Vasárnapi Ujság – 1871
1871-06-11 / 24. szám - Vidám szüret. (Beszély.) P. Szatmáry Károly 302. oldal / Elbeszélések; genreképek - Vulcanu József: Jorgován János és a kigyó. (Román népmonda) 302. oldal / Költemények
ŐUZ bár az ultramontan párt vezére volt az államegyház ellenében, a vallási szabadság mellett fényes beszédet tartott. Átalában Döllinger a legújabb időkig ultramontan hitben állott Németországban, ami Rómát természetesen nem gátolta abban, hogy Németország többi katholikus tudósaival együtt őt se tartsa elég orthodoxnak és folytonosan gyanús szemekkel kisérje. Nagy hitének alapját mély tudománya és ennek nagybecsű termékei vetették meg. Döllinger finom érzékű történetíró, ki tárgyát alaposan fölfogni és a részletek fölé emelkedő bölcsészi szellemével rajta uralkodni képes. A történetbölcsész a szó teljes értelmében. Műve a reformatio belső fejlődéséről és hatásairól, különösen annak fény-és árnyoldalai feltüntetése tekintetében, határozottan katholikus álláspontja daczára klasszikai becsű mű.,, Az egyháztörténet tan-és kézikönyve" egy tudományos fő és kutató ész önálló tanulmányainak érett gyümölcse. Mint politikai szereplő jelenleg is örökös tagja a bajor urak házának; számos vita- és röpirattal járult a szőnyegen forgó napi kérdések megvitatásához; nyilvános felolvasásokat tartott és tanári székéből gyujtólag, lelkesítőleg hatott a tanuló ifjúságra, mely Németország minden tájáról özönlik a nagyhirü „törpe prépost" előadásaira. A legközelebb mult vatikáni zsinat Döllingert egyszerre kiragadva e szerény, bár tisztes tevékenységi körből, s számára az eszmék nagy harczosai, a reformátorok között szerzett helyet. Ö tudományának alaposságával, meggyőződésének mélységével éles bonczkés alá vette e zsinat eredetét, előzményeit, jellegét, eljárását és eredményeit. Féltek tőle Rómában és méltán. Döllinger a római székkel szakitani távolról sem akart, de az után, melyre ő lépett, nincs megállapodás. A zsinatnak egy jogtalan tette, isteni, állami és emberi jogokat, az egyház hit hagyományait sértő eljárása sem kerülte el figyelmét és hatalmas érvei sújtó csapásait, s midőn a csalha,tatlanság, a józanabb rész és a mivelt világ közvéleménye ellenére, hitczikké emeltetett, a kitünő tudós, a történelem és a jog nevében, tiltakozott a tan ellen, mely „minden személyes és testületi szabadság tagadásával, isten itélöszékét a csalatkozhatlan pápáéval azonosította", tiltakozott mint keresztyén, mint theologus, mint történész és állampolgár. A Curia, a „nagy excommunicatio" hatalomszavával válaszolt megdönthetlen érvekre. A kitaszított papot azonban királya vette pártfogásába s szózatát a mivelt közvélemény helyeslése viszhangozta. Ma Döllingert újra új gyakorlati hatás terén látjuk — írva, munkálva meggyőződése és hite szerint, mint eddig, ugy most , sem sokat hajtva a körülte zajló világ tapsaira, melyek messze tulhangozzák a Vatikán üres menydörgéseit. De hát mit akar Döllinger? miért ragaszkodik hozzá a mivelt nagy többség ily szokatlan, mondhatni korszerűtlen hévvel. Döllinger belátta Róma és az ott uralkodó jezsuita párt törekvéseit az egyházhatalomnak jog- és hagyományellenes központosítására, meggyőződött, hogy e párttal és irányával alkudni nem lehet. Ő oly jó katholikus ma mint valaha, messzebb áll ma is Luthertől mint IX.Piustól. Ő a protestantismussal szemben már rég elégette hajóit, menekvésre ennek kikötőjébe nem gondolhat, de ez nem is czélja. Ő katholikus akar maradni jövőben is, de épen hogy meggyőződése szerint maradhasson az, kelt harczra a pápaság hatalom-terjeszkedése ellen. E harczban egy nagy elvre támaszkodik, ez képezi küzdelme végczélját; ez teszi föllépését korszerűvé, ez csatolja hozzá milliók érdekeltségét. Döllingernek sikerült az egyház kérdését a századunkat mozgató nagy eszmék egyikének terére átültetni, ennek alapján igyekvén felépitni az uj épületet a fennállónak leomlandó romjaiból. E tér, ez alap: a nemzetiség. Döllinger nemzeti katholikus egyházakat akar, s ez akaratában a római kúria minden ujabb lépése csak megerősíti őt; a zsinat legföbb hibáit és legfőbb tévelyeit a Rómában uralkodó római szellemnek róvja, fel — ez ellen csak önálló nemzeti egyházakban lát biztosítékot. A mozgalom ez irányban már ma magas hullámokat ver; hol lesz vége, mi lesz eredménye ma senki, talán maga Döllinger sem gyanítja, azt a jövő fogja megmutatni. Az eszmék hatalmában való hit nem enged kételkedni az igazság győzelme felöl. f. L. Jorgován János és a kígyó. *) (Román népmonda.) Vajh mi látszik ottan Fenn a zöld vadonban? Cserna erdejéből, Orsova révéből. Elindult és ment, Kis faluból fent, Hajnali órában, Setétben, harmatban, Három szép nővér, Három lány testvér, A nagyobb nővért, Ki a csókhoz ért, S Garofin a neve, Szépségit tekintve, Szép tündérnek néznéd, Látva haját, keblét, A középső nővér, Kis Mariska testvér, Egy ördöggel felér, Az ő kacsintása, Szemének járása, Kiforgat elmédből, S meghalsz igézéstől, De a harmadik, A legkisebbik, Ghrozáni Anna, Mint Tündér Ilona, Felülmúlja szépen, O csillag az éjben, Hajnalnak csillaga, Virágok virága. Mentek, mendegéltek, Virágokat szedtek, Koszorút kötöttek, És szavuk dalolva Hangzék a vadonba, S a mint, ekként mentek, Végre kimerültek, S lefeküdve legott A kicsi elaludt, A két nagyobb testvér, A két idősb nővér Este felé lopva Visszaindult haza, S elhagyák a kicsit, Ki folyvást alvék itt, Egészen hajnalig, Kiáltá nevöket, De nem hallá őket, Csak egy kakuk madárt, Mely ott repülve járt, Fütyölve, dalolva, Az erdőn hangozva: — Hallod-e te madár, Vitéz kakuk madár, Vezess innen engem, Mutass utat nekem, Nővérem megleljem, S leszek én te néked Unoka-nővéred! —Nem tudom, kedvesem, Kimentselek vagy sem, Unoka-nővérem Van mint virág hegyen! — Hallod-e te madár, Vitéz kakuk madár, Vezess innen engem, Mutass utat nekem, S leszek majdan néked Szerető nővéred. S a kakuk így szóla: — Nem lehet leányka, Van nekem nővérem Mint virág a réten. — Hallod-e te madár, Vitéz kakuk madár, Vezess innen engem, Nővérem megleljem, S leszek majdan néked Édes feleséged. — Nem nősülhetek én, Mert nem vagyok legény, Hanem kis madárka, Nem leány a párja . . . S ím a bércztetőről, Magas sziklatőről Csúszik le a völgybe, Sziszeg hömpölyögve Egy irtóztató Hosszú nagy kigyó, Siklik, gyorsan fut, S a leányhoz fut, S farkával öv gyanánt Átfogá a leányt, S ez elborzada, Egyre sikolta, Messze hangozva . . . Fel a Csernán fel, Sok vitéz ment el, S mind ott veszett el, Mégis maradt ám Egy vitéz román, Híres Jorgován, Keble buzogány, S van egy könnyű lova, Mint a bérezek sasa, Ügyes két kutyája, Miknek nincsen párja, S dicsekedve, Hetykélkedve A Cserna mentén Titokban felmen, Lovát tánczoltatva, Nyilakat bocsátva, Kutyáit uszítva, 1 Tőrét hegyesitve, S hallgatózni kezde, De ki nem vehette Mi hangzik ott egyre, Vájjon férfi hang, Vagy tán női hang? Mert a Cserna nagyon zúgott a kavicson. Erre megfordulva A Csernához szóla: — Cserna, tiszta folyam, Szűnj meg kissé mostan, Mert majd néked adok S a méhedbe dobok Egy kis ezüst halat, Szép arany fonalat, Sárkány szemekkel, Magát szövi fel, Magát fejti el, Cserna őt meghallva, Mindjárt meg is álla... Vitéz Jorgován, Erős buzogány, Megérte a hangot . S megismerő legott, Hogy nem férfi hang, Hanem női hang, S felbőszülve erre, Büszke lovát verve, Sarkantyúzva egyre, Mint egy oroszlán Ment fel a Csernán, A kigyó őt látva, Elfuta borzadva, De ő üldözé, S átugorván A Csernán Utoléré, A kigyó bevárá, És ekként kiállt rá: — Vitéz Jorgován, Kebled buzogány, Mondsz a mostan sebten, Mi jót hozasz nekem ? Az jár tán eszedben Hogy megyilkolj engem? Kérlek, hagyj életben, S eredj haza szépen ! Esküszöm magamra, Roszabb leszek halva ! Mert ha megölesz, Fejem bűzhödt lesz, A férgek ellepnek S támadnak majd legyek, S ha lovad megcsípik Az rögtön megdöglik, S megmérgezvén ökröd, Megáll szántó vetőd ! — Átkozott kigyó te, Mit beszélsz itt egyre! Megtanitom hazám, És ez hallgatand rám, Legyen füsttel kész, Melytől a légy vész, Lovam megmarad, S elveszesz magad, Mert hallám az imént Fogaiddal miként Tépéd, harapod, Anna leánykát! — Vitéz Jorgován, Kebled buzogány, Midőn hallám Hogy jösz hozzám, Hallván büszke lovad, Oroszlán hangodat, Elhagyom tüstént S nem bántam szegényt, Kérlek hagyj életben, És menj haza szépen, Esküszöm magamra, Roszabb leszek halva! Vitéz Jorgován, Erős buzogány, Kardját markolá, S egyet huza rá, S összetörte testét, Vagdalá szerteszét. A leányka nézte, Mignem összetépte, Aztán előlépve E képen beszéle: — Vitéz Jorgován, Kebled buzogány, Vezess innen engem, Mutass utat nekem, Nővérem meglelnem, S aztán leszek néked Kedves feleséged! Midőn ez meglátá, Ámulva nézett rá, Csodálások báját És fiatalságát: — Édes kis nővér, Drága szép tündér Légy tehát énnékem, Kedves feleségem! S míg átkarolá, Amíg csókolá, Ő elfelejté Hogy vagdalja szét A kigyó fejét, A fej elfutott hát, S megvérté a Csernát, S a Dunába méne, S ott elrejtőzköde Egy barlang mélyébe, Itt aztán megbüzhödt, És sok férget költött, Számtalan sok legyet, Melyek el nem vesznek, S e legyek azóta Kárt tesznek a lóba, S megölik az ökröt. — Nem szánthatnak rögöt . Vulcanus József. sében. *) Fölolvastatott a Kisfaludy-társaság máj. 31-ki ülé sidáni szüret. Beszély. P. SZATHMÁRY KÁROLYTÓL. (Vége.) Másnap estére csakugyan összegyűlt a frequenczia szépen. Ott volt Feri barátunk, ki „ropogós" nevetéséről volt hires. Gyula barátunk, ki meglehetősen értett a hegedüléshez, testvérével Adolffal, ki oly komolysággal szokott kontrázni hozzá, mint valami vén czigány; László és Károly testvérek, szép fiu mindkettő, elpusztithatlan kedélylyel és szintoly meg nem csappanó szép hanggal, melylyel a nemzeti szinház deszkáin szerencsét tehettek volna. A sült lúd, juh, tokány elfogyott , de borkészletünk fenntartotta magát, minek titka az volt, hogy azon a tájékon a szüretelő házak pincze előtt feküsznek, melyből nem divat a bort végleg kiapadni hagyni. Természetes dolog, hogy ezen körülménynek egyre több-több kedv lett a vége, mely annál magasabb fokra hágott, minél belebb haladtunk az éjszakába. *) Ezek az úgynevezett kolumbácsi legyek, melyek a Bánságban s a közel eső megyékben oly nagy károkat okoznak. Jorgován a román népköltészet Herkulese. V. J.