Vasárnapi Ujság – 1870
1870-01-02 / 1. szám - Szász Károly: Év végén 2. oldal / Költemények - Kossuth elfogatása 1837-ben 2. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak
e sedésében az egész nemzet osztozott, s melynek eszméiért milliók szive dobbant hőbben és magasabban. Mind a mi a magyarnak szent: haza, szabadság, jog, a történelmi mult s ősi vitézség, a becsület és a jövendő reményei; mind a miért a tudós és a katona, a nemes és a polgár, a dús és a pár lelkesülni, küzdeni és áldozni volt kész, mind az megtámadva s koczkán volt, mind azt védte a honvéd, mellével, karjával, vérével. S nemcsak épen a dicsőség azon éve, melyre a harczi küzdelem esett, a nemzet politikai s nemzeti ébredésének egész korszaka, sőt a háromszázados nemzeti törekvések hosszú sora, el-elbukva, s mint Antaeus az anyaföld érintésétől mindig uj erőben kelve föl, s mind ez a honvéd nevében és eszméjében leli meg a leghivebb kifejezést: utolsó forradalmunk, a honvéd-harcz, összes alkotmány-küzdelmeink méltó betetőzése; s a czél, melyért még küzdünk, nem lehet más, sem több, mint a miért a honvéd is küzdött, azon nemzeti lét s állami függetlenség, melynek chartája a 48-diki törvényekben van befoglalva. A honvéd összes ezredéves történetünk legszebb s egyszersmind legnépszerűbb alakjai közé tartozik. Az ifjúság tűzlángja a férfi kitartó erejével, a honfi elvhűsége a katona veszélyt megvető vakmerőségével párosul benne. Hős, nagyra termett, diadalmas, s mégis igénytelen mint egy gyermek. Kitüntetésért, tiszti böjtért, aranygallérért, zsoldért nem harczolt. A dicsőség is csak csemege-itala volt lelkének a véres lakomán; ha elmaradt az, ha névtelenül kellett is ledülnie jeltelen s hit nem őrizte sirjába a harczmező holtjainak ezerei közt, ö azért nem kevesebb lelkesedéssel, kitartással és hűséggel harczolt. Csak a hazáért harczolt, s csak az szabad és védve legyen: magával keveset gondolt ő. Mint Napoleon katonáit, őt is egy név vitte a tűzbe, a halálba; csakhogy azoknak e név a vezér neve volt, ezeknek a hazáé. A honvédharcz egy különös, ritka jelenetet nyújtott a világnak: egy kilencztizedrészében ujonczokból álló s mégis diadalmas hadsereg képét. Rendesen az ellenkező aránynak kell lenni ujonczok és veteránok közt. Itt az ujonczok lelkesedése ragadta magával a veteránok harczedzett bátorságát, előre s a diadalba vagy a halálba. Soha egy hadseregben sem volt annyi bajusz- és szakáltalan suhancz; soha annyi ruhátlan és félig fegyverzett csapat; soha oly rendetlen élelmezés; soha az elemekkel, a kemény téllel (s milyen tél volt!) daczolni oly kevés készület és ellátás; soha annyi rögtöni hevenyészet, vezérletben, csapatokban, ütközetekben. S mégis mennyi diadal s mily diadalok ! Hányszor a túlnyomó szám, erő, fegyverzet ellenében! Aki a móri csata után látta visszavonuló sergünket, azt hitte, soha sem fogja kiépülni a csapást, soha sem fogja összeszedni magát. E rongyos, éhes, hidegtől és fáradságtól elkényszeredett csapatok, e müveit s jóházból való, kényelemhez és bőséghez szokott, s most ételt, ruhát, álmot, mindent nélkülöző fiuk; s nyomukban egy jól készült, nyakig fegyverzett, kellőleg táplált, kevély hadsereg, érczsisakjai ragyogva a téli napfényben, büszkén léptető hatalmas lovakon, kétszerte nagyobb számban, s mégis, néhány hét — s fordult a koczka. Az űzők futókká váltak. Egy eszme: a haza szabadsága, egy szó: előre egy jel: a nemzeti zászló, egy érdemjel: a vörös sipka, — s a honvéd Kápolnától Komáromig kergette az ellenséget. Mátyás fekete serege, Rákóczi kuruczai, — s az 1849-diki honvéd: melyik a legdicsőbb közöttük ? Oh, hogy ennyi dicsőség diadalmas époszának oly gyászos tragédiában kellett végződnie ! De a honvéd estében is dicső s bukása nem mocskolja be nagyságát! Izsó Miklós szép szoborműve az elesett s haldokló honvédet ábrázolja. Mint minden valódi művészi alkotás, nemcsak az egyes s talán esetleges alakot ábrázolja, hanem az átalánost, az eszmét is fejezi ki. Eszményít az egyénben. Nemcsak egy honvéd, hanem a honvédség s egész önvédelmi harczunk van ábrázolva e megtört s mégis oly magasztos alakban. A hősi küzdelem, mely csak akkor bukhatik el, ha kardjának markolata kezébe törött, s zászlaját, melyért küzdött, tört nyelével, tépett szárnyával még akkor is kebléhez szorítja: ez honvédelmi küzdelmünk jelleme s egész története. Sebekkel rakva rogytunk le; tört fegyvereink hevertek a földön, hova leborultunk; de a szemfedő, mely lehunyó szemeinket takarta, a hazai szabadság szent zászlója volt. Ez az a halál, melyből bizonyos a feltámadás; mert az egyes küzdök estek el csak, de a név, mely a haldoklók ajkán lebegett, az eszme, melyért örömmel vérzettek el, írva maradt a zászlón, melyet az utód kiragad őse lecsuklott kezéből, s újra fölemeli s újra küzd és győz vele. —á—r — r Év végén. Keselyűként, szárnya meg se lebben, Észrevétlen száll a gyors idő. Tűnnek évek, nyilnál sebesebben, S tárt kapával vár a temető. Görbe út visz bölcsőnktől odáig, Majd virány, majd szirtek közt vezet. Hajladozva szedjük gyöngyvirágit, Szédülünk a mélységek felett. S bár mosolyg körűlünk enyhe zöldség, Vagy ha útunk zord vadonba vitt, Ólálkodva kisér a gyűlölség S ránk röpíti mérges nyilait. Óva, védve fogja kezeinket S nyájasan kisér a szerelem. A reménység fehér zászlót lenget, Biztat s megcsal, s biztat szüntelen. Délibábja csillogó vizébe Megfürödni hív a képzelet. Benne ring, — mig távol, — a nap képe, S mire odaérünk, vége lett! Száz köd várat rak a csalfa ábránd, S romba dönti, alig épiti: Beduinként, ki fölvonja sátrát Éjszakára, s reggel szétszedi. Fut a hegy s völgy, vadonja s viránya, Elmarad, alig hogy szembe jött; Minden lépten új s új panoráma Kél s sülyed el szemeink előtt. S ennyi tűnő s múló változásban Észrevétlen száll a gyors idő; Köd előttünk, nyomunkban meg árny van, S zárt kapuval vár a temető. Ott az árnyak még sűrűbbek lesznek, Földig hajlik a setét falomb, A füvön az éj harmatja reszket, S mindent elföd a mély nyugalom . . . Oh ne bánd, ne bánd s a véghatárnál Egy könyvt se ejts az életért; Áldd, ha benne egy szivet találtál, Mely odáig híven elkisért! Szász Károly. Kossuth elfogatása 1837-ben. Néhány érdekes levelet közlünk, eredeti forrásaikból, melyek Kossuthnak 1837-ben történt elfogatására s részben a Lovassyperre vonatkoznak. Szemere Pál nagy gyűjteményéből, az úgynevezett „Szemere-Tágból vannak véve, mely jelenleg az elhunyt hagyományából a pesti helv. hitv. egyház tulajdona. Alkotmányos reform-küzdelmeink huszonöt éves (1823 —1848) történelmének e szomorúan nevezetes epizódja, a reá következett még sokkal nevezetesb események hátterében aránylag kevéssé lön részletesen ismeretessé. Nem vélünk azért felesleges dolgot tenni, ha egykorú és teljes hitelességű levelekből eleven képét tüntetjük föl ez eseménynek azon olvasó közönség előtt, melyet e történettől nem kevesebb mint 32 év választ el, s mely tehát nagyobb részében egészen uj nemzedéket képez irányában. Az 1832/6-diki országgyűlés volt az első tulajdonképi reform - országgyűlés átalakulásunk ujabb történetében, s azért a legnagyobb fontosságúak egyike is. A közszellem fel volt ébredve a nemzetben s a tagadó ellenzés merev magatartásából az alkotás, a tényleges megújhodás felé irányult. A törvényhozás tagjainak ez irányát, melynek élén egy Széchenyi István és Deák Ferencz állottak, osztotta a nemzet jobb része; osztotta különösen az ifjú nemzedék: a leendő törvényhozók. Az országgyűlési ifjúság nem csekély szerepet játszott az 1832/6-diki országgyűlésen. Addig legfölebb az éljenzés vagy lezúgás karzati szerepére szokott volt szorítkozni, — a törvényhozás termein kivül betyáros mulatozásban kereste gyönyörét. Az 1832/6-diki ifjúság a szellemi művelődés vágyától vezéreltetve, komoly foglalkozásokban, a szabadság és reform eszméinek tanulmányozásában s magok közti megvitatásában keresett élvezetet. Közöttük találjuk Szemere Bertalant és Vukovics Sebőt a későbbi minisztereket, Pázmándy Dénest a 48-ki képviselőház elnökét, Pulszky Ferenczet, a kitűnő tudóst, Bojtor Endrét, Décsey Lászlót, stb. és kit legelöl kell vala említenünk, a lángeszű és tűzlelkü, tevékeny és merész Lovassy Lászlót. Ők az országgyűlés alatt szabadelvű politikai irányzatú, de teljességgel nem titkos „Társalkodási egyesület"-et alakítottak, ott vitatkoztak, nyilvános felolvasásokat tartottak, komoly színezetű, de lelkes politikai tüntetéseket rendeztek. Wesselényi Miklóshoz az erdélyi országgyűlés szabadelvű s bátor vezéréhez dicsőítő feliratot, az erdélyi országgyűlési ifjúsághoz bátorító felszólítást intéztek, az erdélyi országgyűlés által Bécsbe küldött követségnek Pozsonyba érkeztekor fáklyászenét rendeztek; hasonlókép Wesselényi Miklósnak is Pesten, kihez Lovassy László tartotta azon üdvözlő beszédet, mely nem kevésbbé ragadta el szónoklati szépségével, mint a mennyire merészsége által megdöbbentette a hallgató közönséget. Az országgyűlés befejeztével az „ifjak" felségsértési perbe fogattak. Befogatásukra vonatkozik az I. szám alatti levéltöredék, mely Deák Ferencznek Kehidán 1836. julius 11-dikén Kölcsey Ferenczhez intézett leveléből van kivéve. A II. számút Wesselényi irja, szept. 6-kán 1836-ban. A IIl-ik szám alattit Kossuth intézte ugyancsak Kölcseyhez 1837. febr. 17-től, Lovassy s társai elitéltetése után — alig tíz héttel saját elfogatása előtt. Az „ifjak" mozgalmától külön önálló, bár azokkal egyirányú, de sokkal nagyobb fontosságú mozzanatot képez alkotmányos küzdelmeink történetében a Kossuth Lajos által