Vasárnapi Ujság – 1870
1870-02-27 / 9. szám - A hajósok réme. Sámi Lajos 110. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - A párisi utczaharcz (képpel). Törs K. 110. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak
110 i párisi utczaharcz. Ha a tenger alatti távírda, mely két világrészt, ha a suezi csatorna, mely két tengert köt össze, nem volna a XIX-ik század második felének műve, a ki az emberiség művelődéstörténetét meghondja, kénytelen lenne azt irni krónikájában, hogy a XIX-ik század második fele — ha csak a még hátralevő három évtized nem mutatand fel nagy dolgokat — határozottan a kicsiségek kora. Elszoktunk a nagy dimenzióktól. Meszellyel mérjük a Niagara-zuhatagot, crollstockkal a Chimborassot. Az egyptomiak olyan házakat építettek még a hullának is, — a mely utóvégre három láb széles, hat láb hosszú szerény gödörben is elfér, — melyeknek anyagából most tiz olyan házat is épithetnénk, hogy mindegyikében ellakhatnék 500 család. Rhodusi kolosszok helyett voaszert éneklő kolibrikat alkotunk. S e kicsinykedés megvan nemcsak a szemmel látható, kézzel fogható dolgokban, hanem az eszmékben is. Nagy gondolatok nem igen teremnek meg, korunkban legfeljebb ismételni, hogy ne mondjam, karrieírozni tudjuk a mult kor nagy eszméit, melyek előttünk évtizedekkel mások agyában fogamzottak meg, melyekért mások haltak vértanú halált, s melyekért mi, nagy szó, ha annyira bírunk lelkesülni, hogy egy kis eret vágjunk magunkon. Ott vannak a franczia nagy forradalom nagy eszméi, a legnagyobb eszmék Krisztus óta, melyek kiforgatták sarkaiból az emberi világot s uj irányt adtak a lelkek menetének. S hol vagyunk most? Ott, hogy most minden utczai gammn ezt írja korommal a falra: Égalité, fraternité, liberté! Egyenlőség, testvériség, szabadság! Ha végignézünk a közelebbi párisi eseményeken, mosolyognunk kellene a mult századot berekesztő nagyszerű dráma e kicsinyes paródiáján, ha ez a paródia maga is nem lenne megsiratni való tragoedia. E lap olvasói ismerik e történetet. Befogtak egy embert, aki a mily ragyogó tehetség, ép oly lelkiismeretlen agitátor. Nem elégedett meg azzal a csatatérrel, mely oly előnyös positiókat biztosított neki, melyen oly sikerrel küzdhetett volna a zsarnokság ellen: az eszmék csataterével; kivitte a harczot az utczára. Védtelen tömeget állított gyilkos ágyutorkok elé, fedetlen melleket vezetett a szurony hegyének — s ez lelkiismeretlenség. Az a láz, mely ez idő szerint Páris minden idegét convulsióban tartja, bizony nem a szabadság fellázadása az elnyomás ellen. Mert ebben van észszerüség és jogosultság. A jelenlegi párisi lázongás puszta személy kérdés, s ha megilleti e név „forradalom": — akkor egyszerűen Rochefort — forradalom. E hasonlithatlan szatira-iró,a kihez fogható tán Rabelais óta sem termett Francziaországban, elfogatásának hire villanyfolyamként nyilalta át Páris utczáit. A boulognei erdő befagyott taváról, mint valami varázsfuvallatra, egyszerre eltűnt a gondatlan korcsolyázók vidám csoportja, a fényes kirakatokat vasajtókkal zárták el, a karnevál örömujjongása közzé belevegyült a fellázított tömeg vérszomjas rivaja, csendes, békés polgárok life preserverekkel, revolverekkel fegyverezték fel magukat s a felszakgatott utczákon végig dörgött egy-egy puskalövés. A ,,La Marseillaise" nevű teremben összegyűlt közönség, többnyire munkások, kik legelébb szokták magukat oda engedni a fanatismusnak, „Vive Rochefort!" „Vive la république!" kiáltásokkal rohantak ki az utczára. Két év alatt tizennyolcz barrikádot emeltek Páris utczáin. Mily őrültség, barrikádokat épiteni az uj Párisban, melynek azelőtt görbe, szük utczáit lerontotta III. Napoleon s építtetett helyettök tágasokat, egyeneseket, hogy két ágyú egy angol mérföldnyire lesöpörhet róluk minden akadályt. S most támadni fel az erőszak jogára támaszkodva, mikor a fennálló állapotok felett magában Párisban nem kevesebb, mint százezer szurony őrködik, mely a legnagyobb zavargásból is fél nap alatt képes teljes „varsói fotylet" csinálni! Egy kommandó szó, s vér nem marad érben, kő nem marad kövön. Megengedem, hogy a franczia kormány helytelenül járt el, mikor elébb Rochefort tollának mindent megengedett s egyszerre csak kiadatását követelte a kamrától, sőt e kiadatásból kabinet kérdést csinált, de a párisi zavargásoknak ő mégis csak közvetett s Rochefort a közvetlen oka. Ő mondta azt, hogy lelövi azt a rendőrt, aki hozzá mer nyúlni, s mikor a rendőr mégis hozzányúlt, félénken meglapult. Ő volt az, aki kihívó modorban vágta oda a kormány arczába, hogy elfogatása esetén 40,000 munkás fogja kiadatását követelni s ha kell, kierőszakolni. A munkások kijöttek az utczákra, puszta kézzel, fegyvertelenül; kocsikat, hordókat, czölöpöket halmoztak rakásra s készítettek belőlök torlaszokat, melyek körül nem egy helyütt véres jelenetek kerekedtek. A Saint-Maur utczában levő torlaszt háromszor vették el az azt védőktől a katonák, s mindig újra visszanyomattak s csak a negyedik bevétel után tudták megtartani. Képünk a belleville-i torlaszt tünteti fel. Ez volt Párisban a legerősebb barrikád. Itt sebesült meg a Lombard nevü béketiszt, kiről annyit irtak a lapok, s kiről nem tudni, beleggeszti-e sebét az az érdemrend, amit a császártól kapott ? Az utczai harcz három éjjel tartott. Nem kevesebb, mint 500 embert fogtak el, s akik elestek vagy megsebesültek, azoknak a száma meghaladja a százötvenet. S mindez miért? nyer tán vele a szabadság ügye valamit? Óh nem, sőt ellenkezőleg! Megengedem, hogy akik elestek, akik megcsonkultak, akik elfogottak, valóban rajongtak a szabadságért, hanem azért esküt mernék rá tenni, hogy ez események után sokkal szabadságellenesebb fog merni lenni a kormány, mint előttök volt, s így a szabadság véráldozatai tulajdonkép ellenkezőjét érték el czéljuknak: nem a szabadságnak tettek szolgálatot, hanem a reactiónak. Isten őrizzen minden szabadságra törekvő nemzetet minden elhamarkodott lépéstől! Törs Kálmán: A hajósok réme. (Vége.) Ugyanez évben (1858.) egy amsterdami lap szerint Bijl kapitány az Atlanti-tenger déli tájain utazván, július 9-étől kezdve hajóját kilencz napon át kísérte egy úgynevezett „tengeri szörnyeteg," mely kilenczven láb hosszú és huszonöt vagy harmincz láb széles volt. Az állat oly erővel ütődött a hajóhoz, hogy az egész alapjában megrendült; kopotyúiból igen sok vizet fújt ki. „A kapitány félve, hogy az állat el találja törni a kormányrudat, mindent elkövetett, hogy veszedelmes ellenétől megszabadulhasson, de sikertelenül. Miután az állatba puskával száznál is többször belelőttek s egy szigonyt és egy hosszú vasrudat belehajitottak, vért láttak folyni a különböző sebekből, mig végre a szörnyeteg, erejét veszitve, nem volt képes többé hajónk után úszni, és igy megszabadultunk tőle. Amint roppant erővel a hajó rézburkához csapódott, az állat bőre több helyen megsérült." Egy új-zeelandi újság olvasói 1864-ben augusztusban lihegő mohósággal siettek megtudni egyet s mást egy tengeri kígyóról, melyet — a mint beszélték — a szigetet környező tengerben pillantott meg néhány tengerész. Hosszúságát borzasztó nagynak mondották, és ahogy az állat roppant gyorsasággal tovasiklott a hullámokon, teste több résnyire kiemelkedett a víz felületén. Hanem ez a különös valami nem volt egyéb, mint egy pompásan fölszerelt hajó. No de mindegy: a lapok elég ügyes életet csináltak vele, mert a szörnyeteg egy igen csinos brigantine volt, melyet „Sea-Serpent"-nek (tengeri kigyó) neveztek. Noha nem ez a tréfa még azért nem bizonyit s nem is ront le semmit. Lássuk csak tovább! A legutóbbi efféle hir, mely a világ figyelmét felkeltő, egy londoni lap czikkéből származik, mely a mult karácsony előtt néhány nappal jelent meg. 1869. nov. 23-kán egy kisded hajó, Scottish Pride (Skót büszkeség) nevű, épen az Atlantióczeánon barangolt, mikor Allen kapitányt, ki kabinojában ült, a második kormányos a fedélzetre híva. Allen az egész legénységet a hajó egyik oldalán találta összegyűlve, amint csodálva és figyelve bámultak valamire. Ez a valami pedig (amint később kisült) egy tengeri kígyó volt, mintegy 25 láb hosszúsággal és megfelelő vastagsággal, feltűnően széles, nagy és lapos fővel, két csillogó, ragyogó szemmel a fő két oldalán és lángszínű sárgás hassal. Hátát nagy pikkelyek fedték, mint a krokodilnál; a pikkelyek három hüvelyk hosszúságúak voltak, és olyan formán kapcsolódtak össze, hogy áthatatlan pánczélt alkottak az állat számára. Mikor e csoda-teremtmény fővel a víz alá merülvén eltűnt, a test horog alakú kört irt le, miáltal éles végbe kimenő farka is előtünt egy perczre. Odalánál egy kis kölyök -kigyó is volt, csak egy-két lábnyi hosszú, de alakban és szinben teljesen hasonló. Ugy látszot hogy nem igen tetszett e tengeri szörnyetegségeknek a hajó közelléte, mert anya és fia csakhamar eltűntek. Allen kapitány „tengeri kígyók"-nak nevezte őket, mert nem tudott más nevet adni nekik. E körülményt jó lesz eszünkben tartani s egyszersmind emlékezzünk vissza, hogy más esetekben is, mint például M'Quhae és Harrington kapitányok elbeszéléseinél, nem annyira magához a névhez, mint inkább a látott dologhoz, a látott állathoz ragaszkodtak az illetők és arra fektették a fő súlyt. Nem azt állították ők, hogy csakugyan „tengeri kígyót"láttak, hanem azt, hogy láttak egy szörnyeteget, egy tengeri csodaállatot, mely rendkívüli, ritka, borzasztó, titokszerű s a természetbúvárok még nem ismerik. Most már az a kérdés, hogy mint vélekedjünk az ilyen elbeszélésekről és mennyiben adhatunk hitelt azoknak? Azt nem tehetjük, hogy mindenkit, aki effélét beszél vagy talán hiszen is, gyávának vagy ostobának bélyegezzünk; másfelől még azt sem hihetjük el föltétlenül, hogy az emberei mindazt valóban látták, amit — meglehet hogy csak — látni véltek. Itt valami középutra van szükség. Némelyek azt a föltevést koczkáztatták legalább egyes esetekre nézve, hogy egy-két kigyó úgy történetesen kiszabadulhatott valamely hajóról, melyben hihetőleg állatseregletet, vagy állatsereglet számára kigyókat szállítottak és a fedélzetről beleugorhatott a nem neki szánt elembe, hanem a kigyó vízben aligha élne két-három napig. Mások ismét úgy vélekedtek, hogy sok esetben egy igen jól ismert fajtájú, de szokatlanul megnőtt alakú tengeri állatot nézhettek némelyek tengeri kígyónak. A tengeri disznó (delfin), kardhal s más fajták a valószínűség némi színezetét csakugyan nyújthatják is e föltevésnek. A tengeri disznót illetőleg például ismerünk egy szerfölött érdekes történetkét, mely némileg világot vet azoknak a borzasztó hosszú tengeri kígyóknak természeti minéműségére. Néhány évvel ezelőtt egy úri ember séta, vagy ha tetszik: két hajózásra rándult ki csinos yachtjában Skóczia északi partjainál. Csakhamar észrevesz a tengerben valamit, ami nagyon hasonlított a tengeri kígyóhoz. A tengerben valami fekete tárgy úszkált egymást szakadatlanul követő hullámzásokkal és több száz lábnyi hosszúságban. A mozgás tökéletesen olyan volt mint egy kígyó vagy angolna föl- s alá tekergődzése, némely részei váltakozva feltűnvén a hullámokon s ismét alásülyedvén. De közelebbről vévén szemügyre a dolgot, ez a szörnyűséges valami nem volt egyéb, mint egy rakás tengeri disznó, melyek (rendes szokásuk szerint) szorosan egymás után egyenes vonalban úszkáltak tova. Rendszeres és kölcsönös föl s alámerülésekkel, fejekkel és farkukkal, oly pompásan utánozták egy nagy kígyó tekergődző mozdulatait, hogy még a szakértő is könnyen csalódhatott volna, noha itt megint azt kell figyelembe vennünk, hogy a tengeri disznók e szokását minden valamire való tengerész jól ismerheti. Még rútabbul jártak a „Peking" tisztjei, mikor 1848-ban Moulmein-ből visszafelé jöttek. Ez lesz az a história, melyet fentebb, hogy olvasóink illúzióit mindjárt eleinte tönkre ne tegyük, nem akartunk elbeszélni. Egy szép napon a „Peking" tisztjei a hajótól mintegy fél mérföldnyire egy igen különös kinézésű valamit pillantottak meg. Úgy tetszett, mintha feje és nyaka, s ez utóbbin hosszú lompos sörénye lett volna, melyet időnként magasra kitartott a vízből. Smith kapitány, minden áron tisztába óhajtván jönni e jelenség felől, eloldatott egy csolnakot és abban első tisztjét, még négy emberét utána küldé a szörnyetegnek. Ezek egyenesen a fejének tartottak, de a csodaszörny rájok sem hederitett, csak fejét meritgeté mindegyre a viz alás iszonyú hosszúságát mutatgatá. Vakmerő tengerészeink tehát fogták magukat, egy kötelet erősítettek hozzá s szép lassacskán a hajó felé vonszolták, hol aztán a szörnyeteget felhúzták a fedélzetre. A monstrum igen gyöngének és hajlékonynak látszott, s egészen be volt lepve nagy tengeri csigákkal. Mikor aztán közelebbről szemügyre merték venni, kisült, hogy a rettegett csodaszörny nem egyéb, mint egy óriási — tengeri növény a fuccidák fajából! — E fucun natans- nak nevezett hinárszerü tengeri fű az Atlanti-tengeren igen el van terjedve s egész nagy területeket fed be, melyet a spanyolok Mare del Sargasso-nak neveznek. Efféle növény volt az a 20 láb hosszú s négy hüvelyk átmérőjű tengeri kigyó is, melyet rettenthetetlen hajósaink a fedélzetre vontak; egyébaránt a növény gyökeres vége csakugyan hasonlithatott is a vízben egy kissé egy