Vasárnapi Ujság – 1869
1869-03-21 / 12. szám - A hazai halászat. D. 159. oldal / Természettudomány; ipar; gazdaság és rokon - A Tiszaszabályozás befolyása a magyar talajra. Dapsy L. 159. oldal / Természettudomány; ipar; gazdaság és rokon
teste oly széles volt. Üveges hintókon vitettek minden bútoraikkal Augusztus 20. Kazinczy József testvérem hozzám jön. Hit tőle, hogy feleségem, — még akkor leány — elhagyta a bécsi Salésiának klastromát, hol 1786 óta neveltetett és Kázmérban van szülőinél. — Ezt irom általa a grófnénak, ki ezt imádságos könyvében tartogatá, mig azt átvevém, mint fogságom maradványát: „Gütigste Gräfin! Ich habe im Geiste den seligen Augenblick, da sie ihre zwei lieben Kinder an ihr Mutterherr schliesten werden, und genieste diese Freude mit." (Drága grófné! Lelkem előtt áll a boldog pillanat, melyben két kedves gyermekét anyai szivéhez szoritandja, s együtt élvezem ez örömet.) (Budai fogságom, aug. 20. 1795.) A Tiszaszabályozás befolyása a magyar talajra. (Vége.) Hazánkba vagy csak az európai hegyek által esőtartalmuktól már megfosztott légáramok érhetőnek a tengerről, vagy épen az oroszországi síkokról jövő szikkasztó szelek, s idebent a 30000 mrdnyi sík vidéken csaknem semmi hegyeink, melyekbe beleütközve lehülhetnének legalább az itt képződött párákkal terhelt fellegek, és ne repülhetnének még a Tisza és Duna felül is a messze magasba el, a forró Alföld felett, vagy a legkedvezőbb esetben is a határszélek hegyei felé. Ily ellentétek mellett természetes, hogy míg Németországon alig veszik tekintetbe a vidék vízrajzi és esőzési viszonyait, Magyarországon, mely csak a középázsiai, esetlen sivatagoknak legnyugatibb nyúlványa Európában, mindenekfelett az eső varázs hatalmát érzi a gazda, s Ditz szerint is méltán tart Anacreonnal, hogy: „udiop piv aocazor" — a víz a legjobb. A természet adott minden ily fekvésű s ily képződésű vidéknek ily természetű vizeket, mint a mi Tiszánk volt, s midőn a vidék képződési viszonyai megváltoznak, midőn hogy úgy szóljunk, a talaj fejlődésére, termő réteggé átalakulására nincs szükség többé az oly nagy bőségben csapongó vizekre, akkorra már a folyók is felveszik azon szabályosabb folyamatot, mint azt nyugat Európa vizeinél látjuk. S mi, úgy látszik, épen e víztömegek elpusztítását tűztük ki az említett években feladatunkul. Kiragadni bármi áron a Tiszának szeszélyes uralma alól annak 217 • mfdnyi árterét, tehát ennyivel megkevesbíteni a vízfelszínt; a 24 • mfdnyi Balatont 9—10 mfdre összeszorítani, s hullámait a Fekete-tengerbe küldeni; ezeken kivül 40 — 50 • mfdnyi küzhödő mocsárt kiszárítani; mind ez a jó szándékú, de nem eléggé óvatos javutni törekvésnek és kitartásnak máris csaknem teljesen sikerült, — s hogy is ne? hiszen ily vidékeken a természet maga is örömest kezünkre dolgozik, csak egyszer „aqui"-t adjunk neki. És mit nyertünk mind ezzel?— 3000 mfdnyi területet egy országban, melynek gyér népessége mellett erre még legkevésbbé volt szüksége, s oly nép számára, mely különben is hajlandó a külterjes gazdálkodásra, s melyben tehát ezzel csak azon hajlamot erősítettük, hogy — mint az amerikaiak — gondatlanul merítse ki földét, hiszen még elég őstermő erejű vidék várakozik pusztító kezére. Ellenben e nyereségért elvesztettünk épen az év legkritikusabb szakában bőven párolgó vízfelszint annyit, mely az Alföld területének csaknem tizedrészét tette. A volt 341 • mfdnyi vízterület helyett mostanra maradt csak 84 • mfd, s így az összes felszínnek csak 166-od része a tenger nélküli országra. Elvesztettük másodszor azon talajvizet, mely mint róla fentebb mondánk, épen az áradások nagyságával arányos mértékben itatta be a csekély emelkedésű Alföld legtávolibb pontjait is az oly nélkülözhetlen nedvességgel, hogy igy mintegy a mennyi kárt okozott az ár a folyók közelében, annyi vagy talán két annyi hasznot hajtson az országnak a távolibb vidékek bő termésében. Elvesztettünk harmadszor olyat, minek megbecsülhetlen hatását kétségbe vonni nem jutott eszébe még eddig senkinek, t. i. a völgyek iszapolását. Köztudomású dolog, hogy Egyptom mostoha viszonyai mellett is a Nílus évi áradásai azok, melyek miatt annyi ezredek óta mind a mai napig megtartotta a föld termékenységét. Az oly régóta mivolt és népes China, mely képes volt a 300 mfd hosszú, északi nagy falat emelni, örömest tűri, hogy az ország belsejében az ép ily csekély esésű és csavargós nagy folyamok minden évben óriás területeket elöntenek árjaikkal. A kis Hollandia a Rajna régibb áradásainak köszöni, hogy még most is ő láthatja el Anglia piaczait legolcsóbb marhákkal. Mind e bajt el lehetett volna kerülni egy kis változtatással, — ha t. i. nem feledtük volna, hogy míg a társadalmi újítások tekintetében mindig nyugatot kell szem előtt tartanunk, hazánk és nemzetünk physikai jellegének megítélésében sokszor keletről kell a mértékeket vennünk; mert mint magunk, ugy hazánk is, melyet talán ép ezért választunk Európában lakhelyül, — több tekintetben még mindeddig nem hagyta el azon határokat, melyek a keletet elválasztják az oly egészen más típusú nyugattól. Ha nem tűrhetve tovább a folyók rakonczátlankodásait, azokat szabályozni akartuk, csak azon mérsékelt eljárásra kellett volna szorítkoznunk, melyet a hasonló fekvésű és természetű Ganges szabályozásánál követett az angol kormány, t. i. az árvíznek egy elég nagy, de bizonyos területű ártérre korlátozására, nempedig annak lefolyatására. Ez eljárás megegyezett volna az ország nemzetgazdasági érdekeivel s természeti szükségeivel. Ha a Paleocapa-féle terv szerint, átmetszések nélkül, csupán a legmagasabb árszínnél is 3—5 lábbal magasabb, s egymástól 400 ölnyi távolban futó, felül is 2 öles, erős védgátak közé lett volna az ár összeszorítva, — a víz fentebb fejtegetett szerepét is teljesithette volna, s a talajvíz a magasabb víz oszlop nyomása mellett az Alföld rétegeiben is még messzebbre elhatolt volna, — ellenben az átmetszések hiányában sebesen tova nem iramodhatván, a nyár egy részére is megmaradt volna a sok vízkészletünk s a temérdek iszap, míg az ár levonulása után az árterek is bár rövid ideig, de annál dúsabb legelő-és takarmányhelyül szolgálhattak volna. Ellenben a Vásárhelyi Pál terve szerint a Tiszaszabályozás a folyam útjának 107 átmetszése, így 75 mfddel megrövidítése, s ez úton oly esés előidézése által volt eszközlendő, hogy a folyó az előbbi 3 vonal helyett 4-5 vonalat, tehát felényivel többet essék 100 ölenkint, mint 1846 előtt. E terv felülvizsgálására Paleocapa Péter, velenczei építészeti felügyelő meghivatván, midőn a Tisza táját megvizsgálta, a Vásárhelyi-féle átmetszéseket nem helyeselte s helyettök csak a gátakat ajánla. Azonban az ő terve el nem fogadtatott, s Pasetti miniszteri tanácsos közbenjárására 1856 után csak annyi létesíttetett belőle, hogy a Vásárhelyi által csak némely helyekre tervezett gyöngébb gátak az egész folyam hosszára kiterjesztettek, de csak 300 ölnyi távolban egymástól. Így, hogy ugy szóljunk, mindkét tervnek a rossza egyesíttetett: a Vásárhelyi-féle átmetszések, hogy gyorsan lefolyjon a víz, — a Paleocapa-féle erős s tágas védgátak helyet, melyek a víznek csak egy határozott térre szorítását tervezték —a gyengébb és szűkebb töltésekkel, melyek így az átmetszések mellett még inkább kiszorítják a vizet, vagy ha hirtelen is nagy az ár, az átszakadástól kevésbbé biztosítanak. Könnyű volt kiszámítani, hogy mennyit fog a Tisza hullámai alól kiragadt kövér föld holdanként jövedelmezni, s hogy ez után mennyi értékkel lesz gazdagabb az ország. De nem oly könnyű volt azt előrelátni, hogy hány ember kezében fogja koldusbottá változtatni az ekét az ínség és nyomor, ha a talajban történő változások miatt az ország sok távolabbi része mit sem terem, s ha magán az ármentesített tereken is, melyek eleinte ontják a termést, — 6—8 év múlva minden kisül. Ott terül aztán szemünk előtt minden felé a szép fekete föld, apró darabokba felripacsosodva, mely recseg, ropog minden lépés alatt, vagy ha több homok van vele elvegyülve, nagyobb s vastagabb „szalonnás"-szélü darabokba repedezve fel, mely ha a nedvet csak fölülről kapja, ha eső hull reá, meglapul, de át nem bocsátja azt, és melyet, ha száraz, „a Wolfram-aczélból készült eke sem képes felhasgatni," s melyből lassanként minden növény kihal. Kinek kellene Magyarországon most mindazt fejtegetni, hogy ezek miatt azon vidéken, melyről még a feledhetlen Széchenyi azt jövendölgeté, miszerint „pár évtized múlva a Tisza völgye egy bájos kertté fog átalakíttatni," — „a Tiszaszabályozás előhaladásával lépést tartva apad az eső" — mint a Bánátból Hunfalvynak irják; — hogy a táj felett magasan úszó könnyű fellegekben csak a dörgés, villámlás s a pusztitó vihar fészkelte meg magát az áldó nedv helyett, s hogy a szép fejér gulyák, a régi Magyarország fő kincsforrásai, melyekből meg lehetett gazdagodni anélkül, hogy kimerítettük volna földünket érte, — évről évre tünedeznek e „vízmentesített" pusztákról, melyeken most annak egykor annyit dicsért költőisége, a pásztor furulyák helyett, száraz avar közt csak az ördögborda (eryngium) űzi játékait Azonban a ki bölcsen igazságos, méltányos is. Attól, kinek sorsát eljátszani szabadság adatott, nincs megtagadva azt visszavívhatni. S a nagy kérdésre: vajon az embernek, ha megronthatja feje felett a klímát — hatalmában van-e azt javíthatni is, a történelem ennel felel. S ez az, mit tudnunk végtelen jól esik! Hazánk geográfiai helyzetét, az alanti síkokat, a magas határokat, a talaj szerkezetét megváltoztatni nincs hatalmunkban; nincs hatalmunkban eltiltani a száraz orosz szeleknek, hogy ide ne fúrjanak, s megparancsolni a nyugati felhőknek, hogy hozzánk jöjjenek. Nincs hatalmunkban kierőszakolni a természettől, hogy e föld, melyet hazánkul választunk, ne egy sokkal délibb tájék hőmérsékével legyen, mintegy ide átfeledve, a Földközi-tenger északi partjain. De hatalmunkban van kettő, mi a túlparton is oly varázserővel működik, a faültetés és csatornázás, s ezzel nyitva az út, jóvá tenni, mit talán vétkezünk. Az, mit könnyen ronthatni, könnyen is javul, s ha oly érzékeny klímánk, hogy oly csekély érintés is felbillenthető, mint a multi volt, — nem kételkedhetünk, hogy ily csekély tényező is visszaállíthatja rajta a súlyegyent. De ha mind annak, ami történt, nem lehetett rá semmi hatása, ugy az erdősítés és csatornázásba vetett minden remény is csak hiú ábránd. Annak, ki a vízkereskedés rontó hatását tagadja, tagadni kell a faültetés s csatornázás javító képességét is, — megingatni az ezekbe vetett hitet, s csökkenteni az irántuk nyilvánuló buzgalmat. Ám tegye, aki nyugodt lélekkel bírja tenni ezt. De ne feledje, hogy a baj, melyet a még nálunk rettegni nem tanult szóval jelelnek : klímaváltozás ép olyan, mint a többi természeti bajok, mennél előbb halad, gyógyítani annál nehezebb, s ne feledje, hogy hol ez erőre kapva, nem lehet már feltartani rohanó kerekét, ott pusztitó csapásival egyaránt elseper népet s hazát. Dapsy L. A hazai halászat. (Nézetek a hazai halászat ügyében. Irta Kenesse Kálmán. Pest, 1869. Kiadja Ráth Mór. Ismét egy mű a nép valódi barátjától. E lapok olvasói előtt is bizonyosan ismeretes már Kenessey Kálmánnak eddig is szép siker által követett törekvése a népbankok létrehozása körül. Nemrég egy másik kis művét ismertetők ugyancsak e lapodon a munkáskérdésről Magyarországon; s most újabban egy harmadik füzete fekszik előttünk a „hazai halászat", illetőleg a haltenyésztés ügyében. Élni, mindenek előtt megélni, — ez a főkérdés úgy az egyesekre, mint a nemzetekre; a dolgok természetes menete szerint csak ezután jön, és pedig ezután magától jön a miveltség, művészet, s szellemi felvirágzás. E természetes, és oly igen helyeselhető irányzat az, mely a practicus angol népnél az állam nagygyá tételének biztos alapja volt, s ez az, mely — alig érthető anomáliaként, — annyira szokatlan a mi irodalmunkban. Jogok, politikai jogok, függetlenség, szabadság, a szellem érdekei az uralkodó eszmék, melyekért eddig irodalmunkban is annyi köteteket, lapokat, és csaknem mindent áldozánk, mig a hatalom és tekintély valódi alapja, az anyagi jóllét, a melyen egyszer szilárdul állva, biztosabban követelhetjük jogainkat, s biztosabban is megnyerjük azokat, mert a tekintélyes követelő előtt kész meghajlani a világ, — ezt oly kevéssé méltattuk eddig ama másik irány mellett figyelemre. A nemzet vagyonának egy nagy részét teszik a vadak, a természet önkéntes productumai, melyek az ő területén tenyésznek a nélkül, hogy neki valami fáradságába kerülne azok fentartása. E vadak közt minden nép birtokán legfontosabb szerepet játszanak a halak, melyek sok helyt, kivált az ipari fejlettségnek még legalsó fokán álló nemzeteknél, majdnem egyedüli, és pedig igen egészséges táplálékát képezik egy nagy néposztálynak. Tudjuk, hogy hazánkban is még nem igen rég mult el az idő, midőn a Tiszára ráillett,mit egy régibb iró jellemzőleg feljegyzett róla, t. i. hogy benne a/3-adrész a hal s /3-adrész a viz csak. S hol