István nevű becsületes és tudományosan művelt antiquarius nyomorgott Debreczenben, és ez reá akadván véletlenül Sinay kézirat-gyűjteményeinek némi romjaira, igy ir azok felől az egyházkerületi gyűléshez: „az alatt, mig itten magános ügyefogyott állapotomban nyomorganék, reá akadék ezen, már herbárium vivumra forditott, s a mi annak nem jó volt, elvetett manuscriptumokra, és azokat szegénységemben is, atyai örökségemet is eladván, megvettem, és azokat a semmivévaló léteitől, a